Petőfi Népe, 1963. március (18. évfolyam, 50-76. szám)
1963-03-09 / 57. szám
1963. március 9, szombat 5. oldal A céltudatos politikai munka a termelés segítője Szerkesztőségünk a pártmunka időszerű kérdéseiről rendezett tanácskozást Szabadszálláson a Kossuth, a József Attila, az Alkotmány, a Mathiász János és a Lenin Termelőszövetkezetek pártalapszervezeti titkárainak és néhány más vezetőjének részvételével. Az értekezlet mindvégig érdekes vitája á pártmunka legjobb tapasztalatainak elterjesztését segítette elő. Valamennyi felszólaló a párt élet fokozatos fellendüléséről, a pártmunka színvonalának és hatékonyságának növekedéséről adott számot. Megállapítható Volt, hogy a termelőszövetkezeti pártalapszervezetek egvre inkább felismerik a tömegekkel való jó kapcsolat jelentőségét és törődnek az emberek nevelésével. meggyőzésével. Örvendetes az is, hogy a termelőszövetkezeti párttitkárok tisztán látják a gazdaságszervező munka fontosságát és a pártmunka eszközeivel iránvítják, ellenőrzik a termelést. Rendszeressé vált például, hogy a pártszervezet beszámoltatja a párttag és pár- tonkívüli gazdasági vezetőket. Ezeknek a beszámoltatásoknak általában tájékozódó, azonkívül seaítségadó jellegük van. A pártszervezetek nem akarják kioktatni szakmai kérdésekről a szakembereket, hanem arra bátorítják őket. hogy működjenek együtt a pártszervezettel, ígéri véljék a kommunisták segítségét, politikai mozgósító tevékenységét és támaszkodjanak a kommunisták példamutatására, szorgalmára Annak ellenére hogy az értekezlet a pártmunka fellendülését tükrözte, a felszólalók a gondokról, nehézségekről is beszéltek. Sokat foglalkoztak ezek leküzdésének módjával és a gyenge termelőszövetkezetek megerősítésével. A Mathiász János. a József Attila és a Lenin •Termelőszövetkezetekben 18—20 párton kívüli aktivistára támaszkodnak a pártalapszervezetek, ezzel szemben a Kossuth és az Alkotmány Termelőszövetkezetekben — mindkettő a gyengébbek közé tartozik — nincs üyen aktívahálózat. A felszólaló párttitkárok. Barta Mihály. Csányi István és Locskai Károly véleménye szerint a pártonkívüli A Petőfi Népe ankétja Szabadszálláson aktivisták csoportját valameny- nyi közös gazdaságban létre lehet hozni. Tapasztalataik szerint ehhez céltudatos politikai munkára és a pártonkívüliek iránti bizalom növelésére van szükség. A baráti jobbot, a párt bizalmát általában bizalommal és nagyobb munkakedwel, igyekezettel, a pártmegbízatások pontos teljesítésével viszonozzák a pártonkívüliek. Különösen sok szó esett az ankéton a mérleghiányos termelőszövetkezetek, a Kossuth, az Alkotmány és a József Attila kommunistáinak gondjairól. Többen elmondták, hogy megállapításuk szerint az említett termelőszövetkezetekben a bizonytalanság és tétovázás nehezíti a kibontakozást. Javasolták, hogy az ottani pártalapszervezetek sziláid, célratörő politikai munkát végezzenek, segítsék elő, hogy a vezetők is következetesek legyenek, mert csak így találják meg a gondok közül a kivezető utat. A vezetők bizonytalankodása nehezíti a nagyüzemi módszerek elterjesztését és alkalmazását a helvi közös gazdaságokban — mondották. Érdekes színfoltja volt a tanácskozásnak, hogy a jelenlevő párttitkárok valamennyien részt vettek a Lenin Termelőszövetkezet pártalapszervezetének taggyűlésén. Locskai Károly elvtársnak, a pártszervezet titkárának és Báli Ferencnek, a szövetkezet elnökének beszámolójáról elismerően nyilatkoztak, hiányolták azonban, hogy a taggyűlés nem hozott határozatot, a vitás kérdésekben nem foglalt határozottan állást és nem rögzítették sem szóban, sem írásban a kommunisták, valamint a pártonkívüli aktivisták és a KISZ-fiatalok tennivalóit. Mindent egybevetve, a Petőfi Népe Szabadszálláson rendezett ankétja a termelőszövetkezetek pártalaoszervezetei titkáraival eredményes volt; a párt előtt álló legfontosabb feladatokra, a párttagok és pártonkívüliek együttműködésének erősítésére és céltudatos gazdaság- szervező tevékenységére irányította a figyelmet. Nagy József JHai Lány, ELEVEN mozgású, kedves asz- szonnyal társalogtam a napokban. Amolyan „fesztelen beszélgetés” folyt közöttünk, s valahogy pár perc után a férjhez menendő lányok kerültek sorra. Tudtam, hogy neki is van, egy igen szép, eladó lánya, s rögtön „konkretizáltam” a beszélgetést. — TUDJA — válaszolta — semmiképpen nem akar férjhez menni. Pedig egy év alatt, amióta leérettségizetett, már négy kérője is volt. Egy szolnoki fiú „majd megbolondult érte”. ö pedig hallani sem akart róla, pedig a fiúnak berendezett lakása, jó állása van. Mondtam, hogy hej, megbánod még ezt gyerekem. Nem szabad ennyire válogatni, írtért egyszer csak azt veszed észre, hogy hoppon maradtál. De ha nem szereti — mondja ő —, hogy legyen a felesége? Ebben igazat adtam neki, nem is erőltettem én, csali olyan furcsának találom, hogy ez a lány egyáltalán nem törődik a fiúkkal. Egymás után adja ki az útjukat. Valamelyik este azzal jött haza, hogy beiratkozott egy szakmai tanfolyamra. Tanulni, azt nagyon szeret. Ott még sokra viheti, mérnök is lehet belőle, hiszen jó esze van. GONDOLKOZNI kezdtem a „furcsa kislány” magatartásán és azok a lányok jutottak eszembe, akik 13—14 éves korukban cselédnek szegődtek, s éjt napnallá téve kiszolgáltatottan robotoltak a „nagyságos” asszonynak, s ha nem is szerették, hozzámentek az első kérőhöz, hogy menekül jenek a cselédsorstól. A gyárba bekerült lányok 12 óra! munka után inkább pihenésre vágytak. József Attila megrendítő sorai róluk beszélnek: „Szövői ány cukros ételekről álmodik, nem tud kartelekről. S ha szombaton kezébe nyomják a pénzt, s a büntetést levonják: kuncog a krajcár: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért.” (Hazám.) A FURCSA kislány nagyon jól tudja mit csinál: él a lehetőségekkel, tanul, képezi magát. Teljes értékű ember akar lenni, aki munkájával érvényesül. Abban igaza van a mamának: még mérnök is lehet belőle. G. S. TÍZÉVES a kecskeméti HONVÉDKÓRHAZ Tízéves a kecskeméti Honvédkórház. Ma ünnepük a kórház dolgozói intézményük fennállásának egy évtizedes jubileumát. Velük örülünk ezen a napon, hiszen közülünk igen sokan kapták vissza egészségüket az ő munkájuk, gondos ápolásuk, nagy tudásuk és lelkiismeretességük jóvoltából. Tíz esztendő alatt 14 ezer polgári beteget ápoltak. Ez Kecskemét lakosságának hozzávetőlegesen egyötöde. Ezzel valóban leküzdhetetlen nehézségektől mentesítették megyénk többi kórházát. A kórház orvosai, egészségügyi személyzete azonban nemcsak azokon segít, akik hozzájuk fordulnak. Keresik, kutatják a módját, hogy az intézet falain kívül is használhassanak. Bekapcsolódtak az egészségügyi felvilágosító munkába, számos előadást tartanak üzemekben, termelőszövetkezetekben. Vállalták a különféle szűrővizsgálatok tekintélyes hányadának elvégzését is. Legújabban pedig elfekvő kórházi anyagokból orvosi rendelőt létesítettek a kecskeméti Béke Terme lőszövetkezet- ben. Kezdeményezésük bizonyára országos mozgalommá szélesedik. A kecskeméti Honvédkórház kollektívájának tízéves kiváló munkája arról tanúskodik, hogy nálunk valóban egy- gyé forrt a hadsereg és a nép. Sok sikert, katona köszöntéssel: erőt, egészséget kívánunk további munkájukhoz. (Képünk a kórház korszerű műtőjében készült munka közben.) A rthur Khümetz, a „Ganz- Behmer” tüzérségi lőszergyár igazgatója, egy szivart vett ki az asztalán levő díszes dobozból. Megszagolgatta, zsebkésével akkurátusán levágta a végét, s rágyújtott. Bejött a titkárnő. — Karl Krieger úr — mondta. s kérdően nézett az igazgatóra. Khümetz egy pillantást vetett a szoba sarkában álló hatalmas órára. Tizenegyet mutatott. Énpen akkor kezdte ütni. — Percnyi pontosan — dör- mögte az orra alatt Khümetz. — Igaz, ez a Krieger mindig pontos szokott lenni. Bólintott a titkárnőnek. Az kiment, s egy idősebb férfit engedett be a szobába: Kari Kriegert, a gyár irodaíőnökét Pedáns fekete öltönyt, s cso- komyakkendőt viselt. A szokásos reggeli jelentésre jött. Mindez az egyszer s mindenkorra bevezetett rend szerint folyt. Khümetz igazgató sa- !át maga dolgozta ki ezt a rendszert, s igen hasznosnak tartotta. Krieger rövidre fogta a mondanivalóját. Néhány szóban elmondta az ügy lényegét, s átadta a főnöknek az azzal kapcsolatos iratokat. Khümetz aláírta, s nyomban visszaadta. Amikor az aláírni valókkal végeztek, Krieger összecsukta a dosz- sziét és felállt. Khümetz ismét az órára nézett. A jelentés tizenöt percig tartott, pontosan addig, ameny- nyi időt kiszabtak rá. Intett Kriegemek, hogy elmehet. Az ajtónál azonban visszafordult az irodavezető. — Bocsásson meg, elfelejtettem jelenteni... Azt hiszem, találtam egy megfelelő embert. — Sofőr? — Igen. — Természetesen nő, mi? — Férfi, igazgató úr! — A keleti munkások közül? — Nem. — Hát akkor kicsoda? — Német, igazgató úr. — Azt mondja: n°met? — Igen. — És nyomorék? — Nem rokkant... Vagyis rokkant, de nem abban az értelemben. Ép a keze, a lába, lát mind a két szemével. Nagyszerű sofőr, csak.. . Szóval volt egy kis szélütése. Meggyógyították, de a katonai szolgálat alól egyelőre még felmentették. Úgyhogy gyakorlatilag egészséges. Fiatal, erős és nagyszerűen vezet kocsit. — De mi történt vele? — Bombázáskor kapta. — Krieger a halántéka mellett forgatta a mutatóujját. — De hát mindez már régen volt, igazgató úr. — Szélütése volt? — Az igazgató félredobta a szájából a szivart. — Még csak az hiányzik, hogy egy hibbant elméjű vezesse a kocsimat. Jól megfontolta, amikor elhatározta, hogy ilyen sofőrt ajánl nekem? Krieger vállat vont. — ön dönti el, Igazgató úr. Csak utasított, hogy szerezzek egy sofőrt, s azóta már kétszer is szólni méltóztatott. De hiszen hol talál ma az ember egy egészséges fickót, aki ölbe tett kézzel munkára vár? Nem akarja esetleg mégis megnézni ezt a sofőrt, igazgató úr? — Itt van? — Igen. Minden eshetőségre számítva mondtam neki, hogy jöjjön el ide. — Jól van. De honnan keveredett ez ide? — Pénteken jött, igazgató úr. Bizonyára ön is tudja: ezen a napon szoktam fogadóórát tartani. Ügy jelentkezett a fogadóórámon. Mielőtt jelentettem volna az igazgató úrnak, kipróbáltam, amennyire tudtam. Lementem vele, s belütettem az Opelem kormánykerekéhez. Csak néhány kilométert mentünk, de azonnal láttam, hogy nyugodt lélekkel ajánlhatom. Természetesen, mint gépkocsi- vezetőt. Ami az iratait illeti: különleges ellenőrzést kérek majd, s akkor... — Rendben van — mondta Khümetz. — Küldje be hozzám. Krieger kiment. Egy perc múlva visszajött, s Aszkert vezette be az igazgató szobájába. Kerimov külseje a felismerhe- tetlenségig megváltozott. Haját kopaszra nyíratta, kis fekete kefebajuszt növesztett, zöld sávolyból készült, vállbán szűk zekét és sárga flanell briccsesz- nadrágot viselt. Szemüvege mögül, tágranyílt világos szeméből a félénkség és zavartság valami keverékét lehetett leolvasni. Khümetz figyelmesen nézte az egyszerű külsejű, kicsit még esetlennek is látszó legényt. „Falusi lehet” — gondolta magában. — Heinrich Gube — mondta világosan, tagoltan Aszker, hirtelen felkapva a fejét. — Ha velem beszél, hozzá kell tennie azt, hogy „Igazgató úr1* — mondta Khümetz. — Érti? — Igenis, igazgató úr. Khümetz több mint huszonöt esztendőt töltött el katonai szolgálatban, s a világon mindennél előbbre valónak tartotta a fegyelmet és a rendet. Aszkert figyelmeztették az öregnek erre a rigolyájára, s ezért mindent szigorúan . az előre kidolgozott terv szerint csinált. (Folytatjuk.) T Alekszandr Naszibov regénye 42.
