Petőfi Népe, 1963. március (18. évfolyam, 50-76. szám)

1963-03-21 / 67. szám

1963. március 21, csütörtök

5. oldal

NAGY IDŐK TANÚJA

Nehéz egy vaskos regény rövid kivonatát adni, mert számolni kell azzal a veszéllyel, hogy nem marad meg más mint a történet váza. A színek óvhatatlan semtagja lett a városi katonatanácsnak. A fiatal tiszt nevét sokan megismerték a Magyar Alföldben megjelent panama a lókórházban . című leleplező írásáért.

Gábort. „Magát Csongrádra vezényeljük” — jelentette ki a vitatható érzelmű parancsnok.

Mi lesz, ha nem megyek? — tette fel a kérdést a vörösőr- parancsnok, hiszen az elvezény- lésben az ellenforradalom mesterkedését látta.

mivé lesznek. Ezt érzem, amikor Imre Gábor portréjának megrajzolásába fogók, nagyon félve attól, hogy csak néhány vonást sikerül az olvasó elé vetíteni, pedig milyen izgalmas, gazdag és küzdelmes élete volt.

Fiatalos kedvét, jellemét, éleiének hetvenharmadik esztendejében is modem felfogását két anyag ötvözte: a munkásmozgalom és a művészet. Egy érdekes kitérője életének — ahol látható rangot szerzett —, hogy a felszabadulás után rendőralezredesként szolgált és vonult nyugalomba.

Minden mérföldkő Egy-egy állomás, Életrajzunkon Feljegyzett vallomás.

Vérrel írva vagy vésett betűkkel: Miképp sáfárkodtunk kis életünkkel.

' Egy soha meg nem jelent és többedmagával féltetten őrzött, kézzel írott verses kötetéből loptam el ezeket a sorokat, amely Imre Gábort már negyedszázaddal előbb arra késztette, hogy felmérje saját életének addigi sáfárkodását. Egészen onnan, hogy Veszprém megyében megszületve jórajzos gyerekként már a középiskolában elismerést vívott ki magának, egészen odáig, hogy az Iparművészeti Főiskolát az 1910-es évek elején Uitz Bélával és Gorka Gézával együtt elvégezte. Egészen onnan, hogy Bimai Imre, a már elfeledett, de ma is modemnek számító szobrász volt a mestere, és egészen addig, hogy a főiskola elvégzése után nyomban elvállalta egy épülő ház szobrászmunkáit. A vállalkozók tönkrementek, a kezdő művész pedig csak annyi pénzt kapott, hogy a hitelezőit kifizethette. Ekkor találkozott először a kapitalizmussal. Később pedig az első világháborúban, amikor — mert nem tudott németül és ráadásul még tartalékos is volt — mindig oda tették, ahol „büdös” volt.

Ez volt az előzménye annak, hogy az őszirózsás forradalom után Kecskeméten nyomban nemzetőj lett. A megfakult írás ezt így bizonyítja: „Imre Gábor a kecskeméti nemzetőrség megválasztott tiszti bizalmi férfia.” Ekkor lépett be a szociáldemokrata pártba, és közéleti tevékenysége azzal rangosodott, hogy

A direktórium győzelme után Imre Gábor a kecskeméti vörösőrséget parancsnokolta. Tévedés lenne azt hinni, hogy a vörösőrség egy akaraton volt, hiszen a csendőrség testületileg beolvadt. Ezt nagyon jól jelzi báró Babarczd százados személye, aki akkor ugyancsak parancsnok volt. Amint megne- szelték a legkisebb lehetőséget, felléptek a proletárdiktatúra ellen. így volt ez 1919 május első napjaiban is, amikor a románok nyomása Szolnoknál megerősödött. A csendőrök vagy százan, alaposan felfegyverkezve a városháza elé vonultak, hogy tárgyaljanak a direktóriummal. De dolguk végezetlen elkotródtak, mert erős volt a proletárhatalom és Budapestről munkászászlóalj érkezett. Közöttük volt Imre Gábor öccse is.

Néhány nappal később a törvényszéken székelő hadosztályparancsnokságra hívták Imre

A parancsot mégis teljesítette és végül Kistelekre került zászlóalj parancsnoknak. Szaty- maz környékén 60 kilométeres szélességű frontot kapott, amelyet mindennap végiglovagolt. A túloldalról a négerek sokszor célba vették, de a golyó mindannyiszor elkerülte. A frontot a gyenge lőszerellátás miatt nem kismértékben a vöröskatonák leleményes hősiessége és az ellen- forradalmi csapatok irtózatos félelme tartotta. Közben találkozott Vágó Bélával és báró Osz- tenburggal, aki akkor Kiskunfélegyházán katonai parancsnok volt. Ismertette a katonai helyzetet és Vágótól fegyvereket kért. Kapott is egy vagon kézigránátot és a bárótól két csendőrtisztet. Attól kezdve nem volt nyugalom a zászlóaljban. Hor- thytól parlamenterek érkeztek, hogy a zászlóalj álljon az ellen- forradalom oldalára. Imre Gábor megkérdezte: Maguk tettek esküt? Igen — volt a válasz. — Akkor maradjanak itt! — Arról szó sem lehet — tiltakoztak a parlamenterek. Nahát, akkor tudják meg, hogy mi is esküt tettünk és pusztuljanak innen, míg jól megy dolguk. Másnap már csak lopva, a szőlőkön át jöttek az izgatok, de minden alkalommal puskatus fogadta őket.

Aztán bekövetkezett az ösz- szeomlás. Imre Gábor nem hitt benne, gondolta, ha a tiszai front összeroppant, a dunai majd tartja magát és nyugatnak vonult. Egy reggel Kiskunhalason utolérték a románok. Délelőtt tíz órakor négy csézán már Horthy és kísérete is ott termett, és a románoktól kérték a zászlóaljat. Nem kapták meg. Az elvonuló csézákon Imre Gábor megpillantotta azt a két csendőrtisztet, akit Osztenburg báró küldött neki „segítségül”.

Huszonnyolcad magával novemberig Aradon volt. Aztán Szolnokon a katonai törvényszéknek adták át, majd a Margit körútra került. Később áttették a polgári hatóságokhoz és pár hétig a gyűjtőben volt. Egyszer íráspróbát tartottak és ő a cédulára azt írta: Szerencse fel! Nem tudni miért, talán a szép betűkért, irodai munkára osztotAlekszandr Naszibov

regénye

|V gyárban lakik? Hogyan *' értsem ezt?

— Szó szerint úgy, ahogy mondom, — gesztikulált a kezével Krebs. — így alakult. A múlt évben lebombázták a háziamat. Még az a szerencsém, hogy egyedül élek, és nem siratom a családomat, amely bizonyosan ott pusztult volna. Hogy fedél nélkül maradtam, sokáig keresgéltem lakást. De mindegyik vagy túlságosan drága Volt, vágy az isten háta mögött. messze a gyártól. Nekem pedig elég körülményes kilométereken át utazni.

— Természetesen — felelte Aszker.

— Már éppen készülődtem, hogy átmegyek a másik gyárhoz dolgozni, mert ott megígérték, hogy lakáshoz segítenek. De Khümetz igazgató közben intézkedett, hogy ürítsék ki nekem azt a kis kamrát, amelyik közvetlenül a raktár épülete mellett van.

— És most abban lakik?

— Mi mást tehetnék? Igaz, kicsi a szobácska, de hát nem is kell a magamfajta agglegénynek valami díszes, nagy kastély.

— Egyek még — intett Aszker a pincérnek, majd odament a zenegéphez és egy pénzdarabot dobott be.

A régi tiroli keringő hangjai töltötték be a mulató termét. Krebs énekelni kezdett, s utána Aszker is.

— Gondolom, a különböző szerszámok és anyagok egész ármádiája van abban a maga raktárában — szólalt meg Aszker, amikor lejárt a lemez. — Képzelem, mi minden lehet ott elraktározva.

— Vétkeznék, ha panaszkodnék. — Krebs ravaszkásan elmosolyodott. — Takarékos vagyok és zsugori, mint Gobseck.

ták be. A huszonnyolcból nyol can még mindig megmaradtak, mivel sehogysem akarták kijelenteni, hogy ők csak úgy belesodródtak az eseményekbe és fenyegetés hatására tették, amit tettek. Váry főügyész elé került. Mi a kívánsága? — kérdezte. — Vigyenek Kecskemétre — volt a válasz. És 1919 karácsony estéjén Imre Gábor bilincsekbe verve Kecskemétre érkezett és tavaszig a börtönben volt. Áprilisban internálták és a városháza pincéjében várta a szabadulást. Utána rendőri felügyelet, majd állandó megfigyelés, melynek bizonyítására dokumentum is kínálkozik. Egy nagy rózsaszín karton. Címe: Figyelő lap. Kelte: 1938. Nagy fekete keretben a jelzés: Az állami és társadalmi rend szempontjából veszélyes.

S a „veszélyes” ember az iparitanuló-iskola rajztanáraként szobrokat, domborműveket alkot. Sok rajza, festménye hirdeti 1919 emlékét. Az utóbbiakat kevesen látták, legfeljebb azok, akik egyénileg érdeklődtek és a mester — senkit sem visz- szautasítva — megmutatta nekik. És nyomban felötlik a kérdés: vajon az illetékesek közül eszébe jutott-e valakinek, hogy ezeket a műveket, amelyekből a munkásmozgalom, a történelem levegője árad, a nagy nyilvánosság elé tárja? Sajnálatos, hogy Imre Gábor azon kevés művész közé tartozik (ha nem az egyetlen!), akinek még nem adatott meg az önálló kiállítás.

Amikor erről beszélünk, alig észrevehető keserűséggel legyint: a fiataloknak az öregek munkája már csak anakronizmus. Pedig művei frisseségről, modern felfogásról, az ember iránti szeretetről és mélységes tiszteletről vallanak. Nem is lehet ez másként, hiszen a munkásmozgalomhoz is elsősorban humanizmusa vezette. És negyedszázad után, a felszabaduláskor a művész visszatért már megpróbált őrhelyére, hogy egészen 1957-ig ott szolgáljon. A külső szemlélődő azt mondhatná: feláldozta a művészkedést. De Imre Gábor nem így érzi. Azt tette, amit tehetsége és lelkiismerete szerint tennie kellett. A művészetben biztosan messzebb is juthatott volna, de vajon hány művész jutott el odáig, hogy ilyen tisztán megnyilvánult tettekkel szolgálja az új rendet, amelynek születésénél bábáskodott és amelynek győzelméről-j- - - -----y-—

Ezért aztán minden van, ami

csak kell.

— Hohó, maga dicsekszik, barátom! Lefogadom, hogy minden azért nincs.

— Ám legyen! Lássuk! Mondjon valamit, és én hármat teszek egy ellen, hogy melléfog. Három korsó sör egy ellen, hogy feltétlenül elveszíti a fogadást!

— Állom! — Aszker gondolkozott egy kis ideig, aztán megszólalt: — Az én Buickomhoz való akkumulátorok valószínűleg nincsenek.

Krebs felnevetett.

— Három is van! A jó ég tudja, hogyan is tettem rájuk szert. De ez már más kérdés. Most pedig hozhatja azt a söröcskét!

— De én még nem akarom abbahagyni. Hiszen a vesztesnek joga van a revansra.

—. Legyen igaza! Jogos a re- vams. De bármit mond, azt is elveszti. Gyerünk a kérdéssel!

— Meggyőződésem, hogy hegesztőpisztoly nincs a raktárában.

Krebs abbahagyta a nevetést. Csodálkozva húzta el a száját.

— Örödge van! — mormolta.

— Eltalálta, barátom. Ami igaz, az igaz. Hegesztőpisztolyom nincs.

— Visszanyertem a sört! — kiáltott fel Aszker önfeledten.

— De hogyan lehet meg egy raktár hegesztőpisztoly nélkül?

_ «j*

Egy emberélef

Ügy érzem most is, mint gyermekkoromban:

Repülök a gyors szélvésszel, hahói Egyre száguldók fáradhatatlanul, Mint a tobzódó barmadfűcsikó.

Égbe felnyúló jegenyefa végén Tolvaj, rabló szarka fészke hintáz, Ezt onnan leszedni, e nagy hőstettért Minden gyereket kiveri a láz.

De rajtam kívül senki se merészel Istenkísértő dologba vágni,

S mikor lemászok, köréin sereglenek, Tépett, vérző sebeimet látni.

Zsibongva vesznek körül a pajtások, Óh, nem fáj a sok vértkönnye.ző seb, Mindennél nagyobb az én dicsőségem, Hogy egy rabló családdal kevesebb.

Meg tudnám-e mondani mikor volt ez? Csodás káprázat játszik most velem... Még alig mosolygott rám néhány nyaram,

S már felém lehelt az örök telein.

xMára elfáradt Bellérofon vagyok. Nem ülhetek már Pegazus hátán. Nekem mindegy, hogy angyal jön-e

érteni,

Vagy a lelkekre vigyorgó sátán?

Az élet mézét még alig ízleltem, Hetvenkilenc tavasz meg se látszik a Mindenségben, s azt suttogják rám halkan:

Szegény fáradt, öreg, ősz bácsika. ,.

HAJNAL JÓZSEF

* A napokban köszöntöttük het- venkilencedik születésnapján Hajnal József elvtársat, a munkásmozgalom kecskeméti veteránját, aki a Magyar Tanácsköztársaság idején az élső kecskeméti kommunista lap, a Magyar Alföld főszerkesztője volt.

sohasem mondott le. Kimon- dóm azt, amivel egy kicsit megkéstünk: Imre Gábor vérbeli kommunista művész. Aki a negyvennégy évvel előbb szívében a hitet megőrizve tért visz- sza a vésőhöz és a palettához, no meg az „inasok” neveléséhez, hogy aztán a várva várt fel- szabadulás elküldje a behívót: Imre Gábor öltsön egyenruhát.

Ebben az írásban a művészétnek kevesebb hely jutott, mint az érdekfeszítő múlt felelevenítésének. De művészete ezekre a pillérekre támaszkodik és talán az érzékeltetés többet mond, mint a bő beszéd.

Miképp sáfárkodtunk kis életünkkel — kérdezte Imre Gábor. — Becsületesen, tisztán, hivalkodás nélküli szerénységgel.

Ezért tiszteljük benne a forradalmárt és a művészt magas hőfokon eggyéolvasztó, ma is mint mindig a jövőbe tekintő embert. WELTHER DANIEL

— Volt az! Több mint egy évig hányódott ott kettő is. A kutya se használta őket, és én rengeteg időt vesztegettem rá, hogy megóvjam a szennyeződéstől. tisztán tartsam, gondozzam a kaucsukkábelét.

— Mi lett velük?

Krebs vállat rántott, s a söröskorsóért nyúlt.

— Elvitték tőlem, Gube. Ha akarja, még azt is megmondhatom hogy ki. Valami katonaemberek. Éjszaka jöttek, a főmérnök papírját mutogatták. Még most is nálam van az írás. Odaadtam nekik mind a két, hegesztőpisztolyt, az apparátok- kal együtt. Elvitték és vissza se hozták.

— A lelke rajta! — nevette el magát Aszker. — Legalább egyszer és mindenkorra megszabadult tőlük.

... Késő este búcsúztak el egymástól. Krebs bement a gyárba, s Aszker is hazafelé indult. Útközben azon gondolkozott, mit sikerült megtudnia ezen a délutánon. Amit maga elé tűzött, azt tehát elérte. Megismerkedett a raktárossal, s meggyőződött róla, hogy az öreg azon a bizonyos éjjelen valóban adott ki hegesztőapparátot valami katonaembereknek. Minden egybeesett azzal, amit Homan n közölt az átköltözése Után (Folytatjuk.)