Petőfi Népe, 1961. április (16. évfolyam, 78-101. szám)
1961-04-11 / 84. szám
5. oldal 1961. április 11, kedd — ............ ................... i mii. in* Sz ántó Judit Emlékeimből 9Z ÖNGYILKOS . NYÍRÓ GYULA «. I . VAJUKON VI HILOCBKANS «. «** problémája a katoIUizoiss i OtXSI IMRE •ásrft? . mWCBY Rt zr alpontjából mm iogyilk— ML lÜTMl PÁL. Moforoom Rá NpIRi SZJMOKIDföZ LAJOS tkoottgiai árét A ázz bad halál KELT BÍLA puirhdlépis: GyermA-öngjitkosságoA. . KULCSÁR ISTVÁN Mrsorooa: Leflri mU*miá» éa mm. W* MAL RICHARD I OacytfluMmk béc^úlevetiloak peiidwIogiaJ éa *rafok>gtai analtoiaa I MIHÁLY iri: Az öngyilkomágrA. KODOLANVl JAMOS árát Találkozásom az liimüka«« FOST MILAN író: Vitairat aa »ncyllkoM** kérdt-aábm. MABÖ LŐRINC Író: Í3rt éa balét JÓZSEF ATTILA Íré: öngyilkossá** KOSZTOLÁNYI DEZSŐ író- Axióma ai óa*yRk««A*rM NOVAK RUDOLF ÉS TARSA Tudományos kttnyvkiadóvállalal öa könyvkoreskodds BUDAPEST. Vili.. BAROSS UTCA 21 ’A bögrében azonban nem volt semmi, csak a fenekén csillogott egy kis nedvesség. Sötéten, mozdulatlanul álltam. Azután hirtelen eszembejutottak a mama szavai: „Hozzál ötért lúgkövet, nyolcért keményítőt és négyért kékítőt!” Lúgkő, keményítő, kékítő — úgy látszik együtt járnak ezek a dolgok. Egy kevés motozás után rá is találtam a keményítőre, egy fél tábla volt. A lúgköves bögrébe vizet engedtem, föloldottam benne és fölhajtottam. (Ma sem tudom. hogy miért nem kékitőt ittam ) Aztán — aki meghal, az összeesik — a bögrét ügyesen a konyhaszékre ejtve, összeestem. Végignyúltam a konyha kövezetén és vártam a halált. Sóhajtottam és nagyon meg voltam ijedve. Nagyokat nyeltem, habzani kezdett a szám. Ijedtségemben is egyedül a hatásra gondoltam, rájöttem, hogy akkor nyújtok csak igazán megdöbbentő látványt, ha a hab vastagon tódul ki a számon. Most minden figyelmemet arra fordítottam, hogy a nyelvemmel minél több habot toljak ki az államra. De azért egész testemben reszkettem, vonaglásszerfl mozdulataimra emlékszem, — komolyan azt hittem, hogy most meghalok. Nagy szomorúságot éreztem és talán meg is bántam volna cselekedetemet, ha nőttön nem nőtt volna elkeseredésem amiatt, hogy senki nem veszi észre haldoklásomat. Forrni kezdett bennem a harag, a düh — mégpedig Etus ellen, aki a szobában szórakozott nyugodtan barátnőjével. Hangosan föl-fölnyögtem. Kezemmel-lábammal, mint akit görcs fogott el, kaparni kezdtem a kőpadlatot Mindez azonban oly komolyan hatott át mintha valóban görcs rángatna. És valóban görcs rángatott, csakhogy ez a görcs az én „görcsös akaratom” volt. Semmi hatás. Ügy feküdtem, fejjel a konyha, lábbal a szoba ajtaja felé, hanyatt. Sóvárogtam, hogy jöjjön már valaki és vegyen észre. És mert, tudtam, hogy tényleg beléphet valaki és ész- revehet, azért anélkül, hogy fölemelkedtem volna fektémből, valahogyan odavergődtem a szobaajtóhoz, olyan közel, hogy lábammal elérhettem. Ekkor aztán a haragtól némileg megkönnyebbülten, de még mindig szomorúan folytattam a vonag- lást. Az ajtó zörgését végre észrevette az Etus, mert kiszólt: Na!... Ez így ment néhány percig, végre türelmét vesztve kijött, de már bent rákezdte: Attila, meg van bolondulva?! De amikor meglátta az alkonyati homályban habzó, sírástól vörös, szomorúságtól fáradt, elkeseredéstől torzult ábrázato- mat, elrémülten kiáltott föl. Én még jobban megijedtem elször- nyedésétől és sírni kezdtem, úgy tördeltem ki a szavakat magamból: Istenem, Etuskám, meghalok, megittam a lúgkövet (Eszembe sem jutott, hogy a keményítőt hörpintettem föl.) Az Etus leszaladt a házmes- teméhez, az lefektetett az ágyba és a szobácgka csakhamar megtelt sopánkodó öregasszonyokkal. Nagyon féltem és nagyon büszke voltam. Az sem bántott, hogy az öregasszonyok a végén már nem is rólam beszéltek, hanem azon sopánkodtak, hogy drága a krumpli. Korda Vince Jómét Attiláról készüli nemrégiben basánkba került párizsi festménye. As ér* dekes festményt mé* non bP meri a nyflvlnnmágt Az Etus a mamáért ts elfutott éa a mama a munkát otthagyva szaladt haza. Mindenkit félrelökve szaladt az ágyhoz. Szája reszketett, szeme köny- nyes volt Aztán — engem, a kilencéves kölyköt — fölvett a karjára, simogatni kezdett és vitt a konyhába. És csendesen, csaknem súgva, kérdezte: »Mondd, mutasd, fiacskám, kis- íiacskám, mit ittál?« Én majdnem végtelen® boldog voltam, hogy a mama fölvett a karjára. Minden vádat elfelejtettem, csak erősen odasimultam hozzá. Ismét föl csuklót! belőlem a sírás, mert azt éreztem, hogy akkor lennék tökéletesen boldog- ha a mama úgy vett volna föl, úgy simogatna és úgy beszélne ilyen csendesen hozzám, hogy én nem csináltam volna azt, amit csináltam. Aztán rámutattam a keményítőre és csak ennyit mondtam: Ezt! A mama megkönnyebűlten sóhajtott Erre én magam is megszabadultam a belső terhemtöl. Már nem is gondoltam semmire, csak őt éreztem, amikor bevitt a szobába, lefektetett az ágyba és betakart. Ott ült egy kis ideig, halkan beszélt egy kicsit, egy-egy szót mondott csak, nem emlékszem, hogy mit. de nagyon szép volt. Aztán kiment a konyhába, az Etust léküldte a boltba- hogy herbateát hozzon nekem, begyújtott. vizet tett egy fazékba — koccanását hallom — a tűzhelyre --------------én pedig elaludta m. ■ József Attila: öngyilkosság? című cikke az Emberismeret első évfolyamának 2—3. számában jelent meg 1935-ben. Ez a folyóirat évente 260 oldalon negyedévenként jelent meg. Célja volt: dogmatikus elméletek helyett a modern lélekkutatás kísérleteinek és eredményeinek tudományos ismereteiben, az Ember megismerése. Az Ember- ismeret minden évben külön számot ad. Ilyen »Az öngyilkos-« is, amelyben József Attila itt közölt életrajzi emlékezése napvilágot látott* Kirándulás. 1933. május 1-ének hajnalán készült ez a gyorsfénykép a Városligetben. A képen balról jobbra: Nagy Lajos az író, Szántó Judit, Nagy Lajósné, dr. Sélig, Jocó cs Attila. Döntsd a tőkét! Ez a híres kép a Döntsd a tőkét című kötet megjelenése utáni napokban készült. A fa törzsén, melyre Attila sújt, bár nehezen, de felismerhető, hogy a költő egy kéziratot kötözött fel, akkor megjelent kötete első példányát A „Döntsd a tőkét" című kötetet Müller Lajos Zuglóban, egy kis nyomdában, a uondon utcában hozta ki. Egy alkalommal arról értesített bennünket, hogy a kötetet a rendőrség elkobozta és el is vitte a kész példányokat 1933. júniusában, mikar a fiatal értelmiségiek lebuktak, egy reggel a Szól&dy Bertalan utcában két detektív csengetett. Attilát úgy vitték el, annyi ideje volt még, hogy elmondhatta, nem tudja, miért viszik. lehet, hogy még visszajönnek. — „Ne félts, kivágom magam.” — Estére Attila otthon volt Elmondta hogyan vitték át szobákon keresztül, hogyan szóltak rá, most üljön le, s ha leült, miént ült le és ha tovább vitték, újból szóltak, az ajtót csukja be, majd miért csukta be, mintha egy körfolyosón már órákon át csak ezt tennék vele. Hirtelen eszébe ötlött, hogy napokkal előbb Kulcsár Istvánnál volt. aki kérte tőle A lebukottak című verset. Nem adott kézírást, hanem Kulcsárnak gépbe diktálta a verset. A detektívek arcáról ítélve látta, hogy ezek az intellektuális csoporthoz tartozó detektívek. A kérdéseikből kivette, hogy nem munkástömegek felől érte a lebukás. Felvetett gondolatai most már határozottan a versnél kötöttek ki. Ö ugyan nem tudott arról, hogy Kulcsár illegális munkát is végez és amint hallotta, a Dirid Ágnesnél tartott házkutatásnál találtaik Kulcsárhoz vezető szálakat. És megtalálták a géppel írott verset Schweinitzer előtt feküdt ez a szöveg, papírosát ismerte feL Schweinitzer igen udvariasan megkérdezte — mondta Attila —, hogy egy ilyen tehetséges ember mint én, írhat-e rossz verseket? Kizártnak tartom — feleltem. Miért? — kérdezte Schweinitzer —, ezt a verset maga jónak tartja? És megfordította a papírost. Ezt a verset maga írta? — kérdezi most már keményen. Igen, ezt én írtam. Forgalomba került ez a vers? Nem hinném, analízisbe járok Kulcsár Istvánhoz és analizis alatt jutott eszembe ez a vers, amit gépbe diktáltam. Nézze — szólt Schweinitzer —, ne nézzen engem ilyen ostobának. Csupán azt találom helytelennek, hogy aki olyan szép verseket ír, mint maga, hogy tudott analízisben ilyen rossz versig eljutni? A vers nem rossz — szólt Attila. Szóval maga ezt vállalja? Vállalnom kell, ha egyszer ez kijött belőlem. Szóval maga azt állítja, hogy ez a vers az egyetlen példány és erről senki nem tud? Így van. Akkor menjen szépen haza. És Kulcsár, akivel előzőleg nem beszéltek össze, annyira egybehangzóan vallott Attilával, hogy hazaengedték Attilát. Gyermekkori kép. Attila karján még ott a gyászkarszalag, melyet a »Mama« halála napján tűztek fel kabátjára. t
