Petőfi Népe, 1963. január (18. évfolyam, 1-25. szám)

1963-01-20 / 16. szám

5. oldal 1953. Január 3#, vasárnap ■4 tárgyalóteremből Miért bomlott fel egy házasság? NE HAQYJUK ŐKET EQYEDÜL... Két megtört, idősnek látszó ember ül a kecskeméti járás- bíróság egyik tárgyalótermében, szemben a bíró asztalával. Vál­ni akarnak. Tizenhét évig éltek együtt, s ez idő alatt négy gyer­mekük született. A férjnek első házasságából már volt egy fia. Az asszony törékeny termetén talán még most is ott sajognak az ütések, rúgások helyei, amit a durva, iszákos férjtől a hosz- szu idő alatt elszenvedett. A fe­leség 39 éves, de már ötvennek látszik, a férj 53 éves, gyűrött arcú, teljesen elhanyagolt kül­sejű ember. A múlt év augusz­tusa óta külön élnek. Bejön az első tanú, aki ki­lenc eve ismeri a házastársiakat, sut egy udvarban lakik velük. Vallomásából egyre inkább ki­bontakozik az iszákos, feleségét verő, a családját teljesen elha­nyagoló férj magatartása. — Állandóan iszik — vallja a tanú, — Kilenc óv alatt egyszer sem hallottam, hogy szépen be­szélt volna a gyerekeihez, vagy a feleségéhez. A feleség több­ször panaszkodott nekem, hogy nem tud mit adni az öt gyerek­nek, mert bár dolgozik az ura, egy fillért sem ad haza a fize­téséből. Nem egy esetben adtam nekik asírt, lisztet, krumplit, amit éppen tudtam. Volt rá eset — folytatta az idős asszony —, hogy hetekig ki sem józanodott. Megtörtént, hogy az asszony a gyerekekkel kénytelen volt hoz­zám menekülni, mert bottal za­varta őket a részeg apa. Nézem a magába roskadt fér­fit, akinek az arcán egyetlen rándulás sem árulja el, mit érez e vallomás hallatára, szemében közöny, és nemtörődömség A tanú szavaira nem tud mást mondani, csak azt: nem igaz, rágalom, nem úgy volt. A tanú azonban tovább sorolja az apa, a férj magatartásának részleteit: —- Saját szememmel láttam, hogy egy alkalommal, amikor szintén ittas volt. reggel kilenc­től, délutáni két óráig ütötte, fojtogatta a szerencsétlen fele­séget. fin nem tudtam segíteni az asszonyon, mert bent voltak a lakásban, az ajtót bezárta a lérj és magam is féltem a ré­szegtől. A környékiből sem tud­tam segítséget hívni, mert az arra lakó férfiak mind dolgozni voltak. Az eset után harmad­napra kórházba szállították az asszonyt Amíg a férj egyedül volt a gyerekekkel én törődtem. béből sárga irhabőrből készült Savéi tárcáját, s kinyitotta. Az­tán a sorban mellette álló — » karján gyermeket tartó — él­tes asszonyra nézett, s bosszú­san csóválta a fejét. — Mit történt? —- kérdezte az asszony. Az öreg kesernyésen elmoso­lyodott. — Tartoztam egy úttal az ör­dögnek — szólalt meg végre. — Nincs itt a jegyem. Otthon fe­lejtettem. — Akkor szaladjon haza, de minél gyorsabban. Addig majd tartjuk a helyét Az öreg hálásan bólogatott, s nyomban nekiiramodott a jár­dán. Vagy kétszáz lépésnyire ment előtte az a férfi, aki kijött a kertes házból. Magas, vékony- dongájú volt az illető, bolyhos gyapjú szövetből készült rövid felsőkabátot s a katonaságtól Mmustrált fülvédűs, lapostetejű kucsmát viselt. Hamarosan mindketten a vil­lamosmegállónál voltak. Villa­mos — láthatóan — elég rég­óta nem jött, sokan várakoztak már a járdaszigeten. Csak vagy 1ó húsz perc múl­va jött az első kocsi. Tülekedve, egymást taposva Igyekeztek feljutni rá az embe­rek. Fülsiketítőén zörögve, s a ka­praiban ékt'' •*> ul csikorogva mert ő ivott, ■ szinte minden mozgathatót eladott a háztól, s annak az árát is italra költötte. A feleség, a felperes asszony, félénk kis asszony, aki — mint ahogy mondta is — mindig azt remélte: megjavul a férje, le­szokik az italról és rendes csa­ládi életet élhetnek, közösen ne­velhetik az öt gyereket. Koráb­ban már volt egy bírósági tár­gyalásuk, szintén válni akartak Akkor azonban a férj komoly ígéretet tett arra, hogy a kö­vetkezőkben nem fog durván viselkedni, nem iszik és csak a családjának él. A bíró előtt ki­békültek, megcsókolták egymást és hazamentek. De minden ma­radt a régiben. Az asszony és a család, a gye­rekek nem viselhették tovább az elvadult apát, s újra a bíró­sághoz fordultak. Jellemző, hogy a férj első házasságából szár­mazó, jelenleg 18 éves fiú sem ment az apjával, amikor tavaly nyáron külön költözött, hanem inkább nevelőanyjánál maradt. Az egymás után megnyilat­kozó tanúk sorban elmondták ugyanazt, amit az először ki­hallgatott asszony tárt a bíróság elé. Mindettől függetlenül a férj nem akar válni. Azt hangoztat­ja, hogy továbbra is szeretné „nevelni" gyerekeit. Ez azonban nevetségesnek hangzik azok után, amit a feleség és a tanúk szájá­ból hallottunk. A bíróság, ter­mészetesen a férj hibájából, fel­bontotta a házasságot, s köte­lezte a férjet, hogy 15 napon be. lül hagyja el a lakást. Ide vezetett az italozás, amit a férfi öt gyermeke, felesége és önmaga érdekében sem volt ké­pes és hajlandó abbahagyni. G. S. Megölte unokáját Horváth Józsefné 50 éves du- navecsei (Kinicz-puszta 76) asz- szony 20 éves leányának a múlt év novemberében házasságon kívül leánygyermeke született. Horváthné nem tudott leánya terhességéről, s a gyermek meg­születése váratlanul érte. Emiatti felindulásában a cse­csemőt közvetlenül a megszüle­tése után többszöri fejbeütéssel megölte. Horváthné bűnügyében a rendőrség a napokban fe­jezte be a nyomozást, s vád­emelés céljából átadta ügyét a megyei ügyészségnek. rohant a villamos a város köz­pontja felé. Minden megálló után egyre zsúfoltabb lett a kocsi. Az öreg és a kertes házból induló férfi egymás mellett áll­tak. Egyszer csak hirtelen a zse­béhez kapott az öreg. — Megloptak! — kiáltotta el magát kétségbeesetten. Nyomban valóságos riadalom keletkezett a kocsiban. Az öreg pedig idegesen tapogatta ma­gát, a zsebeit kutatta. — Megloptak — ismételte. — Kivették a levéltárcámat. Benne voltak az élelrniszeriegyek is. Hirtelen elhallgatott, mintha eszébe jutott volna valami. Hátrafordult, s szeme a kertes házból kijött férfire villogott. — Te loptál meg, kutyafajzat' Hol a levéltárcdm? Add elő, vagy rendőrt hívok! Menekülve az öreg elől, az ajtó felé hátrált a férfi. — Nézzék csak! — kiáltotta el magát ismét az öreg. — Néz­zenek ide! Mindenki a főidre nézett. A kocsi sáros, nedves padlóján ott sárgállott az irhabőrtárca. Az öreg előrefurakodott, s mellen ragadta a zsebmetszőt. A villamos közben a megál­lóhoz ért. Az öreg egy percre sem hagyta abba a lármázást. Az ajtó felé tuszkolta a zsebest. Végre mindketten leszálltak. S Szűk, sötét helyiség. Egymás hegyém-hátán sorakoznak pa­dok, festőállványok, sőt furcsa kontrasztként a szomszédos ze­nészkör óriási bőgő tokjai. A fa­lóin képeik. Alattuk körben Kecs­kemét egyetlen képzőművészeti szakkörének tagjai, térdükre fektetett rajztáblával, kényel­metlenül összezsúfolva örökítik meg a közéjük éppen csak be­szorult modell arcvonásait. A rosszul megvilágított, barátság­talan környezet mintha a múlt századbeli Párizs bohémtanyáá- nak különös légkörét idézné... — Ilyen körülmények között — mutat körül Goár Imre fes­tőművész, a szakkör vezetője — nehéz dolgozni, vagy eredményt felmutatni. Főleg: amit sokszor a szemünkre vetettek már — új, friss erőkkel gyarapítani a létszámot. Jelenleg alig fér el a mostani két csoport: — 12 kezdő és 15 haladó. Igaz, külön tartunk számukra heti egynapos foglalkozást — egy napot pedig az elméleti ismeretek bővítésé­nek, közös művészeti vitának szentelünk — de hát ez szerin­tük kevés. — Bizony az — helyesel egy hang a rajzolók sűrűjéből, me­lyet a többiek hasonló vélemé­nye követ. Most, hogy így közös gond­jukra, „fájdalmukra” terelődik a szó, megszakad a szén, a ceru­za szabályos mozgása, hogy he­lyébe lépjen végre a szó. Pana­szok és vágyak, a fásult bele­nyugvás és a kitömi kész indu­latok ellentétes érzéseitől sűrű­södik a levegő. Kiderül, hogy még ezt a szak­köri céloknak egyáltalán nem megfelelő zugot sem tekinthetik a járdán váratlan eset történt. Az eddig gyengének, félénknek tűnő tolvaj hirtelen kihúzta magát, egy rövid, jól irányzott ütéssel mellbevágta az öreget, s futásnak eredt. Szélsebesen rohant a gyérfor­galmú utcán. Fejét leszegezte, s maga elé tartott, ökölbeszo­rított kézzel vágott magának utat, ha emberekbe ütközött. Az volt a terve: fut még egy darabon, aztán befordul az első mellékutcába. Azon végigszalad, s eléri a széles, forgalmas su­gárutak Ott aztán kereshetik a hömpölygő embertömegben. Három, fegyveres járőr ter­mett előtte. Mitévő legyen? Visszaforduljon, s kísérelje meg, hátha sikerül egérutat találnia? Körülnézett. Vagy tízen rohan­tak a nyomába. Egész utcaszé­lességben futottak, s köztük volt egy rendőr is. Semmi re­mény nem látszott, hogy áttör­heti ezt a valóságos csatár'án- cot. Az pedig még reményte­lenebbnek tűnt, hogy futni hagyja a három fegyveres ka­tona, akik — sejtve, hogy vala­mi nincs rendben — egyenesen feléje tartottak. Az üldözők közeledtek. A zsebes az utolsó percben egv kaput pillantott meg, amely valamilyen ház udvarára nyílt, s azon vetette be magát. Amikor az üldözők az udvar­ra értek, a tolvaj a hatalmas saját „otthonuknak". Sokan jár­nak ide kívül állók, vagy ..bérbe­adják” a termet — többek kö­zött katonai sorozás céljára is. Nem elég, hogy saját pénzükön vásárolják a nem éppen olcsó rajzeszközöket, ráadásul azok biztonságos elhelyezését sem tudják itt a szakkörben megol­dani. Kevés a modelldíj összege is. Egy részét ők adják össze. És hogy miért nem rendeznek önálló kiállításokat, évente leg­alább egy vagy két alkalommal, pék lennének, csak hozzávaló keret kellene. Helyesebben az ehhez szükséges 2—3000 forint Gondolom, hogy a szakkört fenntartó, most már egyesített művelődési ház elő is tudná te­remteni. . ; Valahogy az az érzésem — el­hanyagolták, nem tartották fon­tosnak eddig a képzőművészeti szakkör működését. Kár volt. Mert hiszen — nézzük meg — kik járnak ide? A régiek közül Szentkirályi József, a Konzervgyár dekorá­ciósa, aki üzemében is haszno­sítja az itt tanultakat. Irányítja, helyes útra tereli a képzőmű­vészeti szemléletet. K. Szabó La­jos, a Helvéciái Állami Gazda­ság üzemi kőművese, akinek itt fedezték fel eredeti; friss látás­módját, kézügyességét. Vagy Fü- löp Mária, a tehetséges műszaki rajzoló és a kezdők közül Me­zei Miklós, az Uvegbolt eladója, Faragó László, az Aranyhomok Szálló dolgozója, akik szabad idejük legnagvobb részét szíve­sen itt töltenék. Talán rosszul dolgoznak, s nem éri meg a fáradtságot a velük való foglalkozás? A Fő­épület falához erősített tűzoltó­létrán kapaszkodott felfelé. Már a második emelet magasságáig ért. Két járőr, hátra vetve a gép­pisztolyt, a nyomába eredt. A harmadik katona és a rendőr pedig a lépcsőházba sietett, hogy a padláson keresztül a tetőre jusson. Jókora tömeg verődött össze az udvaron. Szemük láttára ért fel a tolvaj a lépcső legfelső fokára, s ott eltűnt. — Most már elinal — szó­lalt meg a tömegben egy kis­fiú, aki hatalmas, a kelleténél szemlátomást jóval nagyobb gu­micsizmában lábatlankodott az emberek között. — Nincs hová mennie — fe­lelte magabiztosan a házmes­ter. — A mi házunk két eme­lettel magasabb a szomszédo­saknál ... A házmester nem fejezte be. A tető szélén megjelent a rend­őr. Levette tányérsapkáját, s meglengette, amiből a lentiek megértették: a tolvajt elfogták. A rendőr, a három járőr és a zsebes nemsokára az udvarra ért. A rendőr a katonák gond­jaira bízta a tolvajt, c maga pe­dig a kárvallottat próbálta elő­keríteni. De annak nyoma ve­szet!.. (Folytatjuk.) giek közül többen — így Fülöp Mária, Koncz Gézámé, Szentki­rályi József — nagy sikerrel szerepeltek a képzőművészeti körök országos kiállításain. Elmennének üzemekbe, elvin­nék képeiket is, de ismét fel­merül az előbbi nehézség — a kerethiány. Aztán saját magul« elméleti továbbképzésére is ke­vés az a 2—3 óra hetenként.. ­Nem marad más választás mint a Goór Imre által ajánlott szakkönyvet hét közben áttanul­mányozzák és abból közös vitát rendeznek. A Szabadegyetem művészeti tagozatának őket ér­deklő előadásait esetenként meghallgatják, tárlatra csak mennének. Élénken figyelemmel kísérik a napjainkban dúló kép­zőművészeti vitákat a modernize; mus és naturalizmus, absztra- hálás és realizmus körül, jó- maguk nem az absztrakt, de a korszerű megjelenítési formák hívei. Nemcsak a képzőművé­szetben, de filmben, irodalom­ban és színházművészetben is.. Fejlődőképes, értékes kis cso­port. Nem fűti őket művészi ambíció, feltűnési vágy, egyet szeretnének csupán — megfelelő környezetben, hetente több al­kalommal a szabad idejüket jól; hasznosan eltölteni. S ez már nemcsak egy szűkre korlátozott csoport érdeke; A szakkör „legöregebb* tagja Szentkirályi József. 1953 óta jár ide rajzolni, festeni. Minden nagyobb városban megteremtették már egy életké­pes. jól felszerelt képzőművé­szeti szakkör lehetőségeit Leg­több helyen szinte irányítóivá váltak a város művészeti életé­nek. Kecskeméten ez még nem történt meg, de talán lehetne rajta segíteni. Mi teszi indo­kolttá? Az iskolák nem nyű j tanaié alapos művészettörténeti isme­reteket. Az ismeretterjesztő elő­adások jellegüknél fogva — el­sősorban ismereteket nyújtanak és nem az alkotásban való rész­vétel közvetlen élményeit. A művészet megszerettetésének, az ízlésnevelésnek legnépszerűbb és egyedül hatékony formái — a szakkörök lennének. A jól meg­szervezett szakköri foglalkozásoik nemcsak a tagok magatartására, fejlődésére hatnának ki, hanem — a környezetére is. Igaz, hogy anyagi, erkölcsi tá­mogatásuk bizonyos áldozatvál­lalást jelentene, de ezzel számol­ni kell. Hiszen egyrészről a mű­velődési házak alapvető szerve­zeti és nevelési egysége a szak­kör, másrészről ismerve az épü­letadta lehetőségeket, kulturál­tabb elhelyezésük mindenkép­pen megoldható lenne — most a művelődési ház egyesítése után. Kicsit több megértéssel, tá­mogatással Kecskeméten is el­érhetnénk azt, amit az ország többi városaiban már sikerült megvalósítani. Hogy a ma még elszigetelten működő szakkör jelentős szerepet töltene be, szer­ves részévé válna művelődési életünknek. Vadm Zsuzm Kevés a hely modell és rajzolók között. Portrén kívül mást nem is tudnak készíteni annak is megvan az oka. Ké-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents