Petőfi Népe, 1963. július (18. évfolyam, 152-177. szám)

1963-07-28 / 175. szám

1363. július 28, vasárnap

3. oldal

Ä balázspusztai «oázis*

Hogy mit eredményez a megalkuvást nem ismerő szaktudás, a hivatástudattól fűtött szorgalom, s az együttműködés, mind ennek szemléltető bizonysága megtalálható az Izsáki Állami Gazdaság balázspusztai üzemegységében.

Ott, ahol két és negyed esztendővel ezelőtt még sívó homok uralta a tájat, finom szemcséket fellegekig kavarva hordott a szél — ma 35 holdon szemet-lelket gyönyörködtető oázis díszük. Sőt, több annál, mert üde zöld növényzetének a látványa, árnya, nemcsak pihentet, de magyarázattal is szolgál ahhoz, hogy megfelelő módszerek alkalmazásával nagyszerűen lehet termelni a homokon is.

Kutatási „repertoár*

Az Állami Gazdaságok Bács- Kiskun megyei Igazgatósága, s a Szarvasi Öntözési és Rizskutató Intézet összefogásából 1961 kora tavaszán 20 holdon „született”, majd 35 holdassá növekedett ez a telep, azzal a céllal, hogy a homok feletti győzelem szándékával kísérleteket végezzenek rajta.

Sokrétűsége miatt nem köny- nyű felsorolni mindazt a feladatot, amelyet a megyei igazgatóság szakemberei — elsősorban dr. Fekete István és Jánoskúti Sándor, a telep vezetője — magukra vállaltak, s csak a vérbeli kutatóknál tapasztalható kitartással két esztendő alatt megoldottak.

Alapfeltétel az öntözés. Különböző növények — a telepítésükkor, s a termesztésüknél ■— mesterséges csapadékkal való ellátása mértékének, a talaj táperejét pótló szerves és szervetlen trágya * mennyiségének, egyes növények vízháztartásának a meghatározása (más-más időpontokban mennyire vízigényesek), az öntözőberendezések, szórófejek bemérése műszaki oldalaik megállapítása végett stb. — ez mind szerepel kutatásuk „repertoárjában”.

A „győztes* lucerna

Kukoricából 102 különböző hibrid, burgonyából 11, silókukoricából és paradicsomból 4— 4 fajta termesztésével kísérleteznek, ezenkívül a Rogács-bab, a — takarmány.ozásra alkalmas — kínai lóbab, az NK—120-as cirok, a szudáni fű is kapott néhány kísérleti parcellát.

A terület csaknem harmadrészén, összesen 11 holdon 24 lucernaféleség fajtakiválasztási kísérlete, illetve az eredmény rögzítése után egy-két fajtának már a termesztésé folyik.

Egyik legfontosabb .takarmánynövényünk, a lucerna telepítésének módjáról, termesztéséről beszélgetünk Jánoskúti Sándorral.

Igen érdekes — amint mondja —, a balázspusztai homokon nem éppen a „homoki fajta” lucernák adják a legtöbb termést; a Nagyszénási és a Szarvasi 14—A.fajta vált.be a legjobban. A lucerna és a füveslucerna közül mind a hozamot, mind a táptartalmat tekintve, a tiszta lucerna lett a „győztes”.

Mint a teniszpálya ...

Az eredmények összevetésénél kitűnt az is, hogy az őszi telepítésű öntözött lucernának nagyobb mennyiségű a termése, mint a tavaszi telepítésűé.

Leggazdaságosabb ősszel, illetve a mi viszonyaink között augusztus végén, szeptember elején telepíteni az öntözéses lucernát. Rendkívül fontos — amire jó néhány tsz-ünkben még nem ügyelnek —, hogy „teniszpálya” simaságúra munkálják el a betelepítendő területet.

Ha száraz az ősz, telepítés előtt a 48—50 mm-ből a párolgás után maradó 40 mm hasznos (talajba jutó) vízzel öntözzük meg a területet. Az alapműtrágyát — szuperfoszfátot kálit — is ekkor kell a talajba juttatni. A nitrogén-fejtrágyá- zást, évete 250 kilogrammot számítva, közvetlenül — az utolsó kivételével — minden kaszálás után arányos adagolásban kell végezni.

tizet az öntözés

Az öntözésnek — a kísérletek alapján meghatározott — szigorú szabálya van, aminek a megsértése könnyen csökkentheti a különben évi öt kaszálás számát, tehát az amúgy- is szűkében levő szénatermést.

Éppen ezért az öntözést úgy kell megszervezni — megyénk állami gazdaságaiban ezt már elrendelték —, hogy minden kaszálás után hét, legfeljebb nyolc napon belül 40 mm hasznos vizet kapjon a tarló. Ha későbbre halasztják az öntözést, hangsúlyozzuk: elmarad egy kaszálás. Az utolsó, tehát ötödik kaszálás végeztével szintén kell öntözni, de fejtrágyázni már nem.

A 870 literes .csőkút szomszédságában, tíz szórófej csettegő hangjától „aláfestve”, ezeket tudtuk meg a telep „megszállottjától”, Jánoskúti Sándortól (egyik szakmai tanácsadója volt különben a Megszállottak című film rendezőjének), s elbúcsúzva tőle, mondanivalójához hozzátesszük a miénket: homokon — de a más talajú földeken is — gazdálkodó termelőszövetkezeteink vezetői közül látogassák meg minél többen a balázspusztai „oázist”. Felüdülnek a látványtól, de még inkább annak gondolatától, hogy az itteni kísérletek számos nagyszerű eredményét a gyakorlatban máris hasznosíthatják. T. I.

Szakmunkás lett

Turányi László, a .Dimitrov nevét viselő szocialista címért küzdő brigád tagja az, Alföldi Cipőgyár Kecskeméti Gyáregységében. Mint sarokszegezö, munkájának jobb elvégzése céljából részt vett a gyárban megrendezett szakmai tanfolyamon, melynek sikeres elvégzése után szakmunkássá léptették elő.

A szakszervezet újítási felelőseként is segíti az olcsóbb, gazdaságosabb termelés megvalósítására irányuló törekvéseket.

A világtalanok világa

Öten ülünk a szobában Kecskeméten, a Bocskai utca 6. sz. alatt. Négy ember azt a huszonnyolc vakot képviseli, akik a városban élnek. Az enyhe félhomályban falnak támasztott négy fehér bot szinte világít. A vakok a díványra ültek, kivéve Kiss Sándornál, aki egy széket választott. Ö kezdi a beszélgetést.

— Tavaly októberben költöztünk Budapestről Kecskemétre. A fővárosban már jól ismertem a környék utcáit, magam mentem vásárolni az üzletekbe, ahol soron kívül kiszolgáltak, mert látták, hogy vak vagyok. Az emberek udvariasak, előzékenyek voltak hozzám, de Kecskemétről. ezt nem mondhatom el. Itt sok esetben az ellenkezőjét tapasztalom. Nemegyszer rámkiabáltak, hogy álljak sorba. Sokszor a vásárlókon kívül az eladók is durván, gorombán beszéltek velem. Pedig higyje el, a vakság a legnagyobb szerencsétlenség az ember életében. Még az ellenségemnek sem kívánom.

elvtárssal tárgyal, nem pedig velem, a szakszervezeti funkcionáriussal ... Hát mással bánhat • ilyen fensőbbséggel? ... Nem jött el, pedig még messze volt a munkaidő vége.

Beszéljek arról a magasabb képesítésű dolgozóról, akinek kétszobás lakást adott a gyár, pedig volt rendes, megfelelő otthonuk az apósáék szép házában —' s lett volna sokkal rászorulóbb? Azzal revolvere- zett, hogy ha nem teljesítjük a kérését, átmegy a másik gyárba. .Megkapta a lakást — hiszen mit meg nem teszünk a • műszakiak kedvéért! Most már biztonsággal tárgyal a szomszéd üzemmel, mik a feltételei, hogy hozzájuk álljon.

Hol van ebből az emberből csak az a régi társadalombeli, úgynevezett „úri becsület” is, nemhogy a szocialista magatartás? Mit kívánna még tőlünk? A munkásoktól, akik számára nagyobb műszaki képzettségével jobb kereseti lehetőségeket tudna teremteni, hogy ne kívánkoznának el régi üzemükből? Hol van ebből a műszakiból a közösség ügye iránti odaadás, amikor csak önmaga áll törekvései középpontjában, s már az „illendőségről” is megfeledkezik?

IJ em általánosítok, csak azokról beszélek, akiktől többet várunk. Két vezetőnk a vizsgák idején utazott egyik egyetemi városunkba, hogy most végző mérnököt „szerezzen” a gyárnak. Az első ifjú, nőtlen, úgyszólván gyerekember, aki szóbaállt velük, rögtön ezzel kezdte: „Ha kétszobás lakással várnak, megyek. Különben nincs mit tárgyalnunk.” — Milyen „szocialista nevelést” kaphatott ez a fiatal az egyetemen? ... Nem. igazán nem akarok senkit megbántani, de a legközelebbi taggyűlésen erről is szólok.

Politikánk helyességét bizonyítja, hogy mind többen érik el a régi, jól szituált polgár életnívóját. De mialatt örömmel vesszük ezt tudomásul, időnként megfeledkezünk róla, hogy az anyagi jóléttel, autós, frizsi- deres életszínvonallal nem spontán, önmagától válnak szocialistákká az emberek. Néha még közeli környezetünkben is későn ébredünk rá, hogy X. elvtárs már csak az anyagi gyűjtögetés bűvöletében él, eltompult benne a közösségi érzés, közömbössé vált mások gondja-baja iránt. Ádáz ingerültség fogja el, s dobálózik a „primitív”, „szektás”, „baloldali aszkéta" s

egyéb jelzőkkel, ha erre csak úgy szőrmentén is felhívják a figyelmét...

Elnéztem a szakszervezeti funkcionárius megszürkült, fiatalon fehéredő haját, szeme körül a sűrű, finom ráncokat, melyeket arcának teltsége sem tud már eltüntetni. ' Láttam őt reggel ötkor és este tízkor az üzemben, amint Írásbeli teendőit végzi, hogy napközben a munkások között, a gép mellett lehessen minél többet.

I áttam őt, amint tíz- és “* egynéhány évvel ezelőtt a munkásokkal együtt államosította a gyárakat, majd segítette új útra térni a dolgozó parasztokat. Harcolt a nyílt ellenséggel, s az emberekben megbúvó visszahúzó erőkkel. Lelkesített, agitált és büszkén beszélt arról, hogy a munkások, parasztok, értelmiségiek gyerekei már nyugodtan tanulnak a középiskolákban, egyetemeken, s nemsokára ők állnak az élre... Most már ezt elértük. Mind több műszaki vezetőre néznek, hallgatnak tisztelettel az idősebbek is ... Csak itt- ott, mint ebben a gyárban is, helyénvaló az emlékeztetés: ne csak a magunk jólétének legyünk ügyes kovácsai.

TÖTH ISTVÁN

— A vakoknak nemcsak ez az egy panaszuk van — veszi át a szót Csernus László. — Én úgy ismerem ezt a várost, mint a tenyeremet, de még így is nekimegyek ennek-annak. Legnagyobb veszély a világtalanoknak az építkezés, tatarozás, ahol sokszor ne n tesznek ki korlátot, vagy ha igen, nagyon magasan van és beleütjük az arcunkat. .Több társam panaszkodik, hogy nekiment az állványoknak, és alig tudott kikeveredni közül ük^.Ugyancsak ez a helyzet a szemetesvödrökkel és a járdán elhelyezett keré- párokkal, gyerekkocsikkal. Azt kérjük a látóktól, hogy gondoljanak ránk, és ne rakjanak felesleges holmit az utcára.

Beszéd .közben előveszi cigarettatárcáját, gyakorlott, tapogató mozdulatokkal rágyújt.

— A Budapesten élő vakok ingyen villamos- és buszjegyet kapnak a szövetségtől és any- nyiszor utaznak, ahányszor akarnak — fűzi tovább a beszélgetés fonalát Csernus László. — Az a baj, hogy a Vakok Szövetsége nem sokat törődik a vidékiekkel.

Nyolcéves volt, amikor elvesztette szemevilágát Andrási József, aki most a divány sarkában ül. Robbanás okozta a balesetet, amely a bal karját is elvitte, s már nyomorékon tanulta ki a kefekötő mesterséget. Néhány év után azonban kimerült a jobb karja és nyugdíjazták.

— Nekem négy családom van — mondja —, közülük a legidősebb hatéves. Kint lakunk Katonatelepen egy tanyán, ami csak kunyhónak nevezhető. Kefekötő vagyok, s félkarral is tudnék még valamit dolgozni, de nem találok ilyen könnyebb munkát. Ezérnégyszáz forintból élek a négy gyerekkel és beteg feleségemmel. Ügy gondo lom, a szövetség segíthetne rajtam.

Meglevő kezével kabátja felső zsebében kotorász és elővesz egy piszkos, kopott kis papírt, s félve nyújtja felém.

— Tessék! Ezt kaptam a tanácstól öt évvel ezelőtt, amikor a lakáskérvényt benyújtottam.

Nézem a határozatot, amelyben a Kecskeméti Városi Tanács jogosnak ismeri -el Andrási József lakásigényét. A vak ember és családja azóta is a kunyhóban lakik. Mit mondjak neki —, hogy várjon? Anélkül is vár, hiszen mit tehet mást.

A mellettem ülő 77 éves Al- mási Józsi bácsi kis deszkát szorongat a hóna alatt. Nagy, eres kezével gyerekes áhítattal tartja a hamutálcát és a cigarettát.

— Hát Józsi bácsi, hogy él? — kérdezem tőle. Megrezzen, s óvatosan kezd a beszélgetésbe.

— Ügy élek én szerkesztő úr, mint az ég madarai. Erre a kis deszkára szoktam ülni az SZTK előtt, leginkább piaci napokon.

— Miért ül oda?

— Hát...! — kezdené a választ, de fénytelen, -fakó szemeiből kibuggyan a könny.

— Kéregét! — mondják a többiek, pedig van családja, de azok nem tűrik otthon.

— Valamikor én erős ember voltam — mondja visszaemlékezve Almási bácsi. — Fát vágtam és jól éltem. Most is bírnám még, de már nem hívnak sehova. Azért, hogy vak vagyok, megcsinálnám úgy, mint bárki más. Az lenne jó, ha a Vakok Szövetsége törődne velünk és létrehozná a kecskeméti csoportot. Volt már róla szó, de valahol megakadt.

A huszonnyolc kecskeméti vak ember elhagyatottnak, kitaszítottnak érzi magét. Nem azt mondom, hogy ez teljes egészében így van, de mi, akik látunk, gyönyörködhetünk a fejlődő, szépülő városban, a határ robbanó zöldjében — többet- tehetnénk értük. Ezek az emberek szeretetre, megértésre vágynak. Nagy mulasztás a Vakok Szövetsége részéről, hogy máig sem tett semmit ezeknek az embereknek az érdekében. Azt hiszem teljesíthető, amit kérnek: az autóbuszjegy, a mun- kábaállítás, némelyiküknél pedig a szociális otthon hozna enyhülést. S azt is joggal kérik, hogy ne tegyünk a járdákra felesleges holmikat, hiszen ők nem látnak, bánjunk veiül udvariasan a boltokban, s meg gondolandó volna az is, hogy egy kis helyiséget bocsátanunk rendelkezésükre, ahol rádiózhatnának, beszélgethetnének, s talán az életkedvük is visszatérnie.

Amikor elköszöntem tő lük, véletlenül kicsúszott a számon, hogy viszontlátásra. Az tán eszembe jutott, hogy. nem is láttak, de éreztem, hogy bíznak bennem, mint mindenkiben, aki megértőén beszél velük, meghallgatja gondjaikat és segíteni akar rajtuk.

Gál Sándor