Petőfi Népe, 1963. március (18. évfolyam, 50-76. szám)
1963-03-27 / 72. szám
1963. március 27, szerda S. oldal Hangverseny Csepelen Üdvözöljük a II. Színházi Világnapot NINCS olyan távolság, amelyet a barátság erejével áthidalni ne lehetne. Különösen akkor, ha két város fiataljai a muzsika nyelvén találják meg az egymáshoz vezető utat, hogy egy nem látható, de annál erősebb kötelék hatására szövetségesekké, őszinte barátokká váljanak. A zenének hatalma van idő, tér és emberek felett. Erre kellett gondolni a Csepeli Vasmű Ifjúsági Házában, ahol a Kecskeméti Állami Zeneiskola növendékei adtak hangversenyt újdonsült barátaik — a fővárosi VII. körzeti zeneiskola tanulóinak — tiszteletére. Kodály szülővárosának muzsikáló fiataljai köszöntötték méltóképpen Budapest legnagyobb munkáskörzetének zeneszerető ifjúságát. A ZSÜFOLT teremben egyetlen, közös élmény részesei voltak előadók és hallgatók. A kecskemétiek igyekezetét, jó teljesítményét szakértő figyelemmel hallgatták végig és forró ünnepléssel viszonozták a csepeliek. Csillogó szemű munkásgyerekek élvezték Beethoven, Bartók zenéjét, a gazdag műsor változatos, szépen tolmácsolt zeneműveit. Moccanás nélkül hallgatták Schubert érzelemgazdag bölcsődalát — gordonkán Kőrös Mária adta elő —, Corelli hegedűszonátáját, az énekeseket és a sokféle hangszer kis és nagy szólistáit. Tetszett a műsor — nemcsak a gyerekeknek — a felnőtteknek is. Elismerően nyilatkozott róla Dobrai István, a Művelődésügyi Minisztérium kiküldötte, Váczi Károly, a Fővárosi Zeneiskolai Szervezet igazgató- helyettese és jelentőségteljesnek érezte Hajnal Imréné, a VII. körzeti zeneiskola igazgatónője. Üdvözlő szavaiban olyan célt tűzött a két iskola fiataljai elé, amely baráti kapcsolatuknak mélyebb tartalmat ad. — Segítsük egymást — mondta. — Cseréljük ki a tapasztalatainkat, mindig jobban és szebben muzsikáljunk azért, hogy vidéken és a fővárosban állandóan növekedjék a komoly zenét szeretők és értők tábora. AZ ELSŐ lépés ehhez — jól sikerült. Köszönet illeti érte a szervezőt — Dómján József zenetanárt. A hangversenyre sokan jöttek „kívülálló” vendégek is — és elégedetten távoztak. A két zeneiskola növendékeinek tanulási kedvét fokozta, barátságát pedig még tartósab- bá kovácsolta a csepeliek meleg fogadtatása, szívélyes vendéglátása. Most már rajtunk a sor, hogy a csepeliek is rövidesen Kecskemétre látogassanak. . V. Zs. E két kép jelezze ma Miller gondolatát az emberiség mélyebb egységének egyetemességét dokumentáló színházról. A felső a Moszkvai Művész Színház Csehov: Három nővérének előadásán készült Párizsban a Nemzetek Színházában. A másik Arisztopha- nesz: Madarak -előadása Athénben. (A Kecskeméti Katona József Színházban ma nyíló kiállítás anyagából.) Ma este a világ minden színházában, a Fok- földtől az Északi Sarkig és Londontól Vladivosz- tokig, a nagy csillárok fénye rövid időre kihuny a nézőtér felett, s a szórakozás, az élménykeresés óráit megelőzi egy néhány perces beszéd. Arthur Miller, a világhírű drámaíró fordul üzenetével a világ közönségéhez a II. Színházi Világnap alkalmából. A Nemzetközi Színháztörténeti Intézet IX, Kongresszusán elhatározták, hogy március 27-ét Színházi Világnappá nyilvánítják. Ezen a napon nyílik meg immár közel egy évtizede minden esztendőben Párizsban a Nemzetek Színházában a nemzetközi színházi fesztivál. Régi, világhírű színházak és frissen alakult, még a népművészet ízeit őrző együttesek egyaránt elmennek Párizsba, hogy a legváltozatosabb formában égy célt szolgáljanak, hirdessék: a színház a béke és a nemzetközi megbékélés eszköze. Március 27! Az idén másodszor fordul ezen a napon a színház a közönséghez, hogy Artur Miller szavait tolmácsolva hirdesse: a színház a béke és a nemzetközi megértés eszköze. ötvenkét ország száz és száz színházában ma este a világ sok különböző nyelvén egyformán hangzanak Arthur Miller gondolatai: „Napjainkban, amikor a diplomácia és politika karjai olyan ijesztően rövidek és gyöngék, a művészet törékeny, de néha messze érő kezének kell azt a terhet vállalni, hogy összetartsa az emberiséget. Minden, ami azt bizonyítja, hogy egyazon fajtából valók vagyunk, emberileg értékes a számunkra. Értékes az, hogy ezekben a percekben emberek ezrei, talán milliói állnak meg a szórakozás — vagy bizakodó —, mélyebb élménykeresésük közben, hogy felismerjék: planétánk színpadán a történelem legnagyobb arányú szereposztásának meg kell találnia az igazi katarzist, mentséget hozó belátással fel kell szabadítania bennünket a rettegés alól _, vagy ka tasztrófa zuhan ránk. Könnyítés Jött a rendelet, s örömmel üdvözöltük: nem lesz ezentúl beíratás, csak az első osztályban és nem lesz összeírás se. A Népköztársaság Elnöki Tanácsának törvényerejű rendelete mondta ki ezt tavaly júliusban. Csakhogy most érkezett meg a minisztérium rendelkezése, amely viszont kötelezi a szülőket iskolaköteles korba lépő gyermekeik adatainak bejelentésére még ebben a hónapban. Ami még nem lenne baj, de a rendelkezés végén az áll, hogy a bejelentés nem érinti a beíratási kötelezettséget, vagyis június végén még egyszer el kell menjenek a szülők az iskolába. A végrehajtásban — sok szülő és a mi véleményünk szerint is — nem érvényesül kellőképp az a bürokráciaellenes szemlélet, ami az Elnöki Tanács törvényerejű rendeletében olyan világosan kifejezésre jut. Mert miért ne lehetne „egy füst alatt" a bejelentéssel egyidejűleg a beíratást is elintézni. Akiktől érdeklődtünk, nem látták akadályát. Hogy ez apró ügy? Szót se érdemel? Lehet úgy 150—200 ezer a szeptemberben elsős nebulók száma az országban. Nagyjából ennyi órát számíthatunk külön a bejelentés és külön a beíratásra is. A kettő ésszerű ösz- szevonásával megtakarítható lenne eszerint mintegy 20—25 esztendő. Tessék utána számolni. —rl— Persze a háborúról, korunk nagy problémájáról beszélek, tudva, hogy minden darab, amely valamit is számított, az emberiség sorsáról szólt. Az egyetlen különbség — a megfogható különbség az, hogy ma mindannyiunknak és nem egy elszigetelt hősnek kell megtalálnia a megoldást vagy meghalnia. Meg kell találnunk a kalandos csendnek, a vihar mozdulatlan pontjának állapotát, amelyben tanúi lehetünk az ősi pillanatnak: hogyan száll szembe az ember a sorsát alakító istenekkel. Erre a legalkalmasabb eszköz az SS színház. Különös, hogy manapság, miközben a világ politikailag határozottan két részre szakad, 0 művészet és különösen a színház művészete világosan bizonyítja, hogy az emberség mélyebb egysége egyetemes. Közel az akarat színházénak ideje, azé a drámáé, amelynek gyökere ae a nagyon-nagyon kicsiny szabadság, amely azonban emberi csodákat teremtett erre a földre, az ember kezét a csillagokra helyezte és amely itt és annyi más városban ma összegyűjtött bennünket, hogy osztozhassunk az emberért vató reménykedésben.*• tolyok dolgát feszegette Krause is, amikor Krebssel beszélgetett. .. És Stalecker váratlanul azt kezdte érezni, hogy gyűlöli Wiesbachot, az ellenséget gyanítja benne. Nem, ezek után nem lehet elmenni Wiesbach lakására. Ki tudja, miféle szerzet az az ember. Stalecker úgy döntött: még egyszer elmegy Aszker lakására, hátha hazament már. Bement az égjük kapu alá, gyufát gyújtott, s az órája fölé tartotta. A mutató elhagyta a tizet. Milyen izgalmat élhet át most Schubert! — gondolta magában. Hamar elérte az ismerős kis utcát. Stalecker belökte az épület utcai ajtaját, s felszaladt a lépcsőn. Becsöngetett abba a lakásbe, ahol Aszker szobát bérelt. A háziasszony nyitott ajtót. — Visszajött már? — Vissza. De nem egyedül van... Schubert volt Aszkemál. Mikor belépett a szobába, Oskar éppen akkor fejezte be az utolsó mondatot. — Gondolja, hogy Wiesbach provokátor? — kérdezte Aszker. — Ügy látszik, igen. A maga gyanúja igaznak bizonyult. Aszker a fejét rázta. — Nekem nem volt semmiféle gyanúm. Csak tanulmányoztam. De végérvényesen és pontosan meg kell bizonyosodnunk. A szombat estéket Wiesbach abban a mulatóban szokta tölteni, ahol én olyan jól elbeszélgettem a raktárossal. — Aszker ennél a mondatnál elnevette magát. — Ma pedig éppen szombat van. Valószínűleg ő már ott is ül. — Kerimov Staleckerre nézett — Segítene nekem? — Természetesen. — A következőt kérném. Én most elmegyek a mulatóba. Néhány perc múlva jöjjön be maga is. Miután meggyőződött, hogy Wiesbach ott van és én vele beszélgetek, észrevétlenül menjen ki a helyiségből. Vagy harminc perc múlva telefonáljon oda... Otto, maga emlékszik Georg Homann lakatosra? — kérdezte váratlanul Aszker. — Homannra? — kérdezte vissza csodálkozva Stalecker. — Természetes, hogy emlékszem... De hiszen ő... Aszker megfogta Otto kezét. — Később majd mindent elmagyarázok. Most nincs időnk. Homann szerepét kell eljátszania. Ne féljen, nem lesz nehéz dolga. Mindössze egyperces telefonbeszélgetést kell lebonyolítania. Ráadásul hasonlít is egymásra a maguk hangja, csak a Homanné, úgy emlékszem, egy alig észrevehető árnyalattal mélyebb. Stalecker bólintott. — Akkor tehát a következőről van szó — folytatta Aszker. — Maga most érkezett Ostburgba, s látni akarja Wiesbachot, mert valami igen fontos mondanivalója van. Telefonált a gyárba, de ott nem volt. Utána felhívta a mulatót, ahová járni szokott. Beszéljenek meg egy találkozót Holnap reggelre kérje. Ügyeljen rá, Stalecker elvtárs: kapkodva, izgatottan kell beszélnie, mintha félne valamitől. Wiesbachot a keresztnevén, rövidítve szólítsa. Így: Mik. Azt kell mondania neki: „Találkozunk a három szilfánál.” Vigyázzon, ez nagyon fontos. így beszélték meg annak idején... A beszélgetés folyamán különböző kérdéseket tehet fel magának Wiesbach. Ne válaszoljon rájuk. Csak annyit mondjon, hogy nem egyedül jött. És adja értésére, hogy nem beszélhet, valaki áll maga mellett és hallgatja a szavait... Azt hiszem, ez az egész. — Értem. — Kérem, ismételje el. Aszker, miközben Staleckert hallgatta, megelégedetten bólogatott.— Amint befejezte a beszélgetést, jöjjön vissza a mulatóhoz, s legyen ott a közelben valahol. Megeshet, hogy még ma foglalkoznunk kell Wies- bachhal. Attól függ, beigazolódik-e a gyanúnk. Ki most a ruhatáros a mulatóban? A mi emberünk? Stalecker bólintott. — Nagyon jó. Ö segít majd Én még csak egyszer voltam abban a mulatóban. Ügy emlékszem, nem fülkében van a telefon, ügye? — A ruhatár melletti széles korlátra van szerelve — mondta Stalecker. Aszker felállt — Én Staleckerrel leszek — szélt váratlanul Schubert Aszker kérdően, csodálkova nézett rá. — A mulatóba nem megyek be — magyarázta meg Schubert. — Lehetséges, hogy szükség lesz rám. Aszker elgondolkozott. — Rendben van — mondta pár pillanat múlva. — A helyzet túlságosan veszélyes és komoly ahhoz, hogy elutasítsam. Csakhogy ez meglehetősen kockázatos a saját személye szempontjából. — Koromsötét van az utcán, az orráig is alig lát az ember. — Valóban nagyon sötét van — erősítette meg Stalecker is. — A holdvilág sem fenyeget, csak jóval később jön fel. Mindannyian felálltaik. — Egyenkint menjünk ki — mondta Aszker. — Előbb én, vagy három perc múlva Otto, utána pedig maga, Schubert elvtárs. .. Igaz is, van-e fegyverük? Schubert bólintott, Stalecker pedig széttárta a karját. — Nem hordok — mondta. — Túlságosan nagy kockázat lenne állandóén megámnál tartani. — Nálam csak egy ptortoty van — felelte határozatlanéi Aszker. — El kellene menni a pisztolyért magának Is Ottó. Tudja hová? — Tudom — válaszolta Stalecker. — Csak az élég messze van ide. Mi lenne, ha én mennek ki elsőnek innen? — Jól van. — Aszker a vállára tette a kezét. — Induljon Stalecker elvtárs. Otto kiment. Amikor a világos szobából a koromfekete utcára lépett, egy pillanatra úgy érezte, mintha sötét, mély verembe zárták volna. Nem merte felemelni a lábát, csak a földön csúsztatta óvatosan, míg a tornác lépcsőjéről a járdára nem ért, s még ott is a fal mellett tapogatva haladt előre. Lépések hallatszottak. Egy ember ment utána. Stalecker szeme még mindig nem szokta meg a sötétet. Az illető pedig, aki tóv vette, jól látott. Max Wiesbach volt az. Gondokba merülve ment, alig vetett ügyet a házból kijövő emberre. De néhány lépés után úgy tűnt neki, hogy valahonnan ismeri az előtte haladó férfit. S csakhamar rá is jött: az illető nem más, mint Stalecker, a műszerész. (Folytatjuk)
