Petőfi Népe, 1962. április (17. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-04 / 79. szám

4. oldal' 1962. április 4. szerda Régészet a szegénysoron Élt Kiskőrösön húszegynéhány évvel ezelőtt egy csendesszavú, érdemes parasztember, aki mun­kájával a tudományt gazdagí­totta. Olyan tudományt, amely kevéssé ismert és kevéssé nép­szerű: a régészetet. A múlt ra­jongója volt ő, aki időt és mun­kát nem kímélve kutatott tűnt századok hagyatéka után. Neki is része van abban, hogy mind­jobban megismerhetjük földünk és őseink történetét. A nyáron meglátogattam öz­vegyét és hosszan elbeszélget­tem vele Gyökér Józsefről. A Petrovics utca 14-es számú házában középtermetű, őszhajú, törékeny asszony nyitott ajtót. Arca barázdált, keskeny ma­dárarc. Szemüvege mögül me­legtekintetű szempár néz rám. önkéntelenül József Attila Anyám című költeménye jut eszembe. Amikor férjéről kér­dezősködöm, elcsodálkozik és fátyolos lesz a tekintete. — Hát van még, aki emléke­zik rá? Aid még érdeklődik utána — Azután csendesen, öregesen beszélni kezd, indulat nélkül. Elbeszélése magával ra­gad; tudományra vágyó pa­rasztember sorsa bontakozik ki előttem. • .. . Március vége felé járunk. Már tavaszi szél hajtogatja a gyér akácos kopasz ágait. A fák nádfedeles, fehérfalú parasztház körül szomorkodnak a falu szé­lén. A hűvös szellő csípős föld­szagot terít Feketehalom házai fölé a friss szántásról. A kis ház mellett, ahol máir s földek kezdődnek, ingujjra vetkőzött fiatalember ás. Szem­mel láthatóan gyümölcs vagy szőlő alá fordít. Komótosan, minden ásónyomnak megadva a módiát. Egyszer csak lehajol, úgy látszik beleakadt valamibe az ásó. Egy kődarabot emelt fel. Alakját a nedves földrögök fel­ismerhetett enné teszik. Az ásó ember nem hajítja eL Kapar- gatia róla a földet.. Hát ez meg micsoda? — szól az asszony, amikor belép a konyhába. — Eredj már, csak nem mosod bele azt a piszkos követ a lavórba! • fgy emlékszik vissza Gyökér néni az első leletre. Férje a ..piszkos követ” elvitte Paulinyi Mihály feketehalmi tanítónak, akiről mindenki ( tudta, hogy szenvedélyesen gyűjti a régisé­geket. Ö mondta aztán meg azt is, hogy, amit Gyökér József ta­lált, az egv újkori kőbalta. Ez az első véletlen lelet kel­tette fel Gyökér József érdeklő­dését a régiségek iránt. Fárad­hatatlan tudásszomja nem hagy­ta nyugodni. Paulinyi tanító könyveket adott neki, magyará­zott, gyakran kimentek a ha­tárba ásóval. Jöttek aztán a bajok is. A másfél hold fö’decskén megélni négy gyerekkel nem1 lehetett. Esv szén nanon feloakolták a motvót, a fö’det eladták és be­kötöttek Kiskőrösre. Ezután következtek a legsú­lyosabb esztendők. A 30-as évek nvomora. A beteg apa nem hírt doiooz.nl, a négy gyerek kenye­ret kért. Gyökér néni mosással l.-oreste meg akkoriban a szű­kös mindennapit. Nagysokára sikerült a vézna embernek állást kapnia. Vadőr lett. Nem volt valami fényes állás, havi 25 pengős csak, de fizikai munkával nem járt és a pénz akármilyen kevés is volt, mégis csak minden hó­napban megkapták. Ettől kezdve Gyökér József kora reggeltől a határt járta. Egyik vállán puska, kezében rövidnyelű ásó. A puskával a hivatalát látta el, az ásó kedv­telését szolgálta. Ahol alkalmas­nak találta a helyet, ahol sírt sejtett, ott megállapodott. A kutatók, akik ásatásra le­jöttek Kiskörösre, hamarosan megismerték a törekvő, éleseszű embert, aki a maga hat elemi­jével egyetemi tanárok köny­veit olvasta. Meg is becsülték őt a pesti régészek, Fettich Nán­dor és László Gyula, mert ko­moly hozzáértésével, érdeklő­désével nagy segítséget nyújtott munkájukhoz. Sértésnek vette, ha őt nem értesítették az ásatá­sokat követő tudományos mun­káról. A Nemzeti Múzeum 1940-ig terjedő leltárkönyvét fellapoz­va a kiskőrösi vonatkozású le­leteknél 1932-től kezdve min­den bejegyzés mellett találko­zunk Gyökér József nevével. Nem egy mellett: „Ásta és pon­tos sírleírásokkal behozta Gyö­kér József kiskőrösi lakos.” Azért nevezhetjük Gyökér József működését kutatásnak, mert nemcsak szakavatott kézzel távolított el szinte porszemen­ként minden rárakódott földet csontokról, fi'bulákról, hanem azért is, mert kifogástalan raj­zokat készített a sírokról. Nem laikus régészkedő volt. Azok a sírokat ugyan kiássák, tartalmu­kat össze is gyűjtik; a lelet fek­véséről, a tárgyak elhelyezke­déséről azonban nem jegyeznek fel semmit. Márpedig ezek is­merete nélkül a leletek keveset bizonyítanak, néha semmit sem mondanak a kutató számára. Több évi szakadatlan kutatás összefoglalójaként Kalocsán tar­tott kiállításon bemutatták a. kiskőrösi leleteket. Paulinyi és Gyökér lelkesen dolgozott. Hosz- szú ■ évek munkájának gyümöl­cse került a közönség elé. Ren­dezték az anyagot, kalauzolták a közönséget a kiállításon. Büszkén és boldogan mutogat­ták az urnákat, edényeket, fi- bulákat, amelyeket ők mind olyan jól ismertek, hiszen ők hozták napvilágra. A hivatalos elismex-és elma­radt, de sem Gyökér József, sem Paulinyi Mihály nem vágyott arra. Gyökér József a tudomány szerény, névtelen katonája kis híján húsz éve halott A vadőr, négy gyermek aty­ja, havi 25 pengő fizetéssel nem gondolhatott arra, hogy életét maradéktalanul a tudománynak szentelje, ő — a múlt rajongó­ja, a tudóslelkű parasztember — maradt egyszerű „segítő elő- munkás” az ásatásoknál, aki csak „mellékesen” hódolhatott szenvedélyes kutatóvágyának, s akinek munkája is csak „mel­lékes jelentőségű” volt Mi már nem adhatjuk meg azt, ami számára a legfonto­sabb lett volna: a lehetőségeket képességei kibontakozásához, tu­dásszomja kielégítéséhez. De őrizzük emlékét mint a nép alkotóerejének példáját. Égető Melinda Gál Sándorf Jött a szabadság Világfelforgató, forrongó tavasszal jött a szabadság. Jött az eget rázó ágyúdörejben, a pattogó gépfegyverek tüzén, hozta a hajnali vörös pitymallat, mely menekülő gyilkosok lábrobaját lebbentette szét. Jött, jött, mert itt már könnyektől lett sáros a föld, s éles jajszavak hasítottak a levegőbe, mert a zsarnokság-gyúj tolta máglyák perzselték már itt a szíveinket, s az igazak mozgalmát börtönbe dugták. Jött a szabadság, mint a borzalmak éjszakája után jön az életet nyitó, lelkeket frissítő hajnal. Jött a mély sebekből, mélyeket a rablók, az életünkre törők nyitottak azok oldalán, mellén és izmos hátán, akik barátság-vágyó szíveikkel béke-hamvas országból lebbentették a világ fölé a proletariátus lángoló zászlaját. Jött a szabadság a morduló tankok acél tornyán a vérzivataros, lövedék-vijjogású viadalban szülte őt a rettenthetetlen szándék. Jött az álcázott futóárkokban és osont éjszakánként a harcköatí ordító csöndben. A virágokból, melyeket egyszerű színezéssel hintett szét a tavasz az elesettek friss-hantú sírján, Jött a tavasszal,- hogy színnel, illattal töltse meg a hősök életéért búsuló tájak s hogy életet, erőt, országépítő-jókedvet adjon az embernek, hogy kedve legyein élni az életért S most, hogy a tavasz meleggel párnázott hangját rikkantja szét a világon, s a fákon szorgalmas békességgel csipkézett kis szellők zizeregnek, érezned kell, hogy Keletről világfelforgató, forrongó tavasszal jött a szabadság. ICL a „kódis"? Hírek a filmvilágból Az egyik berlini lap nyomán a Filmspiegel hírt ad arról, hogy Spanyolországban, Portugáliában és Törökországban betiltották a Soha többé! (Mein Kampf) című svéd dokumentumfilmet. Március 18-án a moszkvai Eossz-ia filmszínházban mutatták be Jurij Rajzman új filmjét Ez hát a szerelem? címmel. A film egy tiszta szerelem történetén keresztül azokhoz beszél, akik ezt a szép szerelmet tönkretet­ték. A női főszerepet Zsanna Prohorenko alakítja. J ani a lába elé ügyelt, ahol a gyalogúton minden gö­röngy kirajzolódott a holdfény­ben. Jobbkezével Juli vállát ölelte. A lány meg nagy bizton­ságérzettel fejét hátratámasz­totta Jani vállára, s az égen a csillagokat nézte. Halkan dú­dolt, a melódiát átszőtték a nyári éjszaka zajai. Lassan bandukoltak hazafelé az ösvényen. Julit zsongj"tó ér­zés töltötte el, hullámokon sik­ló csónakba képzelte magát, amint lágyan ringatta minden lépésnél a fiú erős karja. Már feketén ékelődtek a zo­máncfényű égre a major körvo­nalai, amikor Jani megállt. Töprengő arcot vágott, mintha szólni akart volna, de a lány 't behunyta a szemét és az ajkát ? nyújtotta — Jani, szeretsz? — kérdez­te később. Elölről kezdődött a boldog ringatózás, s Juli csukott pillá- £ val vitette magát tovább a hűl- ! lámzó tengeren- £ Néhány lépés után azonban < Jani ismét megállt Elengedte ( a lány vállát: ( — Te Juli, kérdezni akarok valamit. A lány várakozóan fordította oda a fejét. — Hány munkaegységetek volt tavaly? Juli megütközve meredt rá. Kerek arcocskáján akkora el­képedés tükröződött, hogy a fiú elnevette magát: — Na. nem hibbantam meg, csak tudni akarom. Már nevetett Juli is. de nem bújt vissza a legényhez, úgy válaszolt: — Várj csak!;.. Apámnak 560 körül, nekem 413. anyám­nak .:. — Mennyit vittetek haza osz­táskor? — Mindenestül 37 ezer forin­tot ért. Miért kérded? — Titok — tette a szája élé Jani az ujját, aztán felkapta a lányt, s körül fordult véle. — Na gyere, most szépen hazame­gyünk. 6- De miért kérded? s— Holnap megtudod, A holdfényes éjszakában ** sárgásán világolt Janiék tanyájából a petróleumlámpa fénye. — Még fent vannak, várnak rám — gondolta rosszkedvűen a legény. Mikor a konyhaajtóhoz ért, tétovázott egy pillanatig, aztán erőt vett magán és be­nyitott — Jó estét, édesanyám — kő- szönt az asztal mellett ülőre. A hangra feineszeb a heverő- ről az apja is. Az asszony nem felelt de az ura hangjának dörrenésére nem kellett sokáig váruk — Már megint azzal a jány­nyal kódorogtál? >— Nem kódorogtam, a tsz kultúrtermében voltunk táncol­ni, hazakísértem és jöttem ma­gam is. Szóval vele voltál* 6- Vele. — Aztán — vált csú fond áros­sá az öregember hangja — megérte? — Hogyhogy megérte, édes­apám? — Potyára tán nem kfsérge- ted!? Legény vagy már. tudod, mennyi só kell bele! — Menjen már. maga vén kujon — szólalt mag a felesé­ge. — Jobbra nem tudja taní­tani a fiát? Jani csak az apjának feleit, Dagyon csendes hangon: — Nem olyan lány az. — Nem olyan? — mordult az őreg. — Mind olyan, aki a ma­jorban lakik. A régi gazda fia meg tudná mondani .., Legény­karomban mi is csak azért jár­tunk oda, hogy bedekóstolgas- sunk az uraság kosztiába. — Régen volt az. édesapám* Maga mesélte, hogy járt pórul a fiatalúr! Aztán jártait oda potyára maguk is. hallottam én azt... Az én Julikéin meg most 17 éves Amikor született, az uraság már elhordia az ir­háját — Ki ne ejtsd a szádon eb­ben a házban annak a Cafká­nak a nevét! — riadt közbe az anyja. Jani elfehéredett. de a hangja nem emelkedett most sem. __ Us beszéljen így a J6­1 * vendő menyéről; Menyem* . z?.,. Sose lesz! — kiáltott élesu< az öregasz­ezony. — Ó istenem, istenem, elment ennek a gyereknek az esze! Hát tudod te. kik azok? örültek, ha eljöhettek a te apádhoz napszámba!.., Hát ezekkel üljek én ezután egy asztalhoz? Ezekkel keveredjek rokonságba?... — szeméhez emelte a kötényét és sírósan panaszkodott tovább. — Hallgass, asszony! f— zor- rent rá váratlanul az ember. Széket tett a fia elé: — Ülj le! — Csillapodott, de érdes hangon folytatta: — Látod fiam. ettől tartot­tam, ezért tiltottalak attól a jánytól mindig. Hagyj fel vele! — De hát mi * kifogásuk el­lene, édesapám? — Megmondta anyád is, én is elégszer, nem? —- Julira nem mondhatnak rosszat. Rendes, ióravaló lány, szorgalmas, mindenki szereti, becsüli — Az a népség nem közénk való. — Miféle népség? Tavaly óta egy tsz-ben vagyunk, ott kö­zénk valók? ■— Az más. Én gazda vótam, az is maradok. Beléotem, a földjáradékot ma is 25 hold után kapom. Dógozni dógozol: velük együtt, de a családomba nem fogadom be egyiket se . Ennyire nem léptem be! — Azt mondja meg végre, hogy miért?.

Next

/
Thumbnails
Contents