Petőfi Népe, 1963. április (18. évfolyam, 77-99. szám)

1963-04-09 / 82. szám

5. oldat Beszélgetés a filmről Oldás és kötés Ismét egy új magyar film, amelyet hiába próbál felmérni, vagy rendszerezni a cselekmény okát elszántan kutató értelem. Még a legedzettebb néző is tű­nődve keres magyarázatot arra, hogy milyen igény, életszükség­let követelte filmszalagra Járom doktor idegesítően zaklatott ví­vódásait és mit is akartak ezzel tulajdonképpen mondani az al­kotók. A baj mindjárt azzal kezdő­dik, hogy egy világos és egysé­ges vezérfonal helyett, több szá­lat igyekezett bogozgatni és ku­száim Janesó Miklós, a rendező. Így aztán nem csoda, hogy a lo­gikai sorrend és még a filmmű­vészettől is számonkérhető ért­hetőség zátonyra futott és az a pár részlet is erőtlennek, célta­lannak hatott, ami pedig való­jában jól sikerült. A mindenáron való „modern­kedés” és „lélektani mélység” után kutatás áldozata Járom doktor, a tanyai gyerekből fő­városi karriert befutó fiatal se­bészorvos. ö a történet hősé és benne sűrűsödnek mindazok az érzések, indulatok, amelyek kü- lön-külön még igazak és elfo­gadhatók, de együtt, összhatá­sukban értelmetlenek. Mert mi­ről is van szó? Járom Ambrus rádöbben ar- ta, hogy kíméletlenül igazság­talan volt, amikor a 70 eszten­dős, idős professzort félre akar­ta állítani. A professzor bebizo­nyította, hogy tévedett, hiszen szeme előtt hajtott végre egy rendkívül nehéz szívműtétet, 6őt már a klinikai halálból hoz­ta vissza az életbe betegét. A felismerés elindít Járom Amb­rusban egy folyamatot, arra ösz­tönzi, hogy más szemmel néz­ze a dolgokat, érzékenyebben ítélkezzék emberek fölött, ráéb­redjen végre saját erkölcsi, em­beri, társadalmi kötelezettségei­re. Viaskodik önmagával és ki­utat keres... De miközben az egymást vál­tó nemzedékek küzdelmének forgószele legyint meg bennün­ket, az élet és az elmúlás nagy kérdéseit mérlegeljük és Járom doktor szemén át nézve ábrán- dulunk ki a művészvilág nagy­képűen eredetieskedő képvise­lőiből — valahol ott érezzük a tétova úttalanság, a nagy dol­gok széttöredezésének keserű utóízét. Hiányzik a tartalmi zárt­ság igaz őszintesége, az érzelmi telítettség hőfoka. Aztán felve­tődik az a gondolat is, hogy miért kellett általános érvényű­nek kikiáltott kérdés-komplexu­mokat éppen egy szűk kört kép­viselő orvos alakja köré össz­pontosítani? Egyrészt ennek is köszönhető, hogy nem tudjuk elfogadni, ma­gunkénak érezni a film elvon­tan intellektuális mondanivaló­ját, másrészt zavar a film ke­resetten „újszerű” képi elrende­zése is. Beállításai öncélú mű­vészkedésre vallanak, példa erre a tanyai házak díszletszerűsége, és felismerhetően magukon vi­selik a nyugati filmekből jól is­mert — nálunk azonban egyál­talán nem érvényesülő — stílus- irányzatokat. A szereplők közül Ajtay An­dor nagyszerűen megformált öreg professzora és Barsi Béla jól eltalált parasztembere érde­mel meg minden dicséretet. A főhős nyugtalanító kóválygásait még Latinovits Zoltán szerep­azonosulási igyekezete sem tud­ta értelemmel megtölteni. V. Zs. miért van szükségem az archí­vumokra. Megmondom: ugyan­azért, amiért magának — Sei­fert elhallgatott, s a következő pillanatban mosoly jelent meg az arcán: — Thedder csak az­után beszélt magával, miután én beleegyeztem. Upitz mélyen bent ülő, apró szemében zavar látszott. — Hol hagyta Theddert? — kérdezte Séifert. Upitz némán állt a tábornok előtt. Csak a válla rándult meg idegesen egyszér-kétszer. — Itt van most Thedder? — Beifert kijött áz asztal mögül, «— Beszéljen, a krisztusát ma­gának! — Igen. — Jól van. Akkor ő is velünk jjön. — De... — De? Mi ez a „de”, Upitz Gruppenführer? Hiszen maga úgyis készült rá, hogy megmu­tassa neki a rejtekhelyét! * A szovjet felderítők hármas célt szerettek volna elérni a kastélybeli telefonüggyel. Min­denekelőtt — s ez volt a leg­fontosabb — el akartak rejteni Seifert szobájában egy hordoz­ható hangfelvevő készüléket, amelyet ultraérzékeny mikro-. fonnál szereltek fel A magne­tofon műszereit egy kis dobozba szerelték, amely szivartartó ka­zettához hasonlított. A készülék konstrukciója olyan volt, hogy több órán át - működhetett egy­folytában. Ljulko százados, miközben a szoba falán végig húzódó tele­fonvezetéket vizsgálta, észrevét­lenül a falon függő Hitler-kép mögé csúsztatta a magnetofont. Aszkernek és társainak a to­vábbiakban alaposan szemügy­re kellett venniök a kastély fek­vését, környezetét, a szobák el­helyezését, milyen rendszerű zá­rak vannak az ajtókon és az ab­lakokon, s végül ki kellett nyo- mozniok azt is, van-e őrség a kastélyban? Mindez arra az esetre volt szükséges, ha netán meg kell ismerkedniük a dokumentumok­kal, amelyeket magával hozott Seifert és Upitz. Ljulko százados, aki Seifert adjutánsának felügyelete alatt dolgozott a tábornok szobájában, az ajtózárakat nem tudta meg­nézni, de a kertre nyíló abla­kokat sikerült alaposan meg­vizsgálnia. Az ablakokon verti­kális rendszerű lécreteszek vol­tak. Meglehetősen régiek, több évtizedet kiszolgált tákolmá­SZÁZ SZEREP, SZÁZ SIKER... Gyólay Viktória ]ászai-dijas Az öltözőben mindenütt vi­rág. Az asztalon, s a tükör mö­gé tűzdelve dísztáviratok. Túl van a lámpalázhoz ha­sonló izgalmakon, ami megelőz­te a kitüntetés ünnepélyes át­adását ... „Jaj, kezdő korom­ban éreztem ilyet..Túlesett az itthoni ünneplésen, a gratu­lációk zömén, de még mindig érkeznek a táviratok az ország minden részéből. Kollégáktól, ismerősöktől, idegenektől is, akiket nem is ismer, de akik emlékeznek egy-egy parádés szerepére, s most, hogy olvasták az újságban, üdvözlik ... — Ez a szeretet esett a leg­jobban ... Próbakő volt... Meg­érzi az ember, hogy udvarias­ságból gratulálnak-e, vagy szív­ből együtt örülnek ... Ügy érez­tem, szívből jött... Talán kérdeznem se kellene, a pálya ilyen fontos mérföld­kövénél maguktól is kikívánkoz­nak az emlékek. — Szegedről kerültem Kecs­kemétre 1949-ben. Mintha teg­nap lett Volna ... Akkor még Szentesre, Szolnokra is jártunk. Csorba, Mucsi velem együtt kezdett... Csorba Pista ponto­san számolta a fellépéseinket. Ebből tudom, hogy most már a századik körül tarthatok. Mert én soha nem vezettem nyilván­tartást. Száz operettfőszerep! A leg­kedvesebb? — Nagyon nehéz lenne vá­Uj közmondások Kinek jut ma már eszébe olyas­mivel példálózni, hogy aszongya: szegény ember gondját boldog isten bírja... Folytathatnám a sort, de minek. Anélkül is világos, hogy a közmon­dások, szállóigék sem kivételek a változás, keletkezés és elmúlás tör­vényei alól. Lássunk csak néhány példát az újsütetűekből. Nem vál­tak ugyan még szállóigévé, de for­mára már hozzá igazodnak, s min­denesetre új tapasztalatokat sum­máznak: Az egyik termelőszövetkezetben ez járja: ,.Ahol sokat osztanak, olt csendes a közgyűlés.” De hát ná­lunk alig osztottak 20 forintot az idén. Volt is zaj. Az egyik Baja környéki szövet­kezetben több mint 50 forintot ért a munkaegység, s ott is szült szálló­igét a kollektív bölcsesség. Igaz, megkésve kissé. Mert bár ne iga­zodtak volna egész nyáron a MA­LÉV délutáni járatához, akkor most nem mondogatnák: „Ha nem me­gyünk haza, amikor a repülőgép jött, hatvanat is oszthattunk vol­na. . .** Aki pedig rest megfogni a munka boldogabbik végét, azt sokfelé már nem lustának, meg lógósnak, meg élhetetlennek nevezik, hanem azt mondják rá: „Téesz reumája van.** nyok, úgyhogy nem valami pon­tosan feküdtek bele a zárvályú­ba. Ljulko úgy ítélte meg, hogy kívülről, a kert felől — a föld­szinten volt a szoba — elég könnyen kinyithatnák az abla­kokat. A kastéllyal csak nagy vona­lakban tudott megismerkedni Ljulko. Lent a földszinten volt a dolgozó szoba, néhány ven­dégszoba, s minden valószínűség szerint az ebédlő meg a konyha. Az emeleten a hálószobák he­lyezkedtek el. Nappal csak két SS-katona őrizte az egész kas­télyt. Az egyik a főbejáratnál állt, a másik meg a hallban tartózkodott, pihent. Éjjelre ter­mészetesen megerősítették az őr­séget. Még aznap, amikor már sö­tétedni kezdett, Ljulko két új telefonkészülékkel jelent meg a kastélyban. A számtartó azon­nal hívta a tábornok adjután­sát. Az bevezette a szerelőt a dolgozószobába. Seifert és Upitz valahol máshol járt, a szoba üres volt. Mielőtt megkezdte volna a ké­szülékek kicserélését, Ljulko odahívta az adjutánst, hogy az is győződjön meg, milyen rosz- szul működik a két régi telefon. Az adjutáns a füléhez emelte lasztani... A Denevér talán ... És A mosoly országa ... meg A fehér akácok! Ezt nem szabad kifelejteni! Azt hiszem, azért olyan emlékezetes, mert négy nap alatt ugrottam be Medgyesi Mari helyett... meg olyan édes tengerész egyenruhám volt... — s nevet hozzá: lám, ilyen hiúk vagyunk. — Nagyon szeretem a Lehár- operetteket. Sajnos, a szövegeik már porosak. A zene pedig meg­érné a fáradságot, hogy mai színvonalú szöveget kapjanak. S benne vagyunk „a szakma” dolgaiban. Szakmát mond, szán­dékosan művészet helyett. Mert jelezni akarja evvel is, hogy minden siker, minden szép pil­lanat sok küzdelem, kemény munka eredménye és jutalma. Ö különösen jól tudja ezt, hi­szen mint a színház pártszer­vezetének titkára a többieknél is többször kerülnek elé a gon­dok, a buktatók és hivatalból segítenie kell. A maga ember­ségéből segíteni is akar mind­egyiken. Azután az ünnepségre terelő­dik a szó. Április 3-án a Ma­gyar Sajtó Házában vették át a díjakat. Elkísérte a férje és a színház igazgatója is... „Na­gyon jólesett a figyelem — mondja.” Operettszínész számára rögö­sebbek a dicsőség útjai. A szín­padon talán könnyebbén arat­nak tapsot, de a hivatalos érté­kelés csúcsaira nehezebben jut­nak el, mint a drámai színész. Annál értékesebb tehát Gyólay Viktória kitüntetése. Szívből örülünk vele mi is, akiknek oly sok felejthetetlen percet okozott már. Jól érezte, tanúsíthatjuk, hogy áradt felé az együttérző szeretet ezekben a napokban, s az őszinte kíván­ság: sok forró sikernek örülhes­sünk — ő és mi — a színész és a közönsége. MESTER LÁSZLÓ A boldogság titka A boldogság utáni vágy ** egyidős azzal a pillanat­tal, amidőn ősünk először pró­bálta mtg a helyzetváltoztatást a két hátsó végtagján. Tegnap reggel a rádió jóvol­tából megismerkedhettem — méghozzá zenei aláfestéssel — egy új eljárással, amely a nagy célhoz bizonyára közelebb visz. Tam-tamok, kasztanyettek, xilo­fonok és vibrafonok frenetikus hangzavarát igyekezett túlhar­sogni egy meggyőző férfihang, ágyamba szuggerálva korunk nagy felfedezését, miszerint „a boldogsághoz tartozik a csa- csacsa.. No, nézd csak, hogy ez eddig nem jutott eszembe! Én tök- kelütött, csaknem négy évtizede keresem már nők szemében, nagy bölcselők könyveinek ihle­tett sorai, majd a lottószelvény öröktalányú rubrikái közt, de ezt a kézenfekvő megoldást mind ez ideig figyelmen kívül hagytam. AAicsoda perspektíva! Hiszen * »■ más sem kell, mint be­iratkozni egy tánctanfolyamra, ahol tétova botlábaimat a csa- csacsához idomítják, s ha ez sikerült, valamelyik „pénzver­dében" — bár, grill stb. — le­fizetni a taksát, s akár estéről estére részem lehet a csacsa- csában, amely — mint fentebb említettük — a boldogság egyik tartozéka. De legyünk precízek. Mert a kagylót. Kegyetlen recsegést, ropogást hallott benne. A mű­szerész gondterhelt arcot muta­tott. Valamit magyarázott — mintha magában méltatlankod­na —, hogy nemcsak a készü­lékről van szó. Aztán megkérte a tisztet, emelje magasabbra a telefont, ő pedig a vállával a füléhez szorította a kagylót. Közben elővette a csavarhúzó­ját, s fellépett a kétágú létrára, hogy még egyszer felülvizsgálja a fal mentén futó vezetékeket. Ljulko testes, mackókülsejű férfi volt s — mint az adju­táns megállapította róla — nem valami ügyeskezű ember. Ami­kor felért a létra tetejére, jobb- ra-balra ingott, hosszan fészke- lődött. aztán megbillent, s mi­közben igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, leejtette a kagy­lót. Hangos puffanással esett a padlóra a hallgató. Az adju­táns lehajolt, hogy felvegye Ljulko éppen ezt akarta elérni. Gyorsan kiemelte a Hitler-kép mögül az oda rejtett magneto­font, s a belső zsebébe dugta, amelyet külön erre a célra varr­tak a kabátja bélésébe. Néhány perc múlva elkészült a munkával. Fogta a két régi készüléket, s elment. (Folytatjuk.) a szerzőnk — óvatos duhaj lé­vén — nem azt állítja, hogy a csacsacsa egyenlő a boldogság­gal, mindössze annyit, hogy nél­küle szó sem lehet erről a fen- költ lelkiállapotról. Kalkuláljunk tovább. A csa­csacsa tehát olyan kelléke a boldoságnak, mint a Trabant­nak a kuplung. Mivel pedig .a gépkocsi több alkotórészből áll, valószínűnek látszik, hogy a tel­jes boldogság is a csacsacsáhos hasonló tevékenységekből tevő­dik össze. z egyenlet szépen alakul, Egyre könnyebb a dol­gunk, hiszen több száz tánc faj­tát tartanak nyilván a jobb ké­pességű elmegyógyászok! Segít- ségünkre sietnek a régi recep­tek is. „Szívbajok ellen, kisasz- szony, szedjen tangót!" — ja- vallja az egyik. Ezután most már egyszerű analógia útjait, mint az apró kövekből a mo­zaik, könnyűszerrel, szinte játsz­va összeállítható az a néhány, tétel, amelyeknek alkalmazása holtbiztosán kezünkbe adja a boldogság kulcsát. Ily módon eddig az alábbi csalhatatlan boldogság-összetevőket követ­keztettem ki: „Karióka, rezgő csárdás: jó­lét, siker, biztos állás!” „Napi négy órányi twist-tel az ürge könnyen viccel." „Bosanova, az új tánc: ettől eltűnik a ránc. Szép fogak, üde lehelet: ezt csörögd hát párod mellett!" „Nincs jobb, mint a madison: edződik a hasizom."' És így tovább... , JÓBA TIBOR A Szovjetunió Állami Filharmonikus Zenekara Kecskeméten A 110 tagú világhírű szovjet zenekar május 4-én, szomba­ton délután fél 5 órai kezdet­tel Kecskeméten vendégszere­pei, a Katona József Színház­ban. A zenekar csak Buda­pesten és Kecskeméten lép fel magyarországi tartózkodása során és koncertjével zárul vá­rosunkban az 1962—63. évi nagyzenekari hangversenysoro­zat. Műsorukban előreláthatóan klasszikus és modem számok — többek között Mozart és Sosz- takovlcs szerzeményei — szere­pelnek. Vezényel: Kyrill Kond- rassin, a neves szovjet kar­mester. Magyarországi vendégszerep­lése után a Szovjetunió ÁUaml Filharmonikus Zenekara Zág­rábba utazik, ahol részt vesz a modern zene európai fesztivál-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents