Petőfi Népe, 1961. június (16. évfolyam, 127-152. szám)
1961-06-18 / 142. szám
I waoooeoatxx>ocoa<xttoo<x>ouoou«axx3cooocooooc>oco66coceoeo6efleooooo<»»o«r Hajnali állomás nagy lámpáik a szélben menetelnek fényükben kanyargó síneket visznek hallgasd a hangszórót a vonat már Indul siet bár nemsoká a nap utol éri úgyis villogó ember-arcok vonulása a söntés mögött poharakká rajzik s a nagy csarnok megkondul újra meg újra mert valami melegség kell és ital asszonytest mellett hortyogva aludni volna jó még de nem várhatunk a napragyogásra repíts zakatolás az életünk felé óh a munka gépek fém-testén akar már sisteregni szikrázzon álmunk füstje a robogásban mert nem alhatunk a múlt dűlöngő falai alatt röpülnünk kell a széllel dalolva röpülnünk kell a termelés gépein csináljunk expressz-vonatot zenélve-száguldót tízemeletes házakat újabb fénycsöveket rakjuk le a síneket az új állomás felé újabb és újabb vonat indul a hétköznap ez a béke az élet iramlása nagy fénnyel vár valahol a nap s újabb állomások jönnek a zengő kanyarokban Hatvani Dániel HÍDÉPÍTŐK Tonnányi sziklatom!) ök indultak el a hegyekből. Árba gázol a pillér, vállára a daru vasrudat emel, hullám-taraj fölött az út partig ér. Szegecselők gépfegyvereznek, szelíd ívek ölelésén vibrál a kék fény. Kőbe, vasba akik faragnak Híd, azok büszke hírét dalolom — én! Fűzágat lengetve míg felköszönök a hősöknek, akik fönt hegesztenek, a partokról rétek illata röpköd, bozontos hajukba lopják a szelek. . LUKACS MIKLÓS 'Jrujt} aagtjek a iSldft. Kapája váTlán. Kis szatyorban reggelije hóna alatt Mintha ó hozná meg a hajnalt, az első vidám sugarat, amint az út porában lépked, ringó szoknyával. Égre néz, az égi fények ráömölnek, aranyló-csurgón, mint a méz, mit tegnap pergettek ki otthon... Lába nyomán pihézve száll a por... Irigy vagyok a földre, amelyen egész nap kapál... ANTALFY ISTVÁN Csalogat még a gondolat Csalogat még a gondolat, tehozzád írni verset — rólad, valami újat, kedveset, míg gondolatban átkarollak, — hisz alszol már — éjfélre jár, és olyan hamar jön a holnap. Csalogat még a gondolat, hogy újra próbáljam a tollarp, leírjam köszöntődalom, s e percben, melyet tőled loptam, elmondjam (mily banális így!), szeretlek, Kedves, egyre jobban! Antalfy István CIGÁNYLÁNY A MFZŐN Halvány hamut szór szét az éj az égre. Homályba hull a napsütött azúr, S piros tüzekben játszó enyhe kékje Az est opálszín lágy ködébe fül. Megáll a munka. Csengő nóta szárnyal A csendben: népdal, üde, víg, szabad; Szemben, az úton, kezében kapával, Egy tarkaszoknyás cigány lány halad. ő énekelt hát! Nézem önfeledten Kóborló ősök dolgos gyermekét. . Meglát... Elhallgat, kissé összerezzen, S kacagva kezdi újra énekét Egy régi kép jut róla eszembe: Rozoga, rongyos, hazátlan szekér Döcög, a széllel harcba keveredve ... Körül hótenger, szikrázó-fehér. Cigánycsalád ... Megkínzott, ráncos arcok, Füst-marta, könnyes, csillogó szemek, s S tüdöbajával vív halálos harcot A rongyba burkolt, vézna kisgyerek. Vonul tovább az üldözöttek népe, Nyugalmat, otthont sehol sem talál, S a tépett ponyván torz vigyorral néz be Két téli zsandár: Fagy és Éh-halál! De mit beszélek! Oly más most az élet, Hogy ez a bájos, kacagó leány A múltról szóló fájdalmas meséket Nem érti meg, vagy el sem hiszi tán Megindulok a harmatos mezőben, Felettem sárgán bukdácsol a Hold. S halkan dúdolom én is elmenőben A nótát, mit a cigánylány dalolt Kulcsár János Wdntragec Adolf rajz*. yOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOfOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOCXJOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO Ebédet vittem anyámnak. Az ______________ apám főzte, aki cs ősz volt és délelőttönként hazasietett a szőlőhegyekről. Ilyenkor megtehette, hogy hazaszaladjon egy-két órára, mert a szőlők megteltek dolgozó emberekkel, volt aki vigyázza a fürtöket, tőkéket Az éjszakai vigyázás volt a legfontosabb, s 6 egész éjszaka csatangolt, járta a dűlőket, borozdákat, miközben botjával jeleket rajzolt a kunyhók elé, hadd lássa a gazda, hogy ott volt, őrködött. Nappal aztán megengedett néhány órai alvást magának valamelyik szénakazal tövében vagy az árnyat adó kiserdők hűvösében. Nyáron csk hébehóba láttuk, s akkor is mindig loholt, sietett mert a szerződés szerint ilyenkor nem hagyhatta el csak hivatalos ügyben a Tázerdő dűlőt az ő csőszkerületét. Az ebédet is úgy kavarintotta össze sietve. Paprikáskrumpli, rántott leves, borsó- vagy babfőzelék volt leginkább soron — az került bele a kis piaci kosárba, amit a karomra vettem. Aztán indulás a gyárhoz, aminek a nevét — valami német gazdag családé volt — alig tudtam akkor kimondani! Nem mentem egyedül. Hozzám hasonló mezítlábas, városszéli gyerekek igyekeztek a füstölgő óriási gyárkémény, a konzervgyár irányába. A zegzugos utcákon bandákba verődtünk és hosszú libasorban kanyarogva, esivi- telve, hangos zsibongással vittük az étket. Mikor a gyár szirénája elnyújtott hangon felüvöltött, már ott ültünk végig az árokparton, a satnya eperfák alatt és lestük a kapun kiözönlő asszonyokat. Majdnem futva jöttek, hogy a rövidke félórát kihasználva, ha lenyelProleíárebéd. ték az ebédet, még pihenhessenek is valamit Anyám arcát kutattam az érkezők között s mikor megláttam, integettem neki. De nem is kellett. Ismerte már a megszokott helyet, s egyenest oda indult. Lassan jött, fáradtnak, megviseltnek látszott az arca. Felugrottam, elibe szaladtam. Csak nem beteg? — puhatoltam aggódva. Rázta a fejét tagadó- lag és mosolygott, de a mosoly fájdalmas grimaszba tolult. ] ~ f nagyon óvatosan, hangta- Letm> I lanul, mintha befelé sóhajtana, nehogy észrevegyem. A levest eltolta, a főzelékből kanalazott keveset, aztán végigfeküdt a letaposott füvön, amit az út felszálló s visszahulló pora fehéresszürkére festett. A kocsikat figyeltem, amik végtelen sorokban jöttek, hozták az uborkát, paradicsomot és gyümölcsféléket a gyárnak. Némelyik már hajnal óta itt várakozott, hogy sorára kerüljön. Néha nekilódult az oszlop, s haladt előre pár métert, a lovak patája ilyenkor ismét felvágta az út lisztes porát. Teherautók robogtak ellenkező irányba, szemben a kocsikkal, a járművek összetorlódtak, a sofőrök szidták a szekeres gazdákat, s azok viszont a benzineseket. Órákig el tudtam’volna nézni ezt • mozgást, felfordulást. Anyám nyögése riasztott meg a nézelődésben. Rápillantottam s elrémültem. F.ltorzult arccal feküdt majdnem hason és körmeit kínjában a füvek tövébe vájta. Fölé hajoltam: — Mi baj van, édesanyám? — A görcs, megint elfogott a görcs — susogta elalélva —* majd elmúlik. De már akkor a mellettünk üldögélő asszonyok is felfigyeltek, s közrefogták anyámat. Valaki vizesruhával kezdte dörzsölni a halántékát. Egy asszony kocsiért futott az igazgatóhoz, de vissza is tért rövidesen. — Nem adnak kocsit, a lovaknak is pihenni kell — ezt a választ hozta. Az izgalomban észre sem vettük, hogy fekete autó kanyarodott a bejárat elé. — A vezér! — suttogták többen is megilletődötten, s figyelték, hogy a portás milyen sietve ugrik és nyitja a kaput a kényelmesen duruzsoló, fényes, szép autónak. Bartha néni, aki az előbb a kocsi ügyében járt az igazgatónál, most kivált a többiek közül és ahogy lábai bírták, a kapuhoz igyekezett. Szándéka iránt nem lehetett kétség, elállta a nekirugaszkodó autó útját kétségbeesetten integettek neki, igyekeztek eltéríteni a vakmerő cselekedettől, de nem is figyelt rájuk, csak az autóban ülőket nézte mereven, s egy tapodtat sem mozdult az útjukból. A portás futott oda és el akarta rán- cigálni, de hajthatatlan maradt, megfeszítette magát. A sofőr, aki nem tudta mire vélni a dolgot, integetett, hogy vigyázzanak az útból, majd lefékezett, dühösen kiszállt és a portással kezdett veszekedni. Bartha néni, mintha csak erre várt volna, a nyitott ajtajú autóhoz rohant, behajolt és mondott valamit a benn- ülőknek. Aztán csak azt láttuk, hogy sápadtan elfordul és nekitámaszkodik a legközelebbi fának. Az autó pedig megugrott és begördült a gyár kapuján. A portás ijedten csukta be utána a kapu két szárnyát. Bartha néni visszajött anyámhoz és legyezgetni kezdte a zsebkendőjével. — Azt mondta, hogy „takarodjon innen, vén bolond”. Ennyi volt a szava az egészhez. Húsz éve dolgozom nekik* ismer is engem. A télen, mikor a kisfia beteg volt, én hordtam neki a friss parajt. A hó alól kapartam ki neki a körmömmel... Hogy köszönte ... Azt mondta, majd egyszer meghálálja... Azt hittem most csak egy szavamba kerül és segít, visszaadja a szívességet... De meg se ismert... bolondnak nézett... engem, aki gürcölök nekik. Szinte belesápadt a szégyenbe, s úgy motyogta: — Másfajta emberek ezek, talán nem is emberek, csak urak, gőgös nagyurak, a jószág is különb náluk, még az is segít a társán, ha bajba van... Vonaglott az arca és mérhetetlen gyűlölet égett a szemében. Aztán egy parasztszekeret kerítettek és arra rakták fel anyámat. Bartha néni ment vele, nem hagyta magára. — El talán mégse küldenek — mondta keményen —, ha igen, értem már az se lesz nagy kár. Menjetek csak — küldte a többieket a munkába. S engem is elzavart, hogy fussák apámért akárhol érem is, mert anyámat kórházba vitték. futottam, mint a vi______ haros szél, mert an yámat nagyon szere dem s mit nem adtam volna érte, hogy újra egészségesnek lássam. F. Tóth Fai Az asszonyok S futottam, >
