Petőfi Népe, 1963. április (18. évfolyam, 77-99. szám)

1963-04-04 / 79. szám

Vissza az életbe Baktai Ferenc riportja Dalol a Ninian Park 3. EZ A NINIAN PARK külte­rület Cardiffban. A közepén vannak a sport­pályák. A futballpályára mintegy hatvanezer ember fér; a rögbit százhúszezren láthatják. A két szám kifejezi a két sport iránti érdeklődés különbségét is. Car­diffban, akár a templom felől közelíti meg az ember a sport­pályát, akár a Fehér Szarvas Fogadó, a White Hart Inn felől mindenütt lát zöldfüvű parko­kat és a parkokban pályákat, és... a srácok rögbiznek, azzal a furcsa alakú tök-labdával. Hanem azért a futball se akármi. Az akkor látszik, amikor a Ninian Park pályája megtelik egy nemzetközi mérkőzés alkal­mából és a hatvanezer ember dalolni kezd a nézőtéren. Hát ilyen nálunk nincs. A pá­lya közepén ott áll a Mid- Rhondda Workmen’s Band, azaz a Közép-Rhonddavölgyi Mun­kászenekar (ez egyébiránt, iro­dalmi emlékeket kedvelők fi gyeimébe — a „Hová lettél, drága völgyünk” bányavidéke!) — és muzsikál. És számokat mond be a karnagy, mire a kö­zönség a nála levő dalszöveg­gyűjteményből dalol. Mit? Min­dent. A velszi himnuszt is, amelynek első két sorát ide ik­tatom, a nehéz nyelveket ked­velők tiszteletére: „Mae hen wlad fy nhadau, Yn annwyl i mi...” És a nálunk is jól ismert s,John Brown's body”-t; továb­bá kedves, szerelmes népdalo­kat szőke fürtő Bonnie-król, Annie Laurie-król és néhány erőteljes zsoltárt Jézushoz, hogy segítse elő a csapat győzelmét. AMIKOR A TRIBÜNÖN ÜLÜNK, éppen a skót—walesi mérkőzés dübörög, zeng, zajlik. A kórus és a zenekar elvonult. Csak a futball van, de az el­foglal mindenkit, teljesen. Az újságokat is, már napokkal előbb. A mi érkezésünket úgy PETŐFI NÉPE A Magyar Szocialista Munkáspárt Bács-Kiskun megyei Bizottsága és a megyei tanács lapja Főszerkesztő* Weither Dániel. Kiadja: a Petőfi Népe Lapkiadó Vállalat. Felelős kirdő: Mezei István Igazgatf Szerkesztőség: Kecskemét. Széchenyi tér 1. szám Szerkesztőségi telefonközpont: 26-19. 25-16 Szerkesztő bizottság: 10-38 Belpolitikai rovat: 11-22 Kiadóhivatal: Kecskemét. Szabadság tér l/a Telefon: 17-09 Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető: a helyi postahivataloknál és kézbesítőknél. Előfizetési dH 1 hónapra 12 forin! Bács-Kiskun megyei Nyomda V. Kecskemét — Telefon: 11-85 Index: 25 065 jelezték, hogy „HUNGARIAN SPY IN THE NINIAN PARK”, azaz magyar kémkedés a Ninian Parkban, ami nem akart sértés lenni: tisztelik a felderítést. Az hogy a küldöttségünket vezető Barcs Sándor egyben íutball- vezető is, mérhetetlenül felfo­kozta az érdeklődést: ahá, szó­val a magyarok már a márciusi meccs miatt jöttek. (Most, utó­lag, elmondhatjuk: nem hiába mentünk.) Egyebet a futballról nem is írok. Akkor a skótok jobbak voltak. És kedélyesebbek. Előt­tem egy kis skót társaság ült felöltő alá rejtett whiskysüveg­gel és poharakkal. Valahányszor gólt lőtt Skócia, a barátaink elő­vették az üveget, poharat és utánozhatatlan gúnyos képpel koccintottak és körös-körbe meghajoltak a velsziek felé. Egy szó nélkül, csupán mimikával fejezték ki büszkeségüket. Nincs az a Fradi-drukker, aki ne csi­nálná utánuk. (A whiskyvel már nem. Egy kissé túlerős.) CARDIFFOT egyébként nem­csak Cardiffnak hívják, hanem CAERDYDD-nek is. A már idé zett velszi nyelven. Velsznek sa­ját, ősi, kelta nyelve van és nemzeti színei: piros-fehér-zöld. A címerben ragyogó piros sár­kány terpeszkedik, a dalos ked­vű, vidám nép igen barátkozó természetű, és piros-fehér-zöld színeink alapján* még barátsá­gosabb lesz. Hát még, amikor egy kis tör­ténelmi eszmecsere után kiderül, hogy félig-meddig földiek va­gyunk, hiszen, mint mondják, a kelták a íjépvándorlás során a Duna völgyében is túráztak. Erre bizony koccintani kell, ami itt is népszokás. Mi marad más hátra: én is előkotrom emlé­keimből a magyar—walesi kap­csolat legszebb darabját. Arany János bárdjait. Meghatva hall­gatják. Azok is, akik nemcsak magyarul nem tudnak egy kuk­kot, de az ősi velszi nyelven sem, hiszen az autonómia igen formális és inkább kuriózum­ként ragaszkodnak a nyelvi tra­díciókhoz is. A bárdok egyébként kellenek még annak illusztrálására, hogy magyar nyelv egyáltalán van. BARRYBAN, a szép kis für­dőhelyen (olyan Lelle-féle^ a marcona sziklákkal ékes, kísér- tet-regények és filmek díszleteit idéző Bristol-csatorna partján) a szálló portásnénije megkérde­zi, mi szél fújt erre minket. Né­metül is jól tudó asszonyka, férje a megszálló csapatokkal Dortmundban katonáskodott és odavitte őt is. Évekre. Tehát félig-meddig kontinens-ismerő ember. Mondom neki, magyar vagyok. Kedvesen mosolyog, az­tán megkérdi, miféle nyelven beszélünk mi, németül, vagy csehül? Mondom neki, hogy van nekünk saját is. Sose hallott ilyet. Elmondom neki a Velszi bárdok elejét, magyarul, tűnőd­ve néz rám. Vannak ilyen meglepetések az életben. Hát még, amikor hazatérve fellapozom Szerb Antal Fendra- gon-legendáját. ezt a kaland­regény-paródiát, és megtalálom benne majdnem szó szerint ugyanezt a beszélgetést. Csak neki egy Maloney nevű ír nem hiszi el, hogy magyar nyelv is van a világon. Kezdek hinni abban, hogy vannak még hézagok a nyugat­európai földrajzoktatásban. VISZONT NAGY-NAGY VI­GASZTALÁS egy autóút a Rhondda-völgybe. Lent akna­tornyok, szén, szénpor, csille­pályák — Tatabánya, velsziben. És egy kis bányatelepi iskolá­ban, Treorchyban, próbál a kó­rus. Belopakodunk, váratlan vendégek, nem zavarjuk a szó­lamok próbáját. Szép az ének, elégedetten és zavarkeltés nél­kül vonulnánk kifelé, de a kar­nagy megállít. „Bocsánat, de szeretnénk tudni, kik voltak kedves vendégeink?” Megmond­juk. Mire ő a kórushoz fordul: „Uraim, vendégeink jöttek Bar­tók és Kodály hazájából.” És tapsolnak a bányászénekesek. A tornaterem (padok, bordásfal, kötelek, akár nálunk) visszhang­zik. Mi tagadás: hűvös az este, de nagyon átmelegszik az ember szíve. (Folytatjuk.) Bemutató tanítás A minap a kecskeméti járás ál­talános iskoláinak igazgatói és a tanulmányi felügyelők bemuta­tó tanításon vettek részt Izsá­kon, a központi általános isko­lában. Az iskola igazgatója Lé­vai Péterné, és Kovács Géza, a Tiszakécskei I. számú Általános Iskola igazgatója tartott órát a vendégek jelenlétében, s utána együttesen megvitatták, elemez­ték a látottakat. BÁTORTALAN kopogtatás után lenyomja az ajtó kilincsét és a rendőrkapitány szobájába lép az ötven év körüli, őszülő hajú férfi. FélszegA, szégyen­kezve áll meg a rendőrtiszt előtt. Amíg a baj meg nem esett, barátságban voltak, ke- resznéven szólították egymást. S most, ilyen előzmények után eléje állni? ... Ajka szóra nyí­lik, de a hangja cserbenhagyja. Szája hirtelen kiszárad, s mint­ha minden nedvesség a homlo­kára szökött volna, verejték ül ki rája. Aztán nyel egyet és a torkából alig hallhatóan jön elő a hang: — Százados úr, jelentkezni jöttem... A RENDŐRTISZT bensőjé­ben — .a férfi belépése pillana­tától — különös érzések hullám- zanak. Filmszalagként pereg le agyában a helyi ktsz-ben, a tár­sadalmi tulajdon kárára elkö­vetett sikkasztás nyomozásának sok részlete. Nehezen értette ak­kor is, hogyan keveredhetett a dicstelen ügybe ez a mindaddig köztiszteletben álló, meglett em­ber, akinek nevét nem egyszer emlegették az egyik tömegszer­vezetben végzett serény társa­dalmi munkájáért. Most itt áll előtte lesütött szemmel, zavar­tan, mint egy rossz csínyen ka­pott gyermek. Csakhogy ő a „csínyért”, amelybe belekeve­redett, büntetésének csaknem a felét, három hónapot töltött sza­badságvesztésben ... S a közke­gyelmi rendelkezés folytán — mekkora bizalom, emberség, nagylelkűség a megtévedt iránt! — került most szabadlábra. Mi­lyen keserves lehet ennek az embernek, oda állni a régi ba­rátai elé. SZIVÉBŐL szánja az előtte álló, felszeg férfit, s érzi a pil­lanat jelentőségét. Felállt a he­lyéről és szorításra nyújtja erős kezét: — Fel a fejjel, barátom! A becsületes, dolgos élet mindent rendbe hoz!... Tervei? — Visszamegyek a ktsz-be. .. Termelő munkára. Remélem, hogy... — Ha ebben bármilyen nehéz­sége akadna, jöjjön csak hoz­zánk bizalommal, segítségére le­szünk ... S AZ ŐSZÜLŐ hajú mester kiegyenesedő háttal távozott a rendőrtiszt szobájából. P. I. KIvANCSISAQ Pásztor Zoltán felvétele. Zsúfolt hétfői vonat. Itt horkolnak, amott narancsot hámoznak. Az ablaknál sörösüve­gen csillan át a nap­fény. Egy paddal odébb kártyáznak, ugyanan­nak a padnak a szélén táskarádiót hangolnak. Cigányzene. Busa fejű pufajkás atyafi komó­tosan belevakar a tar­kójába. Karját utána is a feje felett tartja. Pattintgat ujjaival, mintha mulatna. Aki­nek jobb dolga nincs, eszik vagy ha túl akar­ja licitálni a kártyázok kurjantásait, fennhan­gon szónokol partneré­nek. Háboríthatatlanul élik külön világukat az OL­VASÓK. Piros pulóve- ros, magas lány, lábát hosszan a szembeni pad alá nyújtva, Balzac — Goriot apója utolsó lapjaiba feledkezett. Jobbra tőle a kártyá­zok, balra a táskará­dió. A kocsi közepe tá­ján — lábak, nagyka­SZEMÜVEG bátok erdejében — bár­sonykabátos munkás merült el Nyikolajeva Ütközben c. regényébe. Faládáján ül és együtt ring a vonat himbáló­zásával. „Felette”, a pad legszélén nagykoc­kás zakójú, „blőd-fiú” frizurás fiatalember a „Muzsika” c. folyóira­tot forgatja. Hármukon kívül még négyen ol­vasnak. Hogy mit? — nem lehet megállapíta­ni ; sokan takarják ad­dig a kilátást. A faládán olvasó bársonykabátos vállára fonnyadt, ideges arcú úr teszi a kezét. Le­ereszkedő nyájassággal szólítja meg. — Olvasunk, bará - tóm?... Ez... itt nem a legalkalmasabb az elmélyülésre. — Nekem igazán mindegy, hol... Ahol időm van, elő a köny­vet! — Mit olvas? A munkás mutatja. — Nem ismerem... Ez valami vonalas le­het. .. Utazásra detek- tívregény az igazi. Ol­vasta már Rider Hag- gardtól „A vándor nyakláncáét? Vagy a „Tuskólábú”-t Wallace- tól? — Nem. Ezeket nem ismerem. — Sajnálhatja... De hogyan is ismerhetné őket? Ezeket a köny­veket is bizonyos szem­üvegen keresztül né­zik. .. Igazi kikapcso­lódást a detektívregé- nyek jelentenek. Mint a ventillátor — huss! — kihajtják az ember fejéből a lerakódáso­kat. Nincs más megter­helése az agynak, mint hogy — keresse a bű­nöst. Észre sem veszi, hogy azt is az író ta­lálja meg neki... Ke­resztrejtvénnyé egysze­rűsödött az élet... — Tisztelem az el-‘ veit, uram, de én nem akarok az életből ki­kapcsolódni. .. Ebben a könyvben például ar­ról is olvasok, mennyit kell egy embernek küszködni azért, hogy a jobbat, igazabbat el­fogadtassa. .. Tudja-e. kérem, hogy erről vi­tatkozni fog a brigá­dunk? — Ó, remélem nem sértettem meg az elv­társat? Csak tudja, mi­lyen nagy emberek is olvasnak detektívre- gényt? Adenauer, ké­rem, az az aggastyán elmondta egy újságíró­nak, hogy fárasztó na­pi munkája után Aga­tha Christie regényeit olvassa. Az az ő iro­dalma. — Nem haragszik, uram? Én Nyikolaje- vánál maradok... Az én szemüvegem tény­leg más, mint az Ade- naueré... —th — n

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents