Petőfi Népe, 1963. március (18. évfolyam, 50-76. szám)

1963-03-22 / 68. szám

1963. március 22, péntek 5. oldal A győztesek — Nem panaszkodhatunk. Áp­rilisban ötnapos csehszlovák— lengyel útra megyünk a Tátrá­ba és Krakkóba. Elmondják, hogy KlSZ-szer- vezetük már többször is vállalt tervezést társadalmi munkában. Fontos, sürgős terveket, ame­lyek nem fértek bele az iroda kapacitásába, de közérdekű lé­tesítmények voltak. A szoká­sos tervezési költség egyharma- dát viszont ilyenkor megkapja a kollektíva. Ebből utaznak most külföldre. hj em nagy a Tervező Iroda * ’ KISZ-szervezete, mind­össze húsz egynáhányan vannak. Vidám, dolgos — mint a városi döntő mutatja: — művelt és összetartó fiúk, lányok. Jó kol­lektíva. — rl — Ifjúsági akadémiák Az utóbbi időben észrevehe­tően javult megyénkben az if­júság körében végzett ismeret- terjesztés. Az 1962/63-as évad elején 11 ifjúsági akadémia in­dult, közülük legeredményeseb­bek a honvédségiek. Az akadé­miák fő feladata a műszaki, valamint csillagászati témákra épített természettudományos nevelés. A filmművészeti ismeretek el­sajátításának érdekében hasz­nosnak bizonyult a kecskeméti Ifjú Filmbarátok Köre. Taglét­száma 4—500 között van, zöm­mel középiskolások, üzemi ifjú­munkás mintegy 100—150 fia­tal. EGY NAGY CSALÁD TAGJAI... Mire az alkony kiteríti szürke fátylát a város felett, nyugo­vóra térnek a szerszámok és elcsendesülnek a' műhelyek. Vér ge a munkának — a pihenés, a baráti beszélgetések meghitt órái következnek. S hetenként kétszer a dalolásé. Ilyenkor kimenőt” kapnak otthon az idős mesterek és ifjabb ktsz dolgozók — a Kecskeméti Ko dály-kórus tagjai —, hogy a nagymúltú dalosközösségben töltsék estéjüket. — Énekelje­nek... Kórustagnak lenni itt öröm — meg aztán nagy-nagy meg­tiszteltetés. Hiszen hetvenöt év­vel ezelőtt — most júliusban jubilálnak — alakult az ének­kar Polgári Daloskor néven és 1949-ben vette fel Kodály Zol­tán nevét. A legidősebbek még emlékeznek a város régi urai­nak, nagypolgárainak lenéző közönyére, de azokra a forró sikerekre is, melyeknek feled­hetetlen hangulata még ma is lelkesít. Énekeltek Budapesten Szerkesztők a pajtások közötl és rajfoglalkozásokon, a kisdo­bosok összejöveletelén. Hasznos tanácsokat adtak a Kukkantó szerkesztéséhez, a pajtások pe­dig sok-sok fényképet készítet­tek a látogatásról, amiket majd a csapat múzeumában fognak őrizni. a rádióbarf, az ország nagyobb városaiban és elvitték a kecs­keméti dalosok jó hírét külföld­re is. Réges-régi emlékeket elevení­tenek fel az „ősdalosok” — a 38—40 éve tag Bozsóki Meny­hért, Galamb László, Gudricza Sándor, Nagy László, Szakáll Imre, Kerekes István, Sulcz János és Ádám József, a zene­iskola igazgatója, aki hét éve vezetője, tanítója lett a 60 tagú együttesnek. — Sajnos, ritkán jövünk ösz- sze valamennyien — panaszko­dik jelenlegi próbahelyükön, a MÉSZÖV székház kultúrtermé­ben. Pedig ilyen régi, nemes hagyományokat őrző férfikórus az országban is kevés akad. Ha a tagok rendszeresen, minden próbán megjelennének, akkor talán sikerülne visszahódítani régi helyünket az ország legjobb öt énekkara között. Ez azért is fontos lenne, mert rövidesen kategorizálni fogják országos és megyei szinten az énekkarokat. De jó volna az elsők közé ke­rülni!... — Bizony, jó volna — vissz­hangozzák a többiek, s máris sorolják szófiai vendégszereplé­sük vidám epizódjait. Ügy látszik, éneklés után me­sélni szeretnek leginkább a kó­rustagok. Csakúgy záporoznak a vidám történetek — és hát ter­mészetesen a „romantikusak” is. Az egyik baritonistáról, Gara- guli Vincéről például azt árul­ták el, hogy a szíve — vagyis egy kislány — húzta ide Kőbá­nyáról Kecskemétre. Állítja is, hogy nem bánta meg. Prókai László viszont kilépett a sorból. A csongrádi dalostalálkozón megismert egy fiatal énekes lányt, feleségül vette — és Csongrádon maradt. Cserélődnek, változnak tehát állandóan az énekkari tagok. tJjak, ifjabbak jönnek — bár még mindig kevesen ahhoz, hogy az utánpótlást zavartalanul biz-, tosítani lehetne — és illeszked­nek be otthonosan a kórus belső életébe. Ahogy a két ipari ta­nuló, Kerekes Márton és Sallai Anti mondta: — „Ügy érzem magam, mintha egy nagy család tagja lennék. Szeretnék megérni a kórusban legalább negyven évet..” Valóban úgy tűnik, mintha egy nagy család tagjai lennének valamennyien. Élükön a mindig intézkedő, szervezkedő Bartha Miska bácsival, akibe annyi cse. mellé, rendelt egy korsó sört. Kiitta, s utána ráérősen indult a kijárat felé. — Vigyázz, követnek! — súg­ta Dietrich, miközben átadta ßtaleckernek a sapkát. Ottó a tükörhöz lépett. Igaz­gatta előtte a sapkáját, s köz­ben óvatosan bepillantott a te­rembe. Gyorsan végigfutott a szemével a széksorokon, meg­nézte a vendégeket. Az egyik ott időző férfi az „Ostburger Eeitung” mai számát olvasta. — Az ott az újsággal? —kér­dezte Stalecker. — Igen... Még ez is! Stalecker ismét Dietrich papírszeletre írt vész­jelentésére gondolt, s úgy dön­tött: azonnal találkozik Schu- berttel. De hogyan lógjon meg a követőjétől... Aha! Willi ta­lán a garázsban van most. Stalecker a sejt egy másik tagjára gondolt: arra a teher­autó-sofőrre, aki néhány héttel ezelőtt vitte Aszkert Schubert- hez. A mulatóból kilépve Stalec­ker a gyár felé indult. Az új­ságot olvasó ember is nyomban utána ment. Adolf Torp Sturm- führer volt az illető. A gyár­kapuig kísérte a műszerészt. Meggyőződött róla, hogy Stalec­ker bement a kapun, majd ami­kor Ottó eltűnt a kerítés mö­gött, félrehúzódott s várt. Torp tudta, hogy Stalecker már le­dolgozta a műszakját, tehát so­káig nem maradhat a gyárban. Vagy húsz perc múlva egy nagy teherautó fordult ki a gyárkapun. A kocsi közvetlenül Torp mellett haladt el, de a Sturmführer ügyet sem vetett rá. Amikor már jó messze jártak, Willi visszanézett, s halkan mondta: — Azt hiszem, minden rend­ben. Stalecker —, aki eddig a so­főrkabin mélyén guggolt — fel­egyenesedett, s Willi mellé ült a bőrülésre. — Most szállsz le? — Menj még tovább. Majd szólok, hogy hol. A teherautó elhagyott még néhány utcát. — Itt — mondta Stalecker, amikor a kocsi a forgalmas fő- útra ért. Kiszállt, s eltűnt a tömegben. Néhány perc múlva már Os- kár Schubert előtt ült, s tájé­koztatta a mozgalom városi ve­zetőjét Dietrich telefonjáról, a mulatóban történt találkozójuk­ról, s a néhány soros feljegyzés­ről, amelyet Dietrich a ruhatári számmal együtt csúsztatott a kezébe. Dietrich leírta a kis papírsze­leten, hogy különös dolgot hal­lott ma reggel a barátjától, Krebstől, a Gans-Behmer gyár raktárosától. Krebs és Dietrich azelőtt nem ismerték egymást. Katonák voltak, a fronton mind a ketten súlyosan megsebesül­tek, s egy kórházban feküdtek, így barátkoztak össze. Krebs igen mély érzelmekkel ragasz­kodott Dietrichhez. Ö az egyet­len, akinek mindent elmond. Sorstársának érzi: Dietrichnek nincs családja, de még rokon­sága sem. Krebs szigorú titok­tartást kérve mondta el barát­jának, mit beszélt Gubeval, az igazgató új sofőrjével. — No, és ez mennyiben érde­kes? — kérdezte Schubert. — Annyiban, hogy amint Krebs állítja, hegesztőapparát neki sohasem volt a raktárában. Schubert felkapta a fejét. — Soha nem is volt hegesz- tőapparátja! — folytatta Stalec­ker. — És azok a „valami kato­nafélék” sem mentek érte soha? Így áll a helyzet? — Folytassa, Ottó — mondta Schubert, miközben összerázkó­dott, mintha borzongás futott volna végig rajta. — Krebs a következőket val­lotta be Dietrichnek. Nemrég behívatták a gyár igazgatójá­hoz. Krebs azonnal oda is ment, de Khümetz nem volt a szobá­jában. Egy ismeretlen férfi ült a helyén, az asztal mögött. Fél óráig faggatta Krebset: kicsoda, honnan való, meg efféléket kér­dezgetett. Aztán kivett a zse­béből egy blankettát és oda­nyújtotta Krebsnek, hogy írja alá: kötelezettséget vállal az ál­lamtitok megőrzésére. Krebs til­takozni próbált, mire az illető az Abwehr igazolványát mutat­ta fel. A nyomozó elmondta ne­ki: „Előfordulhat, hogy valaki megkérdezi, nem kellett-e az egyik éjjel az ügyeletes mérnök papírja alapján kiadnia két he­gesztőpisztolyt — felszereléssel együtt. Ha bárki ilyesmit kér­dezne, igennel kell válaszolnia. Mondja azt, hogy igen kiadtam, valami katonaemberek vitték el.” Schubert aggodalma egyre nőtt. Aszker nagyvonalakban őt is beavatta a feladatokba, mely­nek elvégzéséért Ostburgba küld­ték. Abból, amit eddig tudott, már kezdte sejteni, miért volt szüksége Krausenak a Krebssel folytatott beszélgetésre. Stalecker közben folytatta: — Krebset kötelezték, hogy azonnal értesítse az Abwehrt, amint a hegesztőpisztolyok fe­lől érdeklődik nála valaki. Még azt is mondták neki, hogy je­gyezze meg jól az illető külse­jét, hogy utána részletesen, ap rórólékosan le tudja majd írni. Eddig az ügy. Amint Dietrich állítja, Krebs most fél, gondok gyötrik, hogy mitévő legyen. Ezért fordult a barátjához is, hogy attól kérjen tanácsot, mit csináljon, telefonáljon-e az Ab- wehrnek, vagy sem. — És Dietrich mit mondott neki? — Azt, hogy úgy kell csele­kednie, ahogy a lelkiismerete parancsolja. — Helyes. Hiszen ez könnyen lehet provokáció is. — Erre gondolt Dietrich is. — És Krebs telefonált már az Abwehmek? — Még nem. Azt mondta, hogy gondolkodik egy napot rajta. Különben ki tudhatja, hogy va­lóban nem telefonált-e már? — Ki tudhatja! — ismételte elgondolkozva Schubert. Csak kis szünet után folytatta: — És ez a raktáros miféle ember? — Dietrich régóta foglalkozik vele. Jó a véleménye róla. Azt mondja: becsületes, egyenes, gyűlöli a nácikat... Még egy hír van. (Folytatjuk.) Csányj Sándor, a Kodály-kórus örökös tagja. lekvésvágy, mozgékonyság szo­rult, hogy húsz embernek is elég lenne. A dal szépséggel, örömmel tölti meg az életüket, de nem­csak a próbák és fellépések fű­zik össze őket. A közös éneklés egymással törődő barátokká ko­vácsolja az ismerősöket, kialakít egy olyan közösségi szellemet, amely a szervezeti szabályoknál mélyebbre hat, formálja, irá­nyítja egyéni sorsukat is. Meg­becsülik egymást és nem feled­keznek meg arról sem, aki — mint az idős, 34 éves tagsággal rendelkező Csányi Sándor — be­tegsége miatt nem énekelhet többé. Kedves, megható ünnep­ségen Csányi Sándort a kórus örökös tagjává választották... A mesélgetésnek Ádám József vet véget. Intőén felemeli kezét — kezdődjék a próba. A kórus fegyelmezett rendben sorakozik. Egyetlen cél, közös gondolat hat­ja át a karmesterre irányított tekinteteket: Jól szerepelni má­jusban a balatonboglári dalosta­lálkozón és az itthoni hangver­senyeken. És felcsendülnek a férfiasán erőteljes, nagyszerű kórusmű vek: — Kodály, Bárdos; Farkas és Mihajlov szerzemé­nyei. Hirdetve Kodály szavainak örök érvényű igazságát: — „Az ének szebbé teszi az életet, az éneklők másokét is....” ! VADAS ZSUZSA A Tábortűz szerkesztőségétől Alexa Tamás és Harmath Ist­ván meglátogatta a bácsalmási fiúiskola úttörőit, akik már ne­gyedik éve adnak ki rendszere­sen saját újságot, a Kukkantót. A vendégek megtekintették a szerkesztőséget, részt vettek őrsi AA °st szélesen mosolyognak ' ’ * de az előző két órábat nem egyszer ráncolták összt töprengve a szemöldöküket Mind a négyük kezében csinoi porcelánváza: a győzteseknél járó jutalom a szellemi vetél­kedők kecskeméti városi dön­tőjén. A csapat a Tervező Irodc együttese: T. Nagy Ferenc gé­pész-tervező, csapatkapitány Varga Ottó, Sulyok Miklós, Ká­sa György műszaki rajzolók Mind a négyen KISZ-esek és sportolók. Egymás szavába vágva me­sélik: — Egy hónapja az elődöntő­ben csak sorsolással jutottunk tovább. — A középdöntőben másodi­kok lettünk. — A városi döntőre már ko­molyan készültünk. Elolvastuk a „3000 kérdés 3000 felelet”-et (ez szinte egyenesen a szellemi vetélkedők számára készült amo­lyan tudós kézikönyv) és edző­beszélgetéseket tartottunk. — Aztán itt ért a meglepetés, amikor kiderült, hogy jóformán csupa speciálisan kecskeméti kérdésre kell válaszolnunk. __ C rröl szólt a versilcénk “ i s — halássza elő zse­béből a papírt a csapatkapitány. — Két versszakot kellett szer­kesztenünk a következő szavak­ra: Leninváros, szerelmem, vég­telen, fiatalság... A vers, amivel a pálmát elvittük így hangzik: Leninváros táján sokat járok én, Ott lakik szerelmem kiért szívem ég. Végtelen a sár ott, de már nem sokáig, Űtat és csatornát fiatalság ás itt. Saj­nos a versike nehezen jött elő. Bizony nehéz kenyér a városi döntő. Sose hittük volna, hogy a „Hírős Város” Ennyi ember előtt ennyire talányos. ötletes rigmus, csattanónak is jó lenne ehhez a történethez. Csakhogy az igazi csattanó kü­lönb ennél. T. Nagy Ferenc kezében a váza mellett még díszes kötetet látok. Thomas Mann Varázshe­gye, az Állami Biztosító aján­déka. — Ezt hogyan osztják el? — Nem osztjuk el. Veszünk a csapat másik három tagjának is hasonló értékű könyvet. — Látom jól áll anyagilag a Tervező Iroda KISZ-szervezete?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents