Petőfi Népe, 1961. március (16. évfolyam, 51-77. szám)

1961-03-26 / 73. szám

MIRE FELKEL A NAP Tizenhét évvel ezelőtt Alpár község elfoglalásakor a román hadsereg egyik tisztje, Singeor­zán hadnagy az ütközet során hősi halált halt. őrizze hazánk felszabadulásáért elesett román hős emlékét ez az írás. Az alezredes egy darabig még elmélyedve tanul­ni ínyozta a térképet, majd hir­telen felegyenesedett. A sebté­ben ásott bunkerben sötét volt, csupán a térkép mellett füstöl­gőit lángját meg-meglobbantva egy konzervdobozból gyártott mécses. Először csak a szakasz­parancsnok derékszíjának fényes csatját látta, s amikor szeme hozzászokott a félhomályhoz, akkor tudta kivenni Ion Singe- orzán hadnagy arcvonásait. A hadnagy feszes vigyázzállásban várta a parancsot, egyedül sze­me villogása érülte el. hogy tü­relmetlen. Az alezredes fürké­szően szemlélte a fiatal tisztet, majd helyet mutatott maga mel­lett a lőszeres ládán, ami a széket helyettesítette. — Fontos feladatot bízok önre — mondta, s a térképről a had­nagyra emelte tekintetét. Érde­kes, nem is néztem meg jobban ezt a fiút! Biztos moldvai — morfondírozott az alezredes —, ezt mutatja kékiesfekete haja, s merész ívelésű sasorra. Bátor, leleményes, igazi katona —'gon­dolta tovább — sokat hallottam róla. Gyűlöli a fasisztákat, meg­ölték az apját, menyasszonyát. — Ma éjszakai szakaszával — kezdte el újból az alezredes, s ceruzájával a térkép egyik pont­jára mutatott — elfoglalja Al­pár községet! A falut tartani kell, amíg a hadosztály csapatai két irányban támadást intéznek a másik község — nehezen tud­ta kimondani a néki idegen falu nevét — Ökécske megszerzésé­ért. A feladat a falu elfoglalá­sával a fasiszták figyelmének el­terelése a főcsapástól... Nehéz dolguk lesz — fordította barát­ságosabbra a hangját —. de én bízok önben!... Igazítsuk ösz- *ze az órákat... Ion Singeorzán hadnagy óva­tosan lépkedve haladt az első árok félé. Az őrök suttogva kér­dezték a jelszót, és tovább en­gedték. Negyedóra telt el, amíg a szakasza körletébe ért. — Gavrilá! — szólt be a bun­kerba, ahonnan néhány pillanat múlva egy sisak koronázta, ba­juszos arc bukkant elő. — Parancs! — mondta az álomittas hang. • — Támadunk! Att feküdtek a nedves fű- ben. Tegnap délután az . októberi ég kinyitotta összes csa­tornáit, s zuhogott az eső. Éj­félre elállt. Sötét, csendes éjsza­ka volt. Ion Singeorzán táguló pupillákkal nézte az előtte levő falu sötétből kiemelkedő szilu­ettjét. .. Még fél óra volt a tá­madásig. A szél a Tisza felől fújt és magával hozta a nedves föld illatos páráját. Talán ez, vagy a bevetés előtti szorongás késztette arra, hogy gondolat­ban hazatérjen... Az utolsó vizsgáira készült akkoriban az erdészeti főiskolán, amikor meg­ismerkedett Annával. Két hóna­pig jártak együtt.,. Gyönyörű volt — eóhajtott —, s azokra a percekre emlékezett, amikor kéz a kézben sétáltak az egyetem parkjában, s félszavakkal val­lották meg egymásnak szerel­müket. Keze ösztönösen ciróga­tásra simult, de a barna csi­gákba omló lágy haj tincs helyett' a géppisztoly hideg vasán sik­lott a tenyere. A gyűlölet, a bosszú érzése váltotta fel előbbi hangulatát... Újból emlékezett! ... Behívták, s nem lett Anto- nescu katonája. Megszökött, ét- len-szomjan a hegyekbe bujdo­sott, sokszor remegve a csend­őrök lépteitől... Még ma sem tudja, ki árulta el. de Annát és apját a diktatúra megdöntése előtt a németek agyonlőtték... Keze görcsösen szorította a fegy­ver csövét... Amikor meghallot­ta, hogy a román csapatok a fa­siszták ellen fordulnak, nem gondolkodott, önként jelentke­zett. A él felől hatalmas robba- ** nás rázta meg a levegőt. Torkolattüzek villantak, majd a gránátok dörrenése hallatszott. Az óra világító nagymutatója a tizenkettesen, a kismutató a hármason állt. — Előre! — suttogta és a sza­kasz negyven embere sietős lép­tekkel elindult a falu felé. Az első házaktól száz méterre le­hettek, amikor szemébe villant a torkolattűz. s hallotta a lö­vedékek zsongó sivítását — Feküdj! — kiáltotta. — Tűz!! A holtnak vélt falu megele­venedett. A házak közül halált hozó darazsak röppentek, veszett kutyaként Ugattak a puskák, s a kézigránátok éles csattanása, a lőporszag egybe keveredett a sebesültek nyögésével. — Előre! — kiáltotta túl a fegyverek zaját a hadnagy, s géppisztolyából világító soroza­tot küldött a jobboldali ház mel­lett tüzet okádó géppuska félé... Felugrott és futott, mint az eszeveszett. Szívét a torkában érezte kalapálni, keze görcsösen markolta a fegyver agyát. Egyet­len érzés lüktetett benne, futni, előrejutni a házig. A ház előtt volt, amikor észrevette, hogy a jobboldali géppuska elhallgatott. Egy villanásnyi idő elég volt ahhoz, hogy megállapítsa: jól lőnek az akmavetősei... A ház mellett levágódott. Felemelte a fejét, s a futástól még zil a körülnézett. Egy boglya szalma kigyulladt, s öles langnyeLve ^JOCOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO Megyü n k megyünk és újra csak megyünk nem állhat senki ellen világgá tárul két kezünk dalunk a szélbe lebben múltúnk folytonos rothadás de fölzúgtunk a fénybe irgalmatlan-szép látomás süvölt az eget tépve tüzes madár a szó szabad a csend béklyóját verd szét vas hajlik kalapács alatt és izzítja az eszmét ma és holnap ás munka vár és megyünk millióan hörög a legyőzött halál a lángr alobbant holdban város emelkedj tornyaid szikrázó magasába hangold a század húrjait mennydörgés-muzsikára légy kürt riadó-trombita szélvész-forgatag dobja kinek fénnyé kell válnia szivét a napba dobja megyünk és újra csak megyünk nem állhat senki ellen világot teremt két kezünk a győzelmes szívekben HATVANI DÁNIEL szinte nyaldosta az alacsonyan szálló felhőiket. A katonák fél­körbe fogták a falut, ahogy pa­rancsolta. Nem hallott, a gép­puska kilövése süketté tette, de látta a fegyverekből kicsapódó lángnyéiveket. Együtt volt a szakasz... Valaki mellé zuhant. — Ki vagy?! — fordította fö­léje a géppisztoly csövét. Az ember lihegett — Gavrilá törzs- őrmester — szuszogott... Elta­láltak! — Hol? — A kezemen — emelte fel a bajuszos tiszthelyettes balke­zét, amelyből ömlött a vér. A hadnagy a zsebébe nyúlt, s seb­kötöző csomagját kereste. Zse­be üres volt, valahol elhagyta futás közben. Türelmetlen moz­dulattal szakította le a tiszthe­lyettes zubbonyának ujját, s a kezére nyomta! — Szorítsd rá!.;. de gyere utá­nam! — Előre* — kiáltotta újból. A falu házai között száguldott. A katonák nyomában voltak. Pat­togott a golyószóró, robbant a gránát, s a sötét udvarokat a pokol kénes fénye világította be. Singeorzán hadnagy mindezt csak érezte... Haldoklókon, ug­rott át, gránátot vágott a tüzelő- állást foglaló németek közé, s egy vicsorgó nácinak pisztollyal az arcába lőtt.;. A falu utolsó házainál dúlt H már a harc. Ion Singe­orzán hadnagy egy fa mellett állva géppisztolyából tüzelt a menekülő németekre. Teljesítet­tem a parancsot — villant át rajta — támadhatnak a mieink. — Előőőre!... Elő... — vala­mi mellbe vágta. Zubbonyához kapott, s bal kezének ujjai kö­zül apró erecskekbem patakzott a vér... Megfordult, s hátrané­zett. Gavrilá törzsőrmester si­sakja felett keleten a hajnal vé­kony fénycsíkja jelezte, közéi van a reggel. A fénycsík egyre nagyobb lett, szélesedett, majd lassan forogni kezdett... A had­nagy ujjai görcsösen markolták a támasztéknak használt akácfa kemény kérgét.. Az ujjak las­san elemyedtek, s Ion Singeor­zán hadnagy a fa mellé zuhant A földön feküdt már, amikor eszméletre tért. Gavrilá törzs- őrmester hajolt föléje, s ijedt arccal kérdezte: — Megsebesült?.:. Véres a zubbonyai..; Hadnagy bajtárs, elfoglaltuk a falut!!. :3 Többet nem hallott. Lehunyta a szemét. Fákat látott, amint tavaszi pompájukban virágza­nak, s Annát, amint integet ne­ki a fák közül. A tavasz bal­zsamos melegét érezte, hallotta a hegyi patakok zúgó mormolá- sát, magába szívta a hajladozó fenyők gyantás illatát... •Kinyi­totta a szemét.,. A derengő ég­boltra hosszú vörös csíkot húz­va maga után egy piros rakéta röppent — Támadnak! — suttogta, s vékony vércsík buggyant ki a szája szögletén — győztünk, ;s • Az alezredes a bunkerben a " térkép előtt ült A mé­cses barázdás arcába világított, szemében könnycsepp remegett. Előrehajolt s piros ceruzájával a térképen jelölt egyik falu mel­lé ezt írta: »Ion Singeorzán hadnagy...-» A könnycsepp ott remegett az arcán, majd lehul­lott a térképre, fénylő pecsétet hagyva az ALPÁR felirat felett. Gémes Gábor ' Gyár fiai Külváros macskaköves utcain hozták szívükben a hűséget várták őket a szerelőcsarnokok, a megpihent gépek. Mint íjak, feszülnek az izmok nyolc lázas órán át Gyár fiai ők, a világ lendkerekét forgatják. Barázdás homlokukon érő izzadtság gyöngye rezeg, olajak arany-kék virága csókolja a fáradó kezet — körülöttük fogaskerekek csattognak, gépek sipognak, — darúk cipelik a tonnákat, — míg futószalagján viszi az idő perceit. — tájaira a világnak traktorok, gőzmozdonyok, ékék gördülnek ki nehéz kezeik alól Gyári sziréna ha szól, a hunyorgó alkonyaiban nyiló mosolyukat viszik haza, tudják — vacsora után térdükön lovagol majd kisfiúk, kacagva, hitvesi virágu.jjak simogatják el a vánkosgyűrődést, s ők álmukban is hallják esztergagépek forgácsoló dalolását Lukács Miklós Horeseu János: Tanyaudvar *«• rajz. Százéves fánál Jó tanítóm is iffy mondta régen, nagyapáitól, szép emlékképen, tán így hallotta ő is hajdanán —» százéves fa ez.,. S hány éves ma mér? Lombsátoránál mennyi májusok lenge vigalma s emléke susog, derekán a jel tengernyi, sereg, szerelmes órák éke díszeleg, S ott jenn, magasban, hogy ha él tollászkodna most millió madár, amely már pihent gallyán, ágain, t huss! vitte egykor ifjú álmaim. Olt alatta már mindenfajta nép, öreg koldus és büszke nemzedék, deli szép lovas, bocs koros kis pór, szavuk zenél itt ma is valahol, Százéves fa ez, ugye, gyerekek? Van ez biz több is, így a felelet. S körülölelmk büszke derekát, mint a jövendőt — vágyaink honát. száll, F. TÖTH PÁS GYÖKÉR TÖM ÉS Felhőként leng a szék a rendelő steril műszertől csillámló csendjén. Száz rémkép s emlőt rock and roll-t ugrál, miközben számban jó harkály ernyedten érzem orvosom kezét A félsz, e képzett tolvaj mesiermód átvagdos minden drótot hirtelen, s nem tudni már, hol van München, Kairó, ki volt Pasteur, mit írt Eötvös, Mikszáth, kivel sétáltam tegnap délelőtt Karfát szorítva várom, vastag tű »tágító céllal mély gyökérbe fúrt» útját, hogy végre kezdje már! A perc köszönt! Hasítva kiván jó napot, kétszer-háromszor csillagszórót gyújt sáskákat érzek homlokom mögött s utána semmit.. Tonnákat dobó légzés, kedvem csúf rongyból bújni kezd, magára ölti legszebb köntösét! x

Next

/
Thumbnails
Contents