Petőfi Népe, 1961. augusztus (16. évfolyam, 179-205. szám)
1961-08-20 / 196. szám
Húrom kép a műTtröl és agyancsafc három kép — annak ellentétekén! — a jelenről beszél. A szerkesztő kevés szöveget ad, hiszen az olvasó — emlékezetébe idézve a nyomor és az éhfoér időszakát — sokatmondó történeteket idéz fel magának. Ennek a végképp letűnt időnek embertelenségei fokozzák a mostani idők szépségeit A kubikosok munkára várnak. Üzemi étkezőket szolgálnak fék Nyomortelep a Horthy időkben. Cj munkás-lakótelep. Az óvodás gyermek „pihenője” valamikor. Iskolaorvosi vizsgálat manapság. Százhúszéves szőlőtőkék. Millió- és milliószámra találhatók megyénk laza homokbuckáin,* s közülük, igen sok még ma is termést hozó. Egy öreg, göcsörtös tőke, a lajosmizsei Aranyhomok Tszcs szőlőjéből való, a szövetkezet házi- múzeumába kerül, s fiáknak, unokáknak adja tovább eredete történetét De miféle történet lehet ez? Főképpen pedig: kit érdekel manapság, amikor sztálinyeceink ezer és ezer holdon forgatják az új telepítések alá a talajt; amikor a szőlővessző végét már műanyag-bevonat óvja a rothadástól; amikor a legtudományosabb módszerekkel s a legkevesebb munkával telepítjük, neveljük, óvjuk szőlőinket? Izgalmas ez a történet — higgyék el —, mégha napi feladataink között, magunktól távolinak tartjuk is azt. Százhúsz évvel ezelőtt 1841-et írtak. A KecskeŰ]AT ÜLTETÜNK A RÉGI HELYÉN mét környéki homokot szakadatlanul és zavartalanul hordta a szél. A magyar történelem egyik legszebb kora után vagyunk, az úgynevezett reformkor végén, a nemzeti törekvések mind viharosabb szakaszában. A reformkor és a nemzeti követelések szent céljai érintik meg a magyar alföld népét is, új remények kelnek a magyarság önálló államisága iránt, s vele új remények kelnek a magyar parasztok szívében jobb, gazdagabb életük megvalósítása tekintetében is. Ekkor ültették ezt a múzeumba került szőlőtőkét. .. Gazdája talán bérmunkában végeztette a gyö- kereztetést, a forgatást, (akkoriban „digózás”-nak nevezték); de lehet: egymaga végezte minden munkáját. Tette ezt abban a hitben, hogy fiainak. unokáinak, dédunokáinak ad magáról maradandó emléket, s nem utolsósorban számukra megélhetést. Négy éve, hogy termőre fordult ez a tőke, amikor kibontották az 1848—49-es magyar forradalom és szabadság- harc zászlait, s Kecskemét is kiállította „nyalka verbunkját..Lányok, asszonyok művelték a harc idején? Ki tudja? A telekkönyv, meg az anyaköriyv talán vallana erről is... Miért mennénk azonban végig, a mai napig a magyar történelmen? Hunyjuk be szemünket, s rögtön elvonul előttünk a tőke története. A múlt század közepének jobbágyi gondjai, a századvég nagy agrárválsága, a filoxéra-vész, majd a századelő talmi konjunktúrája, a húszasharmincas évtized megszenvedett esztendei. Családok éltek, haltak ki e tőke mellől. Ö maga pedig — miközben egyszál fiatal, vékony vesszőből évtizedek, egy évszázad alatt göcsörtös, öreg tőkévé vált — a magyar paraszt életvágyát, jó munkáját példázza. Most pedig megöregedett, kivették és a közös gazdaság házi múzeumába tették... Talán több tréfa is elhangzott, miközben bevitték a közös gazdaság irodájába, de akárki vette kezébe, kicsit félelmetes tisztelettel tette azt... Itt érkeztünk el végső mondanivalónkhoz. Nem dobtuk a tűzre- való közé ezt a tőkét. Amit öregapáink „kihoztak” ebből a perzselő homokból, kit ne keltene tiszteletre? Megőrizzük e tőkében öregapáink szándékát, munkásságát, s amikor helyébe — meg szerte a megyében minden kiöregedett tőke helyébe — új vesszőt ültetünk Sztalinyec-forgatta talajba, műanyag-vég bevonattal, betontámaszos- korridoros formába, hogy őshüllőnek tűnő emeletes traktorok vonulhassanak közötte munkagépeikkel, — öregapáink szándékát váltjuk valóra, visszük tovább, a mai élet adta nagy lehetőségekkel. Ami pedig még ennél is fontosabb: a mi szőlő- veszőink is görcsös tőkévé formálódnak majd... De a közös gazdaság, országunk szocialista be- . rendezkedése biztosítja, hogy a mi unokáinknak nem kell majd emlékez- niök olyan buktatókra, válságokra, éhségre és nyomorra, mint amit valaha a tőke művelése közben apáink s nagyapáink éltek át... Tisztelet mindazoknak, akik ezzel a tőkével foglalatoskodtak...! De tisztelet azoknak is, akik új évszázad elé indítják a ma még nagyüzemi sző- lőgyökereztető iskolákban levő karcsú, fiatal vesszőket! (—no—) | Hathónapos küldetés Szerény, napbarnított emberrel találkozunk a tsz- irodában. Gondoljuk: vezetőségi tag lehet. De Kiss Károly elvtárs elhárítja magától a címet Harmadik hónapja van itt, a gátéri Búzakalász Termelőszövetkezetben a budapesti Magyar Pamutiparból. Annak a tizenegy elvtársnak egyike ő, akiket nagyipari üzemeinkből a termelőszövetkezetek megszilárdítására küldött le a párt a kiskunfélegyházi járásba^ Jóízűen meséli, hogy bizony, akkor, amikor ezt a megbízást kapta, kicsit tartott tőle, mert egész életét Budapesten töltötte. Mintegy hatszázan jöttek vidékre és Kádár elvtárs búcsúztató szavai szerint nem azért, hogy a szakmai mun- 1 kába beavatkozzanak, ha- ! nem azért, hogy a politikai ' munkát segítsék. 1 Ennek a sokrétű feladatnák a megoldásáról, tapasztalatairól beszélgetünk most. A Búzakalász Tsz tagsága [ tavasszal az addigi 36 tagról 139-re gyarapodott, s most 1350 holdon gazdálkodnak. — Pontos elképzeléseim nem voltak — mondja Kiss Károly elvtárs —, először az emberekkel ismerkedtem,' hogy az addigi tessék-lássék i munkát a gyárban beveze-! tett rendszer szerint próbál- 1 jam majd kialakítani. Na-' gyón jól esett, hogy öröm- i mel fogadtak nemcsak a tsz- ben, de az egész faluban is. Maga a tanácselnök szerzett lakást, ellátást. Azután a munkaidő betartását tűztem ki célomul és az emberekkel való beszélgetés után rövid idő alatt elértük azt, hogy a hatórai munkakezdésre mindenki munkahelyén állott. Az elnökkel és az agronó- mussal együtt sikerült megszilárdítanunk a munkafegyelmet. — Sok panaszt hallottam arról, hogy a mezőgazdaságban nagyon nehéz a munka- szervezés. Nos, én más véleményen vagyok. Nálunk még a vasárnapi aratást is köny- nyen meg tudtuk szervezni. Igaz, hogy a nagy munkák idején egyik brigád „besegít” a másiknak. — Van azonban valami, amit még most sem sikerült elérnünk — gondolkodik Kiss elvtárs. — Hiába sürgettem eddig, hogy a bri- gádvezetöknek hetenként tartsunk megbeszélést. Ezt az „értekezletesdit” egyelőre még ellenzik. Azt akarjuk e megbeszélésekkel elérni, hogy minden szövetkezeti gazda magáénak érezze a közöst és hogy brigádvezetője révén tájékozódni tudjon mindenről, ami a közösben történik; tehát arról is, hogy a másik brigád a következő héten mit dolgozik. Nemcsak a szövetkezetben — a községben is meglátszik Kiss elvtárs munkája. Résztvesz a tanácsüléseken, eljár a falu másik két szövetkezetébe, ügyes-bajos dolgaikkal még a szomszédos falvakból is felkeresik őt az emberek. Kéthetenként jár haza Budapestre, s többször volt már bent Ó- budán, a Pamutipar kikészítő üzemében, ahol egyébként ő a szakszervezeti bizottság titkára. Ilyenkor vé- ge-hossza sinCs az érdeklődésnek, körülveszik munkástársai, hogy meséljen: milyen is az a falu! Kiss elvtárs megbízólevelét mutatja, amelynek lejárati határideje: 1961. novem bér elseje. Hozzáteszi azon ban, hogy zárszámadáskor, valamikor január táján, méi? lejön a faluba, mert megszerette az ittenieket és érdekli: milyen eredménnyel zárult az a gazdasági év, melynek munkáiban ő is részt vett. (—ts—r)- * i
