Petőfi Népe, 1962. november (17. évfolyam, 256-280. szám)
1962-11-25 / 276. szám
€ oldal »6*. november 25, varira»» Miért nincs munkásakadémia a ZIM-ben? — Higgyék ei, ez lakkozás — mondta a megyei kulturális bizottság legutóbbi ülésén ' Major Imre, a TIT megyei titkára nem minden indulat nélkül. — Nincs rá semmi szükség, hogy így mutassunk fel eredményeket. Kecskemét művelődési terve nyolc munkásakadémiáról számol be, többségük azonban nem az, csak ismeretterjesztő előadássorozat A ZIM-ben például az idei tíz előadásból három földrajzi témájú volt, kettő művészeti, a többi filozófiai, biológiai, olyan azonban nem akadt köztük, ami bármiféle kapcsolatban állna az ottani termelő munkával. Kíváncsian látogattunk el ezek után a Zománcipari Művek Kecskeméti Gyáregységébe. Farkas Imréhez kopogtattunk be. az üzemi bizottság idős titkárához, aki sok év óta vezeti a gyárban a szakszervezet munkáját. Az objektív akadályok A 900 dolgozót foglalkoztató üzemben sokféle oktatás folyik. A ZIM híres arról, hogy vezetői az elsők között értették meg, milyen fontos feladat gondoskodniuk munkásaik továbbtanulásáról. Támogatják a dolgozók általános iskolájának tevékenységét, külön osztály alakult az üzemben, amelybe most 39-en járnak. Különféle technikumokban és a gimnáziumban 36-an tanulnak, ketten pedig egyetemen, illetve felsőfokú technikumban. A zománcozóban dolgozók számára tavaly már tartottak szaktanfolyamot, s az idén is kezdenek egyet, mintegy húsz részvevővel. Pártoktatásban 45-en, szakszervezeti politikai oktatásban 30-an, a KISZ tanfolyamán szintén 30-an vesznek részt és nagyjából ennyien hallgatják a szakszervezet tájékoztató előadásáét is, olyanok, akik eddig semmiféle oktatásban nem vettek részt. A TIT előadássorozatait rendszeresen 25—30 dolgozó látogatja. Ez sokfelé ágazó oktatásnak látszik, ha azonban összeadjuk e számokat, a teljes munkáslét- Bzámma] összehasonlítva kitűnik, hogy a dolgozók túlnyomó többsége semmiféle továbbképzésben nem vesz részt. A gördülő műszak — A zománcozóba>n még csak megjárja — töpreng Farkas elvtárs —, ott nyolcvan ember hatórás váltásokkal négy műszakban dolgozik. , Onnan még csak be lehet szervezni valahogy a hallgatóságot. Az öntödében azonban óránként váltják egymást az emberek. A munka úgy kívánja, hogy a kora hajnali óráktól késő éjszakáig óráról órára újabb csoport álljon munkába. így sohasem számíthatunk arra, hogy nagyobb csoportot vonjunk be közülük egy- egy előadásra. A termelési megbeszéléseket is külön-külön tartják a nagyjából egy időpontban kezdődők, s minden előadást, értekezletet kétszer-há- romszor rendezünk meg Kétlakiak — A legnagyobb baj pedig az — folytatja az üb-einök —, hogy sok nálunk a kétiaki dolgozó. Amint leteszik a szerszámot, rohannak a kis szőlőjükbe, nem lehet őket itt tartani semmiféle okkal. Még a szocialista brigádokkal is nehéz ilyen szempontból a dolgunk. Tizenegy szocialista brigád van az özemben, több mint száz fővel. Bevallom, a teljesítendő feltételek között sokszor elnézően kezdjük azt a kötelezettségüket, hogy meghallgassanak havonta legalább egy előadást. A munkájukat jól ellátják, a termelési hiánytalanul megjelennek, de más rendezvényen alig. Ott van például az öntőknél a Túri-brigád. KISZ-tagok, selejtmentesen dolgoznak, büszkeségeink. Most házat építenek az egyik brigádtagnak, télre mindenképpen tető alá akarják hozni és minden szabad idejüket ott töltik. Mégis megpróbáljuk Az öntöde dolgozóinak többsége betanított segédmunkás, szakképzettség nélkül. Látják az üzem vezetői, hogy hiba lenne elszalasztani azt a segítséget, amit a TIT nyújthatna ebben, csak hát... minden újnak idő kell. Az áldozatkészségben nincs hiba, a műszaki értelmiség szívesen vállalja az előadások megtartását. Azóta, hogy kinn jártunk, megindultak a tárgyalások. Ügy vélik, decembertói márciusig — amíg a kétlakiak kis földecské- je nem művelhető — meg Is tarthatják a 10 előadást. Azután ismét visszatérnek a következő télig az általános témákhoz, amit jó, ha minél többen meghallgatnak. gyarapodnak azzal is, de a legfontosabb mégiscsak a szaktudás terjesztése — a munkásakadémia* Olvasóink kívánságára Sok olvasónk kívánságának teszünk eleget, amikor az 1963. január 1-én életbe lépő közlekedésrendészeti új szabályok Ismertetésére november 27-től kezdődően hetenként kétszer — kedden és csütörtökön sorozatot indítunk. Ismertetjük az útvonaltlpusokkal kapcsolatos változásokat, szólunk a közúti új jelzőtáblákról, a gyalogosokra és utasokra vonatkozó rendelkezésekről és számos más módosításról, melyet az új KRESZ tartalmaz, s amelynek ismerete nélkülözhetetlen a közúti közlekedés valamennyi résztvevője számára. Elszalasztott alkatom Egy hétig Játszották Kecskeméten az Aki szelet vet című amerikai filmet. Kitűnő alkotás. És számunkra kétszeresen hasznos, mert helyettünk mondja el milyen ostobává lesz az ember, ha dogmákban gondolkodik és a vallásosság milyen primitíven, erőszakosan, sőt életveszélyesen haladásellenes lehet még a mi felvilágosult századunkban is. A film igazságai — ismételjük— kétszeres erővel hatnak nálunk, mert nem mi mondtuk ki őket, hanem az ellenfél, a túloldal, ahol ateistának. vallásellenesnek lenni még ma is bizonyos kockázattal jár, még ma is mecrbé- lyegezettséget Jelent. Elsősorban ez emeli a hitelét azok szemében Is. akik még ragaszkodnak a hiedelmeikhez. Ezért vettük meg a filmet, ezért játsszuk, s ezért szeretnénk, ha minél többen megnéznék. Trginképpen pedig annak örültünk volna, ha minél több fiatalt, diákot láthatunk a nézőtéren. Ma már gyakran rendeznek nálunk ifiúsáei előadásokat, elviszik a moziba a tanulókat kevésbé hasznos fűmre Is. Most azonban nyilván semnvt. vagy csak Igen kevesen és keveset tettek annak érdekében, hogy felhívják a "■'k. lánvok figyelmét erre a kitűnő és nagyhatású alkotásra. Pedig ez árián ya'óban a legközvetlenebb segítséget adta volna az Iskola világnézeti neveléséhez. Nagy kár, elszalasztottak egy jő alkalmat. M. L. p eggelenként ülök az autóbuszon és ** hallgatom az iskolába siető diákokat. Régi jó szokásához híven a tanuló- ifjúságnak — a témaköre ugyan mi is lehetne más, mint az osztály belső életének alapos megvitatása, kisebb-nagyobb csínytevések dicsőítése, na és nem utolsósorban a tanárok jó vagy rossz tulajdonságainak szakértő „kiértékelése”. Egy szeplős, gombócarrú fiú a tizen- négyévesek világmegvető fölényével nyilatkozott valami „öreglányról”, — bizonyos Pipiske névvel illetett tanárnőről és sipító hangon utánozni kezdte. Társai szemmellátható élvezettel figyelték a „művészi produkciót”, elismerő pillantásokkal, felikiáltásokkal nyugtázva a nyurga kamasz kiváló képességeit. Nevetésük eszembe juttatta egy másik „öreglány”. Juci néni szikár, magányos alakját. Juci néni sovány volt, öreg — és hajadon. Rajzolni tanított abban a középiskolában, ahol tíz évvel ezelőtt mi pré- selődtünk a sok vihart átélt, agyonfaragott. öreg padokba. — Jön az öreglány — harsant fel a kiáltás, valahányszor a folyosón megjelent állig gombolt fekete ruhában, furcsán imbolygó léptekkel, hozzáférhetetlenül. Minden óra, amit tartott, amolyan „ingyen cirkusz” számba ment. Hajmeresztő ötleteket eszeltünk ki bosszantására. Döglött egeret dugtunk a fiókjába, kínoztuk és vihogtunk rajta — magunk sem tudtuk miért. Abban a korban voltunk, amikor hihetetlenül „nagynak” érzik magukat a kamaszok és az ízetlen tréfákból önmaguk számára tekintélyt kovácsolnak. Remekül élveztük ezt a szívtelen játékot, egy percig sem gondolva arra, hogy milyen szégyenteljes és egyenlőtlen küzdelem az, ahol harminc egészséges fiatal ostromol egyetlen, szánalmasan kiszolgáltatott öregedő asszonyt. Egyik nap aztán meglepő fordulat következett. Már becsengettek, de a folyosón csak nem koppantak Juci néni jól ismert léptei. — Biztosan férjhezment — viccelődtünk és az osztály rendje perceken belül felborult. Az egetverő lármának a váratlanul benvitó igazgató vetett véset. A pr, vendékek „imádatával” körülvett, szakái las örőkvidám Őszi bácsi tőle szokatlar komolysággal közölte, hogy tanárnőnk — Makiári Jusztina — beteg. — Nem ártana, ha néhányan meglátogatnák — tette hozzá csendesen és leült az asztalhoz helyettesíteni. Képtelen voltam odafigyelni. Megfogott ez a név: — Makiári Jusztina. Furcsa — gondoltam — milyen romantikus nevet visel az öreglány. Vajon — tűnődtem inkább kíváncsiságból, mint együttérzésből — milyen érzések, titkok rejtőznek rozzant, divatjamúlt külseje alatt? ... Tanítás után összeültünk. Az igazgató célzását — hogy látogassuk meg Juci nénit — a többség elutasította. — Talán bizony még kezetcsókolunk neki — zúgott harminc torokból a felháborodás — leborulunk a lába elé és könv- nyezve kérjük bűnbocsánatát. Nem, ebből nem eszünk, minket nem hát meg az öreg- lány mandulagyulladása... — Dehát mégis, gyerekek — vetette közbe a légiesen karcsú, szép szőke Ági, az osztály kedvence — de páran letorkolták. — Ha annyira be akarsz vágódni nála, menj szépen magad. U osszas vitatkozás után mégis úgy döntöttünk, hogy men észtünk egy küldöttséget. Jelentkező híjén sorsot húztunk. Így kerültem jómagam is a savanyú képpel beteglátogatásra indulók közé. Otkőzben egyikünk megjegyezte: — Biztosan mindig öreg és undok volt, ezért nem kellett senkinek. Gazdag lehetett és válogatós. Az ilyenek maradnak aztán pártában... A városszéli, kertes ház, ahol Juci néni lakott, barátságos volt és apró, mint a mesék mézeskalács-házikója. Megenvhülten léptünk a parányi szobába, amely úgv megtelt velünk, hogy még egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Az ágy mellett — melyben Juci néni feküdt — ráncosarcú, fehérhajú vénasszony kuporgott. Az anyja. Felállt és öreges cémahangon csipogni kezdett: — Ennyire szeretitek az én kislányomat a Jusztinkát — majd a beteghez fordult és szemrehányóan megjegyezte — látod, erml soha nem beszéltél nekem. Hallgattunk és nem mertünk az öreglányra nézni. A szobát lestük az ódon, molyrágta plüssbútorokat, majd egy képre tévedt a tekintetünk, amely szokatlanul hatott, kirítt a környezetből. Hamvas, fiatal nő mosolygott a széles, megfeketedett aranykeretben. A lány szép volt és boldognak látszott. Valahogy furcsa módon Jud nénire emlékeztetett. Az öregasz- szony észrevette érdeklődésünket és áradozva megszólalt: “ Jusztinkámat nézik — simogatta végig tekintetével a képet — még a vőlegénye festette, szegény... A fülledt, orvosságszagú kis szobában — mintha elszakadtak volna a megszokás mindennapi kötelékei. Most. hogy Jucj néni ott feküdt feltomyozott. hófehér párnák között, ellágyult vonásokkal és félr szeg, halványan pislákoló mosollyal az ajka körül, egyszerre másnak, szinte hozzánk közelállónak tűnt. Félénk mozdulattal a fejéhez nyúlt, a haját akarta megigazítani. A mozdulat meghitt volt és asszonvog. Mélységesen hatott ránk. Abban a pillanatban — mi, ébredő hiúságú kamaszlányok — dnkos egyetértéssel fogadtuk magunk közé Jud nénit. Az öregasszony közben meeállás nélkül fecsegett. Boldogan, hogy véere népes hallgatósága akadt, ontotta magából Jusz- tinka életrajzi adatait. Máskor jót nevettünk volna a számunkra hihetetlenül ror mániákusnak tűnő histórián, de most a szokatlan környezet és új érzéseink hatása alatt ittuk minden szavát. így tűnt el, semmisült meg bennünk a régi öreglánv. hogv helyet adjon eev új Jud néninek, aki szegény volt valaha — és tehetséges. Csodálatos színeket látott és rögzített a festővásznon. Nagv művész lehetett volna belőle... De művészi ambícióit, messziretőrő álmait felőrölték a megélhetésért vívott mindennapos harcai. Keserű lett és bizalmatlan. És közben elszállt a fiatalsága is ... Méha, nagyon kevés kell ahhoz hogy _ valaki megtalálja helyét az emberek között. A ml esetünkben elég volt néhány szál virág, amely a betegségből felépült Jud néni asztalán illatozott. Felfénylő mosollyal nézte őket. Azt hiszem, hosszú évek óta most lehetett először őszintén boldog... Vadas Zsuzsa A% öreglány cözgyűlés, hogy az újonnan beépők it fizessenek hozzájárulást i közös alaphoz, a bevitt földek irányában. Nemrégiben aztán megtörtént a felszólítás, s a gyulai testvérek 4S00 forint befizetéséről szóló írást kaptak. Nem kis összegről volt tehát szó! S az elnök biztosra vette, hogy sokallani fogják. Lelkileg felkészült a találkozásra, ami pár perc múlva be is következett. A két testvér megállt egymás mellett, majd Tüske László biztatására leültek. — Meg kéne hát nézni, elnök élvtárs — szólt az idősebbik —, hogyan is állunk azzal a kivetéssel! — Mert ahogy mi utána számoltunk — toldotta meg mindjárt a fiatalabb — éppen a dupláját kell fizetnünk. Dr. Tüske nem akart hinni a fülének. Az elhangzott szavak érces szokatlansággal csendültek. Erre a fordulatra nem számított. Kis ideig értelmetlenül nézett a két Gyulaira, de látta, hogy azok komolyan várják az ő véleményét. Atszólt hát a másik irodába, hogy nézzenek utána, helyes volt-e a számítás. Az eredményt Gyulaiék- nak igazuk van. Valóban a kétszeresét kell fizetniük. Az elnök nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze: — De hát miért firtatták? — Gyanús volt és utána számoltunk — válaszolták. — Mert semmi értelme annak, hogy becsapjuk a közöst. A szövetkezet is megadott mindent, amit ígért. A becsület a legkevesebb, amivel ezért tartozunk ... Na, minden jót, ezzel rendben is volnánk. S kiléptek az ajtón. Az elnök hosszan nézett utánuk, aztán elmosolyodva csak ennyit mondott magamagának: — Ezek a nyakas kunok! Hatvani Dániel Bágyadt őszi napsütés vágódott be a kiskunhalasi Vörös Október Tsz irodájának ablakán. Az elnök, dr Tüske László munkájába merült, majd felkelt, járkálni kezdett, s az ablakhoz lépett. Ekkor vette észre a Gyulai testvéreket, Jánost és Istvánt. Most értek az udvarra. A szekéren zsákok. Valószínűleg a visszamaradt vetőmagot hozzák. Bukdácsolva zörgött a szekér mögé akasztott vetőgép. Nézte a két javakorabeli férfit. Szikár termetük nem hajlott meg a zsákok súlya alatt. Kitartóvá és keménnyé kalapálta őket az állandó igyekvés, a megállás nélküli munka. A nyáron is szótlan egyhangúsággal, de nem lankadó irammal dolgoztak a közösben. Éppen úgy- mint azelőtt a 90 holdon. Ennyi volt ugyanis kettőjüknek. (Egyes részein jól termett a kukorica, meg a többi növény is, de legalább felét csak „szöcskelegelő- nck.” lehetett nevezni.) Példás gazdák voltak mindketten, a tűző nap elől nem menekültek a fa alá soha. de ragaszkodtak is a földhöz. Még tavaly ilyenkor is, amikor a környékbeliek már mind a közös útra léptek, ők tartották magukat az egyéni gazdálkodás mellett. Az elnök emlékszik, épp huszonötször kellett elmenni hozzájuk, míg aláírták a belépési nyilatkozatot. De atig egy év alatt megszerette ezt a két embert a közös vagyon gyarapításáért végzett szorgos, becsületes munkájuk miatt. S most mégis gondok ráncolódtak homlokára. Érezte, tudta, hogy pár perc múlva bejönnek az irodába. S akkor előállnak a kérelemmel, amire egyikőjük már két nappal ezelőtt célzást tett a lóistállóban, mondván, hogy differenciák vannak azzal a bizonyos kivetéssel. Akkor azzal hárította el a választ, hogy majd alkalomadtán megnézik bent, a központban. Még a tavasszal ■ ugyanis akként határozott a A KÉT GYULAI
