Petőfi Népe, 1961. február (16. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-12 / 37. szám
1961. február 12, vasárnap Az aranykezű mester Negyven év alatt háromezer kút Hírnév külföldön is A múltat Idézve aztán sok minden szóba kerül. Medve István először egészen egyszerű módon fúrta a kútjait. Bácsalmáson 1925-ben alkalmazta először 12 közkút fúrásánál az öb- lítéses rendszerű építést — fúrást. Később mindinkább a munkája egyszerűsítésére törekedett. Kísérletezései közben így született meg a hírneves találmánya a „Medve szivattyú”, ami ma már külföldön is ismert. — Később a kutaim élettartamának növelése volt a célom. Ennek érdekében több újítást vezettem be és rátértem a két- aknás kútrendszerek építésére. Az így kiképzett kutaknál már >000000<K>0<>OC><KKH>OCM JllAi szemmel, más szemre! mint azelőtt Zajlik az élet Drágszélen Könyvek felett virrasztva sok éjjelt tett napallá, amíg megtanult annyit, hogy szinte pontosan tudja: hazánk mely részén, hány méterre volt valaha a „föld felszíne”. Mióta szak- majának aranykezű mestere lett, sokszor hívják országos tanácskozásokra. Nevét külföldön is ismerik. — Medve István mesterrel beszélgetünk. — Hány kilométer mélységet tenne ki az összes kút, amit Pista bácsi fúrt már életében? Baj a-Budapest kétszer — Nehéz lenne erre kézből válaszolni — szól mosolyogva —, hiszen az ország különböző részein 3000 kutat fúrtam negyven esztendő alatt Mohácson például több mint 600 méterre hatoltam az úgynevezett felső Pannon-réteg alsó rétegéig. Obecsén 320 méter mélyen jutottam a kívánt vízmennyiséghez, itt Baján pedig 260 méteres kutat fúrtam. Ez csak három a háromezerből. Azért mondom, hogy idő kell a számításhoz, hiszen egész sorát említhetném még az ilyen vagy alacsonyabb mélységű fúrásoknak, de^ számos kis kutam is van 20 méter átlagmélységgel. Ezért .úgy gondolom, ha nem is kerek egészen, de összes kutaim melységhossza kétszer kitöltené a Baja—Budapest közötti távolságot. Tengeri kagyló — Pályafutása alatt milyen érdekes élményei voltak? — Válaszként ötvenöt esztendőről von mérleget Medve István. — Ezerkilencszázötben fiatal fejjel határoztam úgy, hogy lakatos leszek. Három évvel később avattak szakmunkássá. Már ekkor foglalkoztatott a kútfúrás gondolata. Nem sajnáltam az időt az ezzel kapcsolatos ismeretgyűjtésre. Sokan úgy gondolják, hogy nem lehetett sok élményem. A munka azonban, kivált ha az ember hivatásának tekinti, nagyon sok örömet szépséget és nemvárt meglepetést is tartogat az ember számára. — Végigsímít ezüsthaján, kicsit a múltba réved, aztán így folytatja: — Mohácson 600 méteren, Baján pedig 206 méter mélységben 3 méter vastag apró kis tengeri kagylóréteget találtam. Számomra élményt jelentett megtudni, hogy hajdan milyen mélységben volt itt a tengerfenék. Vagy más példát mondok. Volt időszak a régmúlt történelemben, amikor a Baja—Mohácsi környéken 300 méter mélyen volt a tengerfenék. Itt ugyanis egy alkalommal 12 méter vastag tengeri nagy kagylóréteget kellett áttörnöm. l ___—_____ si került kiküszöbölni szívás közben a talaj rángatását, a víztér kiuzsorázását. A nagyhírű mester közel tíz esztendeig működött a Bajai Vas- és Fémipari Szövetkezetben, mint részlegvezető. Nemrégen búcsúztatták. De Pista bácsi ezt amolyan formai dolognak tekinti, hiszen nehéz a munkától teljesen megválni. — A tétlenség öli az embert. Különben is csak 20 lépés választ el „volt” munkahelyemtől. Érthető ezért, hogy többet vagyok az üzemben mint a lakásomon. Segíteni akarom utódaimat a további munkában, s maradt még bőven átadni valóm. Hogyan készül a medicina? Tisztaság, rend, a átható orvosságszag fogad bennünket a megyei kórház gyógyszertárában. Ez a különös világ még a mindenütt megforduló riportert is arra készteti: csendesebben gyógyszertárnak elkészíteni®. Ellestük — fotóriporterünk meg is örökítette — e modern alkimisták munkáját A belgyógyászati osztályr» koffeinos port kértek. Néhány Alszegi József (Tudósítónktól.) Valamikor a népnyúzó úri Magyarországon a parasztság télen már szürkületkor az ágyba bújt. A jó öreg kemence a reggeli fűtéstől olyankor már régen kihűlt, s inkább hevítésére lett volna szükség, mintsem az tartsa melegen a család fészkét Ilyen volt egykor a kis sáros falucska: Drágszél sorsa. A mai Drágszél egészen más. Figyeljük csak mostani lüktető életét. A szövetkezet tagjai már korán reggel csoportosan indulnak a határba, hogy a nádat arassák a befagyott vízen. Az állatgondozók az istállókban, az ólak körül serénykednek. Elégedetten szemlélik a táplálkozó jószágot, s közben a várható prémiumot számítgatják. A reggeli autóbusznál egy csapat asszonynép várakozik, mert hogy Kalocsára kell men- niök baromfigondozó tanfolyamra. A férfiak — akik út- baejtették az italboltot — később csatlakoznak hozzájuk. Közülük tízen traktoros iskolára igyekeznek. Útközben izgalmas vita folyik a motorok gyújtószerkezetéről, fordulatszámáról, pedig még tavaly a „csakis” lóval való szántás mellett kardoskodtak... A szövetkezetek Irodáiban szorgos munka folyik. Könyvelnek. A leltározó bizottság és a vezetőség a zárszámadáson és a jövő évi terveken dolgozik nagy igyekezettel. A posta szinte percenként kapcsolja össze a tanácsházát az Űj Barázda Tsz-szel. A község vb-elnöke érdeklődik a munkák állásáról, tanácsot ad. Amikor aztán beköszönt az est, igyekezni kell a vacsorával, mert az idősebbek a tsz dohányzójába (!) iparkodnak meg- hányni-vetni a világ sorját, megvitatni az óriás-szputnyik- ról közölt hírt, megtanácskozni: jó elnök válik-e Kennedyból... A fiatalok előadásokra igyekeznek, mert Drágszélen bőven van hol szórakozni, tanulni. A KISZ-helyiségében színdarabot próbálnak. A tűzoltó otthonban téli oktatás folyik. Az iskolában huszonötén muzsikával ismerkednek, karmesterük Bolvári András tsz-tag. A klubszobában pedig a televízió vetítései vonzanak nagy közönséget. Az Alkotmány Termelőszövetkezet irodájánál külön érdemes megállni. Odabent ezüst- kalászos tanfolyam folyik. És ni csak, a hallgatók nem akarják hazaengedni a tanárt! Újabb és újabb kérdésekkel árasztják el, ostromolják... Egy éve termelőszövetkezeti község Drágszél. Lakosai: egyetlen nagy család, akik együtt örvendeznek a sikereken, együtt bosszankodnak, ha valahol szorít a cipő és közösen egyengetik további sorsukat. Más szemmel nézik, más szívvel élik megváltozott, új életüket. Beros Ferenc ftiiool lesz a tabletta? Dr. Klingler Istvánná koffeinos tabletta-masszát készít. A polcokon a különböző gyógyszerek parányi része látható. beszéljen, óvatosabban mozogjon az ezernyi latin feliratú tégely, orvosságosüveg között. Dr. Klingler Istvánná főgyógyszerész —, a kórház népszerű Erzsiké je — karon ragad, s a még félig felszerelt új desztilláló és vízlágyító készülékhez kalauzol bennünket — A jó gyógyszer alapja — hallottuk tőle —, a jól desztillált lágy víz. Ez a készülék már az igényeknek megfelelő vizet szolgáltatja. Közben az asztalra fektetett lepedőre tucatjával kerülnek a szekrényből a kimondhatatlan nevű tabletták, injekciók, kenőcsök, oldatok. Naponta többször előfordul, hogy különleges ösz- szetételű orvosságot kell a perc múlva a munkaasztalra került a többfajta üveg, rajtuk coffain, amidazopheum felírás. Billen a mérleg serpenyője, pontosan mutatva a milligrammokat. A keverő edényben a főgyógyszerésznő keze nyomán a mérgek nyugtatóvá, csillapítóvá, gyógyszerré válnak. Kész a massza s a tablettaprésből már potyognak a fehér, életet, gyógyulást jelentő szemeca- kék. Az orvoeoik önfeláldozó munkájáról már dal is született A gyógyszerészekről még nem írtak dalt, pedig ők is nagyon sokat dolgoznak azért, hogy a betegek meggyógyuljanak. Szöveg: Gémes Gábor Felvétel: Pásztor Zoltán Ötszáz állandó munkás A január hó elsejével egyesült Tajói Állami Gazdaság és Kiskunhalasi Állami Gazdaság az idén mintegy 250 időszaki dolgozót alkalmaz; közel 200 munkás már meg is kötötte a szerződést. Az egyesült gazdaság állandó dolgozóinak száma meghaladja az 500-at. Ez már csak technikai kivitelezés. Tolnai Franciska gyógyszerész-technikus tablettákat présel. Klingler Istvánné a kúpkészítő gépet kezeli és Udvari I.ászióné ügyesen segít a csomagolásnál. ÖREGEK Zsúfolásig telt az egyik szoba a jánoshalmi tanácsházán. Néhány középkorú férfi és ugyanannyi öregasszony üldögélt a félfogadásra odakészített székeken. Parasztemberek voltak valahá- nyan és fontos ügyben jöttek az igazgatási előadó színe élé. Mi az a fontos ügy? Néhány öregasszony — akiket jobb sorsuk reménye űzött a hivatalba — haszonéi vezeti joggal bírt kisébb- nagyobb föld után, amelyet hajlott koruk miatt a gyerekük használt. S hogy nemrégiben a község termelőszövetkezetivé lett, bizony akadtak olyanok, akik azt mondták tulajdon édesanyjuknak, vagy anyósuknak: »No, szüle, most már vége a haszonélvezetnek, mehet érte a tanácshoz. A föld a közösben, majd az eltartja magát.« Szegény öregek mit tehettek mást, mint felvették az ünneplőt és beballagtak a tanácsházára, ahonnan az igazság kiosztását, kicsinyke igényük kielégítését várták. Az ilyen esetek láttán-hallatán az ember valósággal visszafojtja a fellobbanó indulatot. Mi más ez, mint küzdelmes életpályát megjárt emberek kiközösítése, vandál lelketlenség, a szemernyi emberség hiánya. Mi más ez, mint szinte megtagadása az életet adó szülőnek, teljes felejtése annak a sok gondnak és aggodalomnak, amibe a gyerekből felnőtté nevelés került. Hiába csitít- gatja az ember magát, nem lehet erről a felindulás szavai nélkül írni, vagy szólni. Valamikor, a társadalom farkastörvényei közepette szinte törvényszerű volt: ha parasztemberek megöregedtek, csak megtűrtjei lettek a háznak. Hányán kerültek fagyos kamrák vackára, vagy az istálló eszkábált priccsére. Akkor velejárója volt ez a paraszti sorsnak és egyáltalán a munkaképtelen embernek. Hiszen, aki dolgozott, annak is kis karéj kenyér jutott, hát annak ugyan mekkora is juthatott, akinek már erőtlenné lettek a karjai. Ez a múlt már jó ideje letűnt. De néhány rossz emléke közül itt maradt még az is — amint a jánoshalmi esetek példázzák —, hogy sokan nem becsülik az öregeket, kínos és felesleges tehernek tartják. Már nem kísért az átkos múlt, hiszen az emberek falun is egyre jobban élnek és tudnak áldozni azért — ha ez egyáltalán áldozatnak számít —. hogy az öregek nyugodt életa’konyt élvezhessenek. Persze vannak még, alíik csak az orrukig látnak, önző módon csak a saját életükkel törődnek és lehet a család öregeinek száz baja, legyintenek — talán észre sem véve, hogy ezzel szinte siettetik az amúgyis biztosan elérkező hálált. Akiknek útjukban vannak az öregek, aki a saját, vagy a felesége anyjára ferde szemmel néz azért, mert kenyeret szel, mert sajátos szokásai, megjegyzései vannak és a fiatalokétól elütő gondolkodásmódja, azok nézzenek először magukba, de vessenek egy pillantást a jövőjükbe is. Igen, a jövő- jükbe. A jánoshalmi néhány hálátlan közül mit szólna egy is, ha öregségére a gyermekeivel való együttélésre szorulva, durván és embertelenül kitaszítanák. Az embernek a családi fészek melegére soha nincsen nagyobb szüksége, mint öregségében. Nyugodtan, háborítatlanul szeretné simogatni az unokákat, tenni-venni a ház körül, segíteni és jó tanácsokat adni. S ugyanakkor mennyi furcsa megítéléssel és előítélettel találkoznak az öregek. — Hányszor hallják: »Mit ért, maga ahhoz.« »Ma nem úgy van ám, mint valamikor.« »Buta beszéd ez csak.« Még olyat is hall az ember, hogy »El van, maga maradva több brosúrával.« És nézzük csak meg néha ezeknek a meg tűrt öregeknek a szemét Hányszor fénylik a visszafojtott könnyektől, hányszor fordulnak ki szótlanul az ajtón, mert nem akarnak »feleselni«, hányszor álmatlan az éjszakájuk, mert őket még a saját gyermekük sem érti meg. Az állam segíti a szövetkezetbe lépett, már munkaképtelen öregeket, A nyugdíj nem nagy összeg, de alapnak jó, és ha még a család is segít, nyugalmas élet biztosítható minden öregnek. Akik rossz szemmel néznek saját öregjeikre, ne feledjék, hogy azok valamennyien édesapák és édesanyák, akik kínnal verejtékeztek azért, hogy gyereküknek is legyen életet adó föld. Ez a föld most is az életet adja, mégpedig a jobb, a szövetkezeti életet. Ha valaha, akkor most módjában áll nemcsak a társadalomnak, de minden egyes embernek segíteni. Kin segítünk legelőbb, mint azokon, akik bennünket felneveltek, akiktől átvesszük a meg-megújuló élet stafétabotját, akik szeretetet igényéinek és megbecsülést érdemelnek. Ezek nem mások, mint az életüket munkában eltöltött öregek. Weither Dániel
