Petőfi Népe, 1961. július (16. évfolyam, 153-178. szám)
1961-07-30 / 178. szám
t «aal IMI. JőBus 30, vasárnap Érdekes ftaláSkezések Ha otthonunkon kívül valahol ismerősökkel találkozunk, azt szoktuk mondani: „Milyen kicsi % világ!” A világ persze akkora, amekkora, de ha a távolban két ismerős egyazon város, község, járás vagy város dolgairól beszélgethet, tényleg leszűkül, megkicsinyedik. Az ilyen találkozások akkor érdekfeszítők igazán, ha külföldön tartózkodva olyan ember akad utunkba, aki száz, sőt sok ezer kilométeres messzeségből emlékeztetni tud bennünket az itthoni dolgokra, vagy éppen szű- itebb pátriánkra. Az ember — távol hazájától — valósággal habzsolja azokat a történeteket, vagy emlékeket, amelyek valamiféle láthatatlan hídként kötik össze az otthonnal. Én is így voltam. A nagy távolság nem tette lehetővé, hogy a rádiót hallgassam, így hát a két-három nappal később megkapott Nép- szabadság volt az, ami hírüladta az itthoni eseményeket Most tanultam meg, hogy az apróhirdetés nagy érték a lapban, mert még azt is elolvastam. Ami ezen kívül az itthonra emlékeztetett, merő véletlen volt. Most két ilyen véletlenről adok számot Vaszitjev Jurij Ivánovics A bratszki erőmflépitkezés leg- magasán fürkészgettük, vajon ■ni as, amit még elraktározhatnánk emlékezetünkbe. A száz- huszonhat méteres magasságban egymást követték a hatalmas, anyaggal megrakott tehergépkocsik. Olyan forgalom volt ott, mint egy világváros „city”-jében. A vasbeton tetőt szélesen lefektetett és vaskos acélból gyúrt sínek tarkították, amelyen egy lomha mozgású, de ötven méter magas toronydaru végezte hatalmas karjaival, combvastagságú drótkötél ujjaival szédítő méretű munkáját. Lenézve az építkezés alsó szintjére, az emberek szorgos hangyacsaládnak látszottak, a gépek körülöttük, mint kis gyermekjátékok. Távolba tekintve az Angara ezüst csíkja húzódott, amelyet valahol a ködös messzeségben elmetszett a horizont. A vízen motorcsónakok fürgén közeledtek tetthelyükre. Egészen mere- leken alattunk, a betonnyílásokon átengedett folyam kavargóit. Morajából rosszallására lehetett következtetni, mert útját állják sok évezrede» hömpöly- ■gésének. Mondták az errevalók, hogy ahol a víz nagy sebességgel átfolyik és találkozik a lassúbb folyásúval — ez a visszaáramlás a halakat ideig-óráig tehetetlenségre kárhoztatja. így lehet azután puszta kézzel a halat fogni. Ahogyan élményeinket latolgatjuk és magyar nyelven mondogatjuk egymásnak, valaki tört magyarsággal odaszólj — Maguk magyarok? Készséges igennel válaszol- tunk és közben szemügyre vettük ezt a mi nyelvünkön beszélő, vidámarcü fiatalembert. Középtermetű, vállas, kihajtott inggallérral és a válláh egy filmfelvevőgéppel. S ahogyan az ilyehkor lenni szokott, kezetfog- tunk és bemutatkoztunk. Az első kérdésünk természetesen nyomban az, hogy hol tanult meg magyarul, mert hiszen hétezer kilométeres messzeségben hallani anyanyelvűnket, figyelmet érdemlő érdekesség. — Maguknál tanultam meg magyarul. Hát persze, csak egy kicsit. .. — teszi hozzá szerényen és még mosolygósabb arccal. — Volt Magyarországon? — Igen, ott voltam katona. — És hol szolgált? — Hát Kecskeméten — mondja könnyedén, mintha ez, itt a tajga kellős közepén, a világ legtermészetesebb dolga volna. Mondom nyomban, hogy ennek nagyon örülök, hiszen én is kecskeméti vagyok. Erre úgy összeölelkeztünk, mint amikor két testvér találkozik. Azután már kérdezés nélkül maga elevenítette fel kecskeméti ismereteit. összeráncolta homlokát, láthatóan erőltette az emlékezést. Halljuk csak, mit mondott? — Nagyon szép város. Nagyon szerettem ott lenni, mert nagyon kedvesek az emberek. Sok ott maguknál a gyümölcs, aztán a »vino", de van egy valami nagyon finom — és itt egy kicsit gondolkodott — Igen, a pálinka... a barackpálinka... Az haraso.. .1 Most már semmi kétség nem lehet afelől, hogy ismeri Kecskemétet A továbbiak még inkább erről győztek meg. —- Sok ott a szép lány. Nagyon szép hangja van a nagytemplom harangjának. Előtte van egy nagy tér (mondom, hogy a Széchenyi tér), a sarkon egy nagyon jó bolt, ott finomságok vannak, aztán feljebb a téren egy trafik és ott a jó magyar cigarettát lehet venni: a Kossuthot . 1 Miközben megkínáltuk egy csomag hazai füstölnivalóval, elmondotta, hogy Szibériában él és az építkezésen a Dokumentum filmgyár részére készítenek egy filmet Amikor elváltunk, arra kért, hogy adjam át Vaszfl- jev Jurij Ivánovics üdvözletét kecskeméti ismerőseinek... Az Ígéretemnek ezúton tettem eleget Lilientál nagymester Szocsiban, a Fekete-tenger kavicsos partjáról figyeltük a végtelennek tűnő vizet «* ttt-ott feltűnő hajóárbocokat hallgattuk a másodpercenként partra szaladó hullámok suhogását « szemléltük a part környékén cirkáló, orrukat magasba emelő motorcsónakok körforgalmát — Lebilincselő a tenger szépsége és a mellette üdülő tízezrek tarka látványa, az a soknyelvű nyüzsgés, amely Szocsiban a tengerparton, éttermekben, a város sétányain egyaránt hallható. Szovjet emberekkel beszélgetve az orosz nyelv tudásának híján közvetítő nyelvként a németet használtuk. Most is így volt, amikor egy, az Észt Köztársaságból itt üdülővel arról beszélgettünk, hogy a sakk milyen nemes és szellemes játék, s a Szovjetunióban milyen nagy közkedveltségnek örvend. Mire egy hang szólal meg a hátunk mögött: „Ügy látom, hogy az elvtársakat érdekli a sakk.” Nem tört, hanem gyakorlatlan, da nyelvtanilag hibátlan magyarsággal mondta mindezt Meglepett a közbeszólás és azon bosszankodva, hogy a német nyelvvel kínlódunk, amikor magyarul is beszélhetnénk, hátra néztem és pillanatok alatt ismerős vonások elevenedtek fel előttem. Az ötven év körüli, halántékon őszülő, intellektuális arc pillanatok alatt eldöntötte bennem a közbeszóló személyét. És már mondtam is: — önt jól ismerem... ön Ll- lientál elvtárs, a nemzetközi sakknagymester, akivel én 1950 őszén Kecskeméten Tóth Lászlónál egy társaságban voltam, majd végtnéztem egy szimultán mérkőzését Lilientál elvtárs arca elfehé- redett a meglepődöttségtől. Mert hiszen tényleg meg lehet ütközni azon, ha több ezer kilométerre Moszkvától és Budapesttől ti zen egyéves találkozás után valaki az első szemössze- villanásra megmondja az ember kilétét Bizonytalanul válaszolt: — Igen... Igen. Az esetre emlékszem. De ne haragudjék kedves elvtárs, hogy önre gém. Emlékszem arra a szimultán mérkőzésre, a kedves fogadtatásra és a Tóth László barátomnál eltöltött kellemes órákra. Mikor aztán felocsúdtunk az első meglepődöttségből sokat, hosszú órákat beszélgettünk Lilientál elvtárssal, aki a Szocsiban töltött napokban mindig delegációnk körül volt látható. Lilientál elvtársat nagyon sok fűzi Magyarországhoz. Elsősorban azért, mert innen származik, és 1936-ban került ki a Szovjetunióba. Azóta már nagyon sokszor volt hazánkban és nevével sokat találkozhattunk a nagy versenyekről szóló újságbeszá- molókban. Az utóbbi években a sakkújság szerkesztésével, sakkpedagógiával és mint e játék örökké hűséges szerelmese a szimultánnal foglalkozik. Állandó kapcsolata van a magyar sakkélettel. A Botvlnnik—Tál páros mérkőzésekről szinte naponta tudósította a Népsportot Jelezte, hogy az ősz folyamán készül hazánkba, és mivel Szegeden lesz egy sakkverseny, útközben elidőzik Kecskeméten is. Szeretettél várjuk! WELTHER DÁNIEL (folytatjuk^ i-ÄÜ Gór Imre: Napozók „Alakját állítsuk az élők és az eljövendő utókor elérr Százéves az ország első Petőfi-szobra 1861. július 31-én, a költő halálának évfordulóján leplezték le a kiskőrösi első Petőfi- szobrot. Ugyanakkor jelölték meg Petőfi szülőházát is emléktáblával. A szobor eredetileg a Petőfi iskola előtti téren, egy magas oszlopon állott. Nem is volt kis dolog már 1861-ben Petőfinek szobrot emelni. Előtte történt, hogy a Pesten március 15-ét ünneplő ifjúság közé lövettek az osztrák hatóságok. Kiskőrös lakossága bátor tettével mór akkor is hitet tett nagy szülötte és annak szabadságeszméje mellett, de később is, amikor kaszával, vasvillával elkergette a községből a Bach-huszá- rokat. Valamik or a szobor előtt tartották az ünnepélyeket, mindaddig, míg 1927-ben az újat fel nem állították. Jól vészelte át az évszázad minden viharát az elmúlt évekig. Az Idő vasfoga azonban csak kikezdte. 1954-ben a mögötte álló Petőfi Általános Iskola falába kellett a mellszobrot elhelyezni, hogy megvédjük az idő viszontagságaitól. A szobor keletkezésének történetét Kiss Béla kiskőrösi születésű Petőfi-kutató a következőképpen írja le: „Kis Lajos kiskőrösi tímármester 1860-ban rozoga kis házát leromboltatta és helyette újat építtetett. A ház építését disznótorral egybekötött házszentelés követte. Rokonok, jó barátok tekintélyes száma volt hivatalos erre az alkalomra. Az ízesen elkészített disznótoros vacsorára ugyancsak csúszott a kitűnő, új kadarka. A vacsorát szónoklat követte, a házigazda felköszöntése után Blázy Lajos helybeli lelkész vetette fel a gondolatot: A mi mezővárosunk nagy szülöttének, Petőfi Sándornak még nincs emlékműve, szobra országunkban, ezért az iránta való megbecsülésünket és határtalan tiszteletünket fejezzük ki akkor, ha emlékének látható emlékművet, szobrot emelünk. Hatalmas víváiozcd kísérte a felszólaló beszédét és az adakozásra való felhívást, melynek csillapodtával felugrott helyéről Zselló Lajos tanító, s a háta mögött levő ágyról felkapta sapkáját és sorba megállt mindenki előtt A zsebek kiürültek, s megszámlálták a gyűjtér eredményét, amely fölözte az ezer forintot. Ebből a pénzből, ezeknek az iparosoknak és néhány tisztviselőnek az adakozásából állították fel Petőfi Sándor első szobrát." — Eddig az idézet. Kiskörös lakossága, elődeink bátor hitvallása minket is arra kötelez, hogy híven teljesítsük azt a feladatot, amit Petőfi költészetében reánk hagyott. Istenes József, a Kiskőrösi Petőfi Múzeum igazgatója vWWiMWVMi I (Ulraklatu Csányl Gyula, pedagógus, « tompái művelődési otthon igazgatója telkes szervezője és irányító ja a kulturális munkának. Űtrakészen a termelőszövetkezetekbe. (Pásztor Zoltán felv.) Sokat fáradozik, hogy minél fejlettebb, sokoldalúbb népművelési tevékenység bontakozzék ki a faluban. E törekvésében messzemenő segítségei kap a községi pártbizottságtól és a tanács vezetőitől. Egy éve igazgatja a művelődési otthont és máris szembetűnő eredmény dicséri munkájút.