Petőfi Népe, 1961. március (16. évfolyam, 51-77. szám)

1961-03-07 / 56. szám

1 oldal 1961, március 7, kedd A tanítvány emlékezik a mesterre cAz eh&t éget nttg, minim iám inak tittye turn iKremCT.I var téli csendjében elénk tárul a családi ház, amelynek barát­ságos falai között él Kremán Sámuel, városunk szeretett, köz­tiszteletben álló, nyugdíjas kar­nagya. Nyolcvanhárom év nehezedik a vállaira. Mennyi küzdelem és siker kísérte végig az országos hírű karnagyot életpályája út­ján! A dirigensi pálcát először Kunmadarason emelte magasba, ahol tíz évig csendült a dal ve­zénylésével a dalárda ajkán. Onnan került Kecskemétre, s Odahaza: a hangjegyek vilá­gában. tora kezébe vette a városi da­lárda irányítását, ötvenhárom évig volt lelkes, fáradtságot nem ismerő harcosa a város zene­kultúrája fellendítéséért vívott küzdelemnek. Sohasem hátrált meg az akadályok előtt, szívós­sága. törhetetlen akaraterejének latbavetésével mindig átsegítette a dalárdát a nehézségeken. Befejezéshez közeledik a megyei takarékossági verséhy 1945-ben, az első szabad má­jus 1-én is az ő karmesteri pál­cája alól zendült fel az öröm­mámorban úszó emberi lélekben az Intemacionálé. Lőrincz Béla — a tanítvány — ma már új eszközökkel, kórustanítási peda­gógiával végzi kamagyl munká­ját. De példaképül ott áll előtte az ősz mester, akinek határtalan ügyszeretetét, zene iránti lelke­sedését, az emberekkel való bá­násmódját követni lehet, de utolérni talán soha. — Megilletödéssel állok ma is előtte — mondja Lőrincz Béla — és kitüntetve érzem magam, ha megszólít az utcán: »Mondja, kedves kollégám, hogyan megy maguknál az énekkari munka?* Csodálatos memóriájának tár­házából még ma is ömlenek a légi emlékek és a zenéről el­hangzó egy-két véleménye most is igazolja, hogy Samu bácsit érdekli a haladó zeneművészet új útkeresése. Röpülnék az évek. Már a ta­nítvány is tanítványt keres, aki majd átveszi tőle a karmesteri pálcát Samu bácsinak a magyar kó­rusmű vészeiben kifejtett több évtizedes munkásságát kormány­zatunk is elismerte, amikor 1957- ben a tiszteletére rendezett ju- biláris hangversenyen a »Szociá­lisa kultúráért* jelvénnyel tün­tették ki. Ekkor hangzott fel új­ból karmesteri pálcája alatt »A vén Duna-partján* című .szere­nád, amelyet nála ízesebben, a mű stílusának megfelelő mély átérzéssel senki sem tudott ve­zényelni. Régi dalosai között ott énekéit az énekkarban a tamilt vény is, aki ismét átérezte sze­mélyének lebilincselő varázsát, amellyel lángra tudta lobban­Samu bácsi kedvenc könyvét lapozgatja. tani a szép kőrusimuzsikára vá­gyó szíveket | KREMÁN SÁMUELT évi kántori szolgálat után nyug­díjazták. S ma megelégedéssel beszól boldog, derűs, öreg korá­nak szépségéről. Estelente, ha kitekint az ablakon, kutató sze­mével már nem. a rezgő csilla­gok milliárdjait keresd, hanem lelki szemed előtt megjelenik földi életének legdrágább csil­laga: tizenhat unokája és négy dédunokája. A zongorán felcsendülő dal­lamok már az unokák dicséretét zengik a nappalok és éjszakák békés egymásba ölelkezésében. Szöveg: Bieliczky Sándor Fényképezte: Pásztor Zoltán MINT annak idején hírül ad­tuk, a megyei tanács végrehajtó bizottsága a múlt év április 1-én pénztakarékossági versenyt in­dított. A verseny jutalmazására 500 ezer forintot tűzött ka a legjobb eredményt elérő városok és községek számára. A felhívás lelkes visszhangra talált és különösen az ősszel megtartott takarékossági napok alatt volt élénk a tevékenység. Több mint kétezer aktivista vett részt a propagandamunkában és családlátogatásaik nyomán több mint 1700 új betétkönyvet nyi­tottak. SOLTON 41 népnevelő 300 he­lyen járt. Munkájuk eredmé­nyességét bizonyítja, hogy 92-en váltottak új betétkönyvet. Ke­rekegyházán a kampány alatt 56 népnevelő 520 házhoz kopogta­tott és két hét alatt 112 darab­bal növekedett a betétkönyvek száma, a betét összege pedig 138 ezer forinttal nőtt. Szép ered­ményt hoztak a takarékossági napok Kiskunfélegyházán is, ahol 522-en váltottak betét­könyvecskét. ' Ez év első két hónapjában kü­lönösen jelentős a takarékbetét­ben való pénz elhelyezése. Ja­nuár 1-től több mint 23 millió forinttal emelkedett a betétállo­mány. Bizonysága ez annak, hogy a termelőszövetkezetek zár­számadásai és a ktsz-eknél a nyereségrészesedések kifizetése után okosan, előrelátóan gazdál­kodnak az embereik. A TANÁCSOK a Hazafias Népfront aktivistáinak közremű­ködésével az elmúlt negyedév­ben 32 Kérdezz—felelek-eetet rendeztek nagy látogatottsággal és sikerrel. A nőtanácsok pedig 28 helyen szerveztek sorsolási tanácsadást. RÖVIDESEN véget ér a ver­seny. A jó helyezésért ki lehet még használni a hátralevő hó­napot. A legjobb eredményt ed­dig a kiskunfélegyházi, a kecs­keméti és bácsalmási járás érte el. de nem sokkal marad mögöt­tük a többi járás sem. Még min­den járás esélyes az elsőségre! Lesz átjáró a kecskeméti Rákóczi úton Többszőr szóvátettSk rova­tunkban, hogy a kecskeméti Rá­kóczi úti sétányon nem jól he­lyezték el az átjárókat. Ezzé1 kapcsolatban a Kecskeméti Vá­rosi Tanács Ipari és Műszaki Osztálya a következőiket közölte szerkesztőségünkkel: »A Rákóczi úti átjárók ügyé­ben megjelent közlemények, kí­vánságok figyelembe vételével újabb helyszíni szemlét tartat­tunk. Megegyezés jött létre, hogy a Klapka utcai, a Reiszmann Sándor utcai ét a Városi Móri melletti átjárók a zöld táv Má­sik oldalán it meg lesznek nyit­va. A munkálatokat 1961 alti félévében elvégeztetjük.« S MOST, amikor megkérjük, hogy mesélje el ne­künk gazdag életútjának ki- emeükedőfob, érdekesebb moz­zanatait, szerény mosoly rajzo­lódik arcára, s tiltakozik: — Nem szeretek magamról beszélni. Erre kérjék meg egyik legkedvesebb tanítványomat, Lő­rinci Béla kecskeméti karna­gyot. S mi továbbítottuk is a kedves kérést — 1932 őszén, mint fiatal dip­lomás — kezdi megemlékezését a mesterről Lőrincz Béla — ke­rültem a kecskeméti dalárdába, amelyet Kremán Sámuel orszá­gos karnagy vezetett Abban az Időben az nagy kitüntetésnek számított mivel valaki csakúgy lehetett énekkari tag, tya két Idősebb dalárdista ajánlotta. Az Igen alapos hangpróba után a bariton szólamba osztott. Fel­ismerte kottaolvasási készsége­met, az egyik próba szünetében hallotta zongorajátékomat, s et­től kezdve „kollegámnak” szó­lított. I MINT | EMBER j 3 “g®** legprecízebb, a fegyelmet meg­követelő volt, akinek tekintélye, szigorúsága mellett a szemében mosolygott meleg, lágy szíve is. Kremán Sámuel, mint kórusve- zetó-művész a legapróbb rész­letekig dolgozta fel a megtaní­tandó műveket. Ha visszaemlékezem közel harminc esztendős énekkari múl­tam kezdetére, sohasem mer­tem volna arra gondolni, hogy valamikor én is e híres kórus­ban, Samu bácsinak, az országc« karnagynak huszonkét éves kar­mesteri múlttal rendelkező utód­ja lehetek. Mennyi figyelemre méltó új sághír, kritika ad számot a Sa­mu bácsi által vezetett dalárda sikeres szerepléséről! A megsár­gult jegyzőkönyvek arról tanús­kodnak, hogy 1919. harmadik hó 28-án a Katona József Színház­ban megtartott kecskeméti tan­kerületi tanítói gyűlésen »a kol­légium ifjúsága Kremán ének- tanító vezetése alatt elénekelte a Marseillaise!«. hangversenykörutak jelentősebb állomáshelyei. 19. Ma tejkának össze kellett szednie maradék erejét, hogy fél tudjon botorkálni a lépcsőn. Perlaky zászlós türelmetlenül sürgette. A pallér nem értette, mi történik vele és körülötte. Annyit látott, hegy pánikszerű sürgés-forgás van az épület­ben. Mindenki futólépésben kö­zeledik, irományokat és súlyos csomagokat cipel. Már az épü­let előtt megfigyelte, hogy a csomagokat íelhajítják a teher­autókra. Most forró füst csípte meg az orrát A folyosó végén, az egyik helyiségből kékes füst­felhő gamolygott elő. Perlaky benyitott Borsiczky szobájába. Szemvillanással je­lezte, hogy elhozta a pallért Borsiczky az ablaknál állt, s most előre sietett Matej ka be­lépett az ajtón. — Köszönöm. Most hagyj ma­gunkra. Készítsd elő a nagy pa­rancsnoki kocsit A zászlós betette maga mö­gött az ajtót. Matejka András megroggyant térddel állt Bor­siczky előtt Amikor tisztelgés­re emelte jobb karját, úgy érez­te, mintha ólomból volna. A fő­hadnagy szótlanul bámulta a pallért. Elképesztően megviselt, elnyűtt volt Mintha minden ízében összezsugorodott volna. Arca csupa csont és bőr. A főhadnagy szava úgy csat­tant végig Matejkán, mintha kutyakorbáccsal sújtott volna a meztelen bőrére: — Itt az utolsó pillanat, Ma­tejka. Maga nem hülye, láthat­ja, hogy a várost kiürítjük. Megértheti, hogy nekem már nincs veszteni valóm. Ajánla­tom a következő: Maga most, azonnal megmondja, hová dug­ta az aranyat. Aztán velem jön, s előadja. Mármint a felét, ter­mészetesen. Aztán azt csinál, amit akar. Ha tetszik, felőlem haza is mehet, itt maiadhat a városban. Borsiczky hirtelen szünetet tartott. Aztán eltorzult hangon folytatta: — Ha pedig nem, akkor... nézzen ide. Ebben a pohárban halálos méreg van. Megfogja a poharat és felhajtja a mérget Hát tessék, válasszon.' Matejka András üres tekin­tettel bámult a semmibe. Jól is­mert arcok suhantak el előtte. Mária arca mindenekelőtt Szép volt, fiatal és szelíd. Készséges és béketűrő. Érezte, hogy meg­remeg. Aztán Bar tál is építész nagy, kerek fejét látta. öntett, magabiztos volt az arca, enyhe mosollyal fürkészte őt Aztán az emberei jöttek, az öreg Bog­dán, a tudálékos Molnár, meg a fiatal Kónya ... Milyen hun­cutul néz, milyen okonan pis­log most is. Váratlanul egy fé- lig-meddig megőrzött kép lib­bent meg előtte. Ott ült a Körúton, a Nyalka Huszár ven­déglőben, s vele szemben egy barátságos, finom úr. Derék ember ez az úr, még azt is megmondta figyelmeztetően, hogy az aranyat nem szabad ám mutogatni... Az arany! Tíz rudacska a ládikó mélyén, az övé volt az övé marad! Igen, az erdei tisztáson, az óriás tölgyfa mohos oldalán ... Milyen szép lett volna, milyen nagyszerű ... — Matejka, nincs idő! — hallotta Borsiczky izgalomba fűlő sürgetését. Ez a türelmet­len hang visszazökkentette a valóságba. Az asztalra tévedt tekintete. Egy pohár, benne sű­rű, fehér folyadék. Csak lassan hatolt a tudatába, hogy ő most itt áll, élet és halál mezsgyéjén. Nézte, nézte a fehér folyadék­kal telt poharat, érdekes, mint­ha hívogatná, csalogatná ez a pohár. Hirtelen megsuhintotta a ha­lál szele. Hát itt kell elpusz­tulnia, gyűlölt ellenségének lá­bai előtt! Legyőzte őt ez a gaz­ember. Legyőzte? Nem! Diadalmas érzés lobbant fel Matejkában. — Nem tudott le­győzni, sohasem lesz övé az arany! De megint visszazuhant a ha­lál közelségébe. Kétségbeesetten ágaskodott fel benne az élet­ösztön: „Add fel ezt a halálos párbajt, osztozz meg vele, és élhetsz!” Élni? Miért ragaszkodnék az élethez? Végzetesen összegaba­lyodott és tönkrement az élete. Élni kihűlt szívvel, remény- vesztetten. Mária nélkül? És ha most... ha most kiadja titkát ennek a vadállatnak, vajon megtartja-e, amit ígért? Ez? Soha! Lepuffant ja, mint egy kutyát, és megkaparintja az aranyat Nem, azt nem engedi. Az 8 aranyán nem lesz boldog Bor­siczky főhadnagy úr. Akkor inkább jöjjön a halál. Ez lesz a bosszúja! Matejka lába megmozdult Nem vette le a szemét a pohár­ról. Tétova léptekkel közele­dett az asztalhoz. Egy lépés, kettő, még egy... S az asztal közelében lassan, vontatottan kinyújtotta karját a méregpo­hár után. Borsiczky élesen felszisszent. A pallér elé ugrott, megragadta o tariát — Ember! — ordította fáj­dalmasan. — Már tudta, hogy vesztett. Matejka még egyet lépett, már egészen közel volt az asz­talhoz. Nem volt ereje, hogy jobb karját kihúzza Borsiczky szorításából. Ehelyett bal kezé­vel nyúlt a méregpohár után. Borsiczky vad izgalommal fi­gyelte. Matejka ujjai begörbül­tek a pohár körül. A főhad­nagy torkát sírás fojtogatta. Őrjöngő tehetetlenségében el­lökte a pallér karját, s hátra'é- pett. Matejka szájához emelte a poharat. A szemét sem huny­ta le, amikor kortyolni kezdte a sűrű folyadékot. Egy korty, kettő, három... Borsiczky meg- bűvölten nézte a je’enetet. A pallér fenékig ürítette a poha­rat. Aztán leengedte a karját, a pohár csörömpölve hullott az asztalra. Kifejezéstelen nézésé­ben valami mélységes meg­nyugvás lapult, megbékélés mindennel az égvilágon. Borsiczky melléből sípolva tört elő a levegő. M óceáni sem tudott. Az riasztotta fel önkí­vületéből, hogy Perlaky zász­lós felrántotta az ajtót. — Gyere, de azonnali Ro­hanunk kell, az utca végén lö­völdöznek! A zászlós Is megdöbbent azon, amit odabent látott De csak egy pillanatig habozott, megra­gadta Borsiczky karját és kife­lé húzta a szobábóL — Várj még! — eszmélt fel Borsiczky. — Hátha civilbe kel! öltöznünk... Gyorsan a zsebe­it! Matejka úgy állt ott, mint egy élő halott Borsiczky oda­ugrott mellé, és izgatottan be­letúrt a pallér zsebeibe. Min­den iratát kiszedte és zsebre- vágta. Átfutott az agyán, hogy a pallérnak úgyis vége, s aa irataival bármikor megmene­külhet, talán új életet kezdhet A két tiszt vad futásnak eredt Amikor bevágódott mögöttük az ajtó, Matejka András összero­gyott a kimerültségtőL Végig­nyúlt a földön és mély álomba zuhant Borsicáty és Perlaky egyetlen ugrással felkapaszkodott a lent várakozó parancsnoki gépko­csira. — Ml vagyunk a legutol­sók... — jegyezte meg a zász­lós. A sofőr gázt adott a motor­nak. A kocsi meglódult Kőrös- körül gyalogsági fegyverek lö­vedékei pattogtak. Borsiczky hátranézett Négyszáz méternyi­re idegen katonákat látott, amint derékban meghajolva fu­tottak át egyik oldalról a má­sikra. Valahol kézigránátok is robbantak, s egy géppuska esze­veszetten kelepeit. Az emberek behúzódtak a há­zak mélyére, a pincékbe, és a hevenyészet óvóbunkerekbe. A két tiszt felszisszent. Há­tulról géppisztolysorozatok ko­pogtak, s néhány lövedék — ezt jól éré; ’■>"tték — a parancs­noki gépkocsi hátsó csomagtar­tóján csattant. Ebben a pillanatban ^ertaky megragadta Borsiczky főhad­nagy karját: — Odanézz! 'Folytatása következik.) i I

Next

/
Thumbnails
Contents