Petőfi Népe, 1961. február (16. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-19 / 43. szám
N tenni». ÖSSZECSAPÁS Milyen vékony így élőiről a puska csöve... — Kezdi el ismerősöm a történetet. — Es ott, az a pici lyuk a közepén, hogyan csillog a napfényben! Vajon ilyen csillogó, fényes lesz a halál is? Csak meg kell húzni a ravaszt és egy ütő- dés itt a szívem közepén... Milyen furcsa — nem a halál: a fegyver ... Mintha halálos ellenségek lennénk, pedig hogy szerettük egymást. Amióta bevonultam, a szívemhez nőtt, mint édesanyának a gyermeke. Miért kóvályognak gondolataim? Talán ez az utolsó percem ... Talán utolsó pillanatai egy halálraítéltnek. Elvonul előttem egész életem: huszonnégy évemnek keservei, nehézségei, örömei. Fáradtnak érzem magam, nagyon fáradtnak. Mintha most lennének azok a borzalmas októbervégi napok.., 0 Azon az éjszakán botorkálva mentem a bunkerig. A laktanya falánál fegyveres őrök álltak, a távoli városra figyeltek. Húszharminc méterenként harckocsik csövének fekete torka ásított a sötétben, kemény vezényszavak röpködtek a levegőben, távolról tüzérségi ágyút vonszoló katonák hórukkja hallatszott Bunkerünk előtt katona feküdt Összegörnyedve, feje alatt hátizsákja. Még álmában is a fegyverét szorongatta. Félrehúztam a ponyvát A mélyedésben tízen szorongtak. — Jó, hogy jön — fordult hozzám Pável főhadnagy, a politikai helyettesem — már nagyjából elmondtam mi történt a „forradalmi” tanácsnál. Megköszörültem a torkom. Olyan furcsának éreztem a hangom, mintha nem is én beszélnék. — Elvtársak! Igaz, amit a főhadnagy elvtárs mondott Azt a parancsot kaptuk a „forradalmi” tanácstól, hogy fel kell venni a harcot a szovjetek ellen. Szavaim elvesztek a hangorkánban. — Miért? A szovjetek nem ellenségeink! Ki adta ezt a parancsot? Te párttitkár vagy, miért nem magyaráztad ezt meg nekik? Szomorúan legyintettem. — Nem engedtek szóhoz Jutni. Pestről jöttek, egyetemisták. Ügy látszik jól informálták őket az itteni kommunistákról. Felszólítottak, hagyjam el a helyiséget. örüljek, hogy szárazon megúszom. Ezután szó nélkül kilöktek. A dermedt csendben elszántan csillogtak a szemek. Az egyik őrvezető felállt. — Veletek vagyunk. Együtt éltünk, ha kell együtt halunk. Mosolyogni próbáltam. — Köszönöm, elvtársak, örülök, hogy nem csalódtam bennetek. Megtagadjuk a „forradalmi” tanács parancsát, nem lövünk a szovjetekre! — Nem lövünk a barátainkra! — ismételték a katonák. — Ezt nem engedhetjük! Én hiszem a szocializmus igazságát! Az egyenlőséget akarom. Apám is zsellér volt egy birtokon, nagyapámtól csak ezt örökölte. Szegénynek születtünk és örültünk, ha száraz kenyér jutott az asztalunkra. Nem volt hozzászokva a sok beszédhez. Naponta alig hallottuk hangját. Munkáját azonban mindig becsülettel elvégezte. Akadozva folytatta: — Mi már másként nevelkedtünk. Vágyunk, és amíg élünk, vágyunk a boldogságra, a jó életre, arra, hogy gyermekeinket akaratunk szerint nevelhessük. Ne érezzék azt, hogy ők lenézett prolinak, parasztnak a gyermekei. A termelőszövetkezetben megtanultam becsülni az embereket. Itt tudtam meg, hogy a parasztembert is ma már munkája után bírálják el. Többször elakadt, kereste a kifejezéseket, de ezek a szívből jövő szavak most többet értek mindennél. Éreztem, vihar dúl a katonák lelkében, amint hallgatják. Egyikük sem tudna jót mondani a múltról, valameny- nyien szegény szülők gyermekei. Sorra kezet nyújtottak. Tudtam, hogy ez a kézfogás'azt jelenti, velünk vannak az utolsó leheletig. Ez volt az utolsó párttitkári tevékenykedésem. vállam. Páveüal már csak kézét szoríthattunk. Az udvaron egy fához állítottak. A fegyver csövéből fenyegetően ásított rám a halál. Felrezzenek ... Hol kalandoztak gondolataim? Élek még? Mikor jön már a halál? Nem, nem félek — bátran nézek szembe vele! Ez már a megváltás lesz. Mi történt? Lehanyatlik a puskacső. A katona remegő hangját hallom: — Nem lövök a bajtársamra! — Kutya — üvölti a vezénylő tiszt és öklével az arcába vág. És ekkor a laktanya kapuja felől harckocsik dübörögnek. Páncéltornyukon vörös, csillagos zászlókkal... Állok a laktanyaudvaron és felszabadultan lélegzem. Ajkamon egy proletárdal csendül és ezt egyre hangosabban éneklik velem a katonák... Befejezte az elbeszélést. Némán ülünk az asztalnál, később megszólal: Nem fontos, hogy megírd. Amit mi akkor tettünk, igazi kommunista meggyőződésből, szívből tettük... Márkns János HISZEK AZ EMBERBEN Hiszel; ez emberben, aki elindult, hogy «notje a főidet, hódítani sziklát, hóval fedett bércet, «leasaf hegytetókel MM Hiszek az emberben, aki nekilátott homokos pasztákon néhány szölóvesszót akasztani szembe nyugtalan ói ma kincset termő hajladozó fák is dicsérik mnokák nevében — vérszínű dús fúrtak órzik és boroeAÓfc, hogy emléke éljen. Hiszek az emberben, kinek elméjében a Vbsas gonddteá mint tisztult értelem csapódik le végül, jó mankóra készen, s bár küzdelem árán lép mindig előre, soha H nem csügged, parányi sikerben szép jövőjét látja, s kiesing zökkenőktől a szeme sem rebben. ■ Hiszek az emberben, aki hősi tervek büszke Amodája, maroknyi szívében lüktető éledét s a világot hordja. w, mm n HAJNALBAN Csudajó kora reggel a távoli dombok ezüst vonalára szaladná, hol a nagy darazsak, az acélszívű traktorok úsznak a hajnali szétben, és nézni, az ébredező föld hogy dobja magasba a csöppnyi pacsirtát, ■ a dübörgő cséplőgép-bogarak mint rakják mind magasabb a f A lelkem Ilyenkor pacsirtamadárkérrt szán a magadba, és csodaszép dalokat dudorászik. Kántor Eoófaóa l*J Reggel letartóztattak ... Egy elvtársam már a reggelinél figyelmeztetett, hogy a „forradalmi” tanács tagjai úgy döntöttek: kivégzik a kommunistákat. Ahogy kiléptem az ebédlőből ketten vártak rám: Bordás és Novák. Mindkettőjüket bevonulásomtól ismerem. Egyikük sem segített soha a pártvezetőségnek és nem is lepődtem meg, hogy ők jöttek értem. A géppisztoly csöve fenyegetően irányult mellemnek. Novák borgőzös lehelete az arcomba csapott. — A „forradalmi” tanács nevében letartóztatjuk! Elvették a fegyveremet. Búcsúzóul még megsímogattam hű társamat, s egy pillanat alatt felrémlett előttünk találkozásunk, az eskü, ahol hitet tettem, hogy fegyveremet úgy óvom, mint a szemem világát, aztán a nehéz, izzasztó gyakorlatok, amikor egyszer sem hagyott cserben a géppisztolyom. Bordás meglökött a géppisztoly csövével. — Mozgás, te büdös kommunista! Megindultam előttük a parancsnoki épület felé. l±| 0 Éjszaka a pártvezetőségi tagok közül senki sem hunyta le a szemét. Beszélgettünk a zászlóalj katonáival. Sorra jártuk a bunkerokat, nem is tudom hányat. Amikor az utolsót is elhagytuk, keleten már derengett, és a felkelő nap bíborvörösre festette az eget. Leghűbben, az utolsó bunker fiataljaival történt találkozásom maradt meg emlékezetemben. Egy zömök, pufókképű honvéd ökle az asztalra sújtott Belöktek az egyik ajtón. Valami iroda lehetett a falon még ott lógott a képkeret, a földön üvegszilánkok és félig eltépett Lenin-kép hevert. Igaza volt figyelmeztetőmnek. Itt voltak már valamennyien a pártmunkások. Politikai helyettesem, Pável főhadnagy a sarokban töprengett. Eddig még reménykedtem, hogy szabadon marad és majd ő irányítja az ellenállást. Most mi lesz az elvtársain- kal? Ki vezeti őket? Mi lesz az ügyünkkel? Ez fájt a legjobban. Azt tudtuk, hogy mi vár ránk, de ez szomorított a legkevésbé. Egyikünket sem hallgatták ki. Minek is ez a ceremónia? ök gyilkolni akarnak, nem igazságot tenni. Mindegy, hogy milyen vér folyik, csak vörös legyen... Estefelé állig fel fegyverzett marcona alak ragadta meg a TELI DU1VA-PART Zottáa felvétel* A hó elolvadt, de jég koccan még kopár kövek közt a néma parton — haik nesz szitál csak, a messzi falvak üzengetnek szép, biztató hangon..« A tavasszal majd víg gyermeksereg tanyája lesz a zengő Duna-part, kövein horgászok ülnek daccal, s harsány hajó húz, dudál a íelrtvaU SZÉP ANNA — BofInda — Szép Asm szeretett, nem volt boldog bánatát megmosta a Tisza vizében. Rozsdás faleveleit dobált az ősz szerte, — nem fért már szívébe fájdalmas sarrelraa. Halbon a hideg azfii zöld barázdát borzolt, Anna állt a parton, a a hűtlenre grmdoitNem maradt már könnye, s lángja halt a napnak; szép testét od’adta ftókándó halalTTwir Bokájára béfclytt vertek a hullámok, gyönge ágyékába jeges an mony két patyolat keblét hideg kéz markolta, fénytelen kék szemét hűvös hab csókolte Szép Annának már bánat a szívében: álmait otthagyta a Tisza vizében. Jóba tikos t ^>^>^^.««««««».««««1.««««««.««««««... — ------------------------nr-I—,--------------------------- I____ Eg ymásba úszó parcellák Parcellák, mik egymásba úsznak A paraszt, Ibi mezsgyéiét t&Sií. meggörcsösödött barázdákkal segítője az áradásnak, szétömlő rögein a múltnak, s aki még visszafelé lépne, mely még apró tanyákat fájtait azon a fénylő sodrás átcsap, parcellák, szürke patakocskáik) Nincs más útjuk a parceHáSmak, medrükben nyarak verejtéke, zúgva az idők meredélyén, megszikkadt álmok partját mossák, Immár zengő folyammá válnak kétségek gyökerét kitépve. az ember szebb szándéka révén Most már nem lehet folydogáhd Folyamokból harsogó tengert a külön-külön zárt mederben. egymásba futó ezer holdak Törvény ez, hogy eggyé kell válni hullámzó gabona-rendekkel egyetlen nagy hömpölygő rendben, a végtelen felé lobognak. Parcelláik, mik egymásba futnak \ vihar-sodrással, lankadatlan; habjain új csillagok gyúlnak a jövőbe nőtt kis falvakban HATVANI DÁNOS,
