Petőfi Népe, 1961. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-29 / 25. szám
A középkínai Csín-Llng hegységben már aranyos 5sz ragyogott. Itt, ebben a magasságban már valósággal hűvös volt, de a geológiai kutató- csoport vezetője mégis forró homlokkal ült asztalánál. Sok a munka, kutatni a vasérc után, és kevés a segítség... Felállt, kinyitotta az ablakot, és friss levegőt engedett be. Lenyűgöző volt a látvány, a nyugatról keletre húzódó hatalmas hegylánc, amelynek szikláit, szakadékéit, zuhatagjait, erdőit kell átkutatniuk, ahol vaddisznók, leopárdok, tigrisek és mérgeskígyók laknak... Ó, csak néhány talpraesett, ügyes, képzett embert küldené- nek! — gondolta, éppen, amikor az összekötő belépett és egy levelet tett elé az asztalra, s megjegyezte, hogy valaki vár oda- kinn. A vezető feltépte a borítékot, és olvasta: „Egy asszisztenst küldünk önnek, Li-Jung- Csinget...." Felkiáltott örömében: „Pompás! Csak jöjjön!” Nagy örömében maga sietett az ajtóhoz, miközben arra gondolt: milyen szép, ígéretes név ez: Li-Jung-Csing, azt jelenti: „örök diadal...” De nagyott csalódott. Előtte egy fiatal leány állott, karcsú alakkal, rövidrenyírt hajjal, kerek arccal, — amelyen szem- mellátható volt még a gyermeki naivitás... ... Li-Jung-Csingnek, aki tele volt várakozással és lelkesedéssel, csalódást okozott a hűvös fogadtatás. Miután elfoglalta szállását, ismét felkereste a vezetőt és munkát kért tő- •: le. „De hát hogyan is gondoltad a munkát...?” — kérdezte az a leányt, tétován és meglepetéssel. „Küldjön a legmagas- sabb csúcsokra, a legmélyebb barlangokba!” — mondta egyszerűen a leány. A vezető mesélni kezdtt; hogy a hegyek nagyon meredekek, a szakadékok nagyon mélyek, a folyók zuhatagosak és vadállatok laknak a hegyek között. A lány mindenre azt válaszolta: „Nem tesz semmit!” Gyorsan telt az idő a szabad természetben. A hó a magas csúcsokról lehúzódott az erdőkbe és vögyekbe, majd hónapok múltán ismét vissza a távoli magasokba. Már nem csúfoló- dott senki a kis Li-vel, akit sajátos természete miatt mindenki megszeretett. ... Kintről dalocska hangja szállott be, reszketős hang énekelte — az öreg Csin. „Fel tehát a Déli Falra!” — adta ki a jelszót* a lány, de az öreg szakállába túrt és fontoskodóan nézett fel az égre, majd megszólalt: „Azt az utat ma már nem tudjuk megtenni... a nap igen magasan áll...” A lány azonban nem tágított: „Megteszünk, amennyit megteszünk! Nem tesz semmit.. A barlangban, ahová készültek, még nem járt ember. Nem is vezetett oda út, csak sűrű, alacsony bokrok, gyomok tenyésztek mindenfelé. Ügy kellett csapást vágniuk maguknak, lépésről lépésre. HsiEM TES? SEMMIT... Lu-Meng és Csur-Neh kínai Írók novellája. Fordította: Antalfy István. ■ iról Fon A SZOCIALIZMUS FELÉ Mint avas bőr a kígyó-testről hol egész nemzet lép előre mállik le rólunk már a múlt, szélesen, hosszan, szabadon, a kemény férfi-tekintetünkben tárt mellének szuronyt szegezni új hitek tiszta lángja gyúL nincsen erő és hatalom! Merev kőtelek mély marása testünkön itt-ott még sajog, de arcunk bátor mosolygása az égről vissza ránkragyog. Vaksi szemünk a fényre tárol, hars széltől tágul a tüdő, dalunk begyek csúcsáig szárnyal: új, forradalmi, zendülő. Milliók hangja a ml hangánk — érik bennünk a szép tudat, és összefonva vállt a válilal. karunk jövőbe vág utat, Karunk, mint erdő tőr magasba, kik semmik voltunk, most vagyunk! Szivünk pilléin béke fészked, új gondok tapadják agyunk. Nagy terveink a friss valóság vasformáiban Izzanak, gépek bütykös karjai között a szocializmus dagad, és formálódik át az Ember: új lélek inti, ntás a hév.., ö-rongyai lassan lekopnak, mit rárakott egy ezredév! Nagy Istók István cAmjdm Holnap már Hajlong még erre-arra jó szolgaként a lomb, de már a parki padr« — talán csak pillanatra — leszállóit egy galamb. Még szürke folt az égen, még fázósak a mák, de már szemed füzében tavasz néz rám merészen, s lengébb lett Ids ruhád. Reszketnek még az éjek, kevés ok, hogy nevess. De holnap már megéred, hogy tavasz jön: az Élet, holnap már béke lesz... Antalfy István Hosszú út után Li-Jung-Csing felkiáltott. A hegy oldalában vasércet talált, örömmel mutatta kísérőjének, hogy erőfeszítésük már nem volt hiábavaló. Mintát vett és kis rajzot készített. Arra gondolt, hogy a hegy északi lejtőjén is kell ércnek lennie — számítása szerint. És ha ez így van, — gondolta, — akkor terjedelmes ércmezőt fedezett fel! Csin apó közben a napot nézte, — az már hosz- szú árnyékot vetett. — Nagyapácska! — riasztotta fel a lány — a másik oldalon is van valami barlang? — Az öreg morgott valamit a bajusza alatt, hogy van ugyan, de oda nem lehet elmenni. A kérdésre, hogy miért nem, az öreg széttárta karjait és így szólt: „mert ott vadállatok élnek...” „Nem tesz semmit...” mondta a lány. „Legalább kívülről szeretném látni a barlangot. Gyere velem, nagyapó, vezess oda!” Az öreg semmiképp nem akart menni," végül is megadta magát, és elvezette a lányt a hegy túlsó oldalára. Igaz, most már Li-nek is nagyon dobogott a szíve. Dehát — hazamenjen, üres kézzel, amikor itt áll a remélt ércmező lábánál? Indult volna a barlangba, de az öreg megfogta a kezét. „Azt akarod, hogy a vadállatok faljanak fel bennünket?” A lány nevetett: „Ha egyáltalán valami vadállat lakik itt, az most kinn van, éppen vadászaton... Be kell mennem, feltétlenül meg kell tudnom, mi van odabenn és hogy összeköttetésben van-e a másikkal, kőmintát kell vennem, számításokat kell végeznem, érted, öreg?” Az öreg Csin aggodalmaskodott: „Mit számítgatni, amikor esetleg az életedbe kerülhet? Ki tudja, milyen mély a lyuk, szakadékba zuhanhatsz, mit tudom én, mi minden történhet!” „Nem tesz semmit!” — mondta mosolyogva Li. Az igazat megvallva, ő maga sem volt olyan biztos a dolgában. A barlang csendessége szinte ijesztő volt. De talán még rosszabb volt az öreg Csin- nek, aki kinn várakozott. Pedig nagy kövekből barrikádot rakott, de szeme mégsem a vi-; déket kémlelte, hanem a sötét; barlangnyílást. Kezdetben még tudta követni a kis zseblámpa; fényét, ami egyre távolodott,! majd kialudt, és a kis kalapács! kopácsolása is elhallgatott. A j barlang csendes volt, mint aj sír. j Az öreg kiáltozni kezdett.! Mit tehetett? Elfusson? Segít-! séget hozzon? Ha a lány ismét! kijön, nem találja, majd elté-j ved a sötétben. Utánamásszon?; lámpa nélkül...? Talán valami] mellékfolyosóra, vagy másik ki-] járatra talált a lány? Várni!! várni! — ezt mondta, mielőtt! belépett a barlangba. Maga előtt! látta a lány kerek, piros arcát. Nagyapó, engedd, hogy vigyem a csomagodat!.. .*• és énekelt az egész úton... s ...A lány egy elhajló folyosót talált, amely egyre alacsonyabb lett, végül már térden kellett csúsznia tovább. Hirtelen valami különös, hosszúkás, könnyű dolog akadt a kezébe. Rávillantotta a fényt. Előtte egész halom lerágott csont hevert, fogak és karmok nyomaival. Megrettent. Vissza ...? Nem, nem! tovább! Egy fordulat, aztán még egy ... Ebben a pillanatban szeblámpája fényében valami megcsillant. Egy pillanatra szinte kihagyott a szívverése. Felvillantott a sziklafalra: mindenütt csillogott, fénylett... De Li fiatal szíve is fénylett, ragyogott, szinte a torkában érezte. Kinyújtotta a kezét, megtapogatta a csillogó falat.: érc! érc! Elővette kis kalapácsát és csakhamar tele lett a hátizsák kődarabokkal. Szinte teljesen elfeledkezett az öreg Csin-ről, de aztán ujjongó örömmel indult visszafelé. Diadalmasan mutatta az öregnek zsákmányát. Titokzatosan csillogott a holdfényben. „Bocsáss meg, apó!” kérte halk hangon. Az öreg megragadta a kis kezeket és mélyet sóhajtott. Útban hazafelé megszólalt: „Gondolod, hogy lesz itt egy kohóra való..,?” A lány felnevetett: „Ami ebben a hegyben van, azzal éveken át egy nagyobb üzemet el lehet látni...” Csin elhallgatott. Újabb dalocskán törte a fejét, amelynek minden szakasza így kezdődött: „A mi lányunk..." és visszatérő soraiban így rímelt: „Nem tesz semmit...” Egy lányról szólt, aki minden veszéllyel dacolt... Ezt a kis dalt a Csin-Ling hegyekben ma is éneklik... Hányszor akartam énekelni rólad. meg se mondhatom, anyám. — Kereslek szóban már óvek óta s tartalak nyelvem lüktető falán vigyázva, mint zamatját őrzi a falat, hogy becses szavakba oldjalak. Ezernyi iz, rengeteg emlék puha érintés bolyong bennem s most, hogy mégis kimondalak; nem tudom elég-e hálásnak tennem? Mint embert idéző tarka freskó, mely lehet szép, de sohase méltó, olyan e vers is: gyenge dadogás,.. Mert az élet szép s csak az élet Jó, mikor nevetni és sírni enged s hogy »élek.'« lehet-e szebb szót Köszöntelek, te el nem mondható szépséges virág, -» életet adó. *% Tóth PSt forradalom (Valaki mondta: csend van) Hallga! A város acélszíve dobban, és lobban a láng a kohókban. Berren a gép, szaporán tova szárnya! a füstje. Sodorva magával kis szeleket, suhogó, puha port ver fel, kergeti lám a propeller. Száz csodanesz szaporázza a fában, a kőben, a fűben, a vágyban... Csend van? Az élet elült elalélva? Tán vége, a harc heve béna, gyáva szívekbe szorult? Csodaváró, tétlen, unalmas, henye, máló tán a mi ifjú korunk? Nem. A gyárak, bányavidék embere fárad, izzad az útkövező, keze durva kőre hasonlít, zsebbe dugja, szégyellj még: kerek bütykös az ujja, Harcol, a leckét aki fúja, harcol az is ki kérdezi tőle, hogy lett a miénk haza, tőke? s harcol az orvos, a mérnök, a népünk, nagy forradalom kora éltünk. Kántor Zoltán A képeslap néhány ” szavas üdvözletének az aláírása fogja meg először szemem: Viktor. Győző, Viktor — forgatom magamban egy-két pillanatig a szót: vajén ki lehet e ritka név viselője? »Békés új esztendőt kívánok neked és az egész világnak-« — áll oroszul az aláírás fölött, s már tudom, ki légyen a feladó. S az idő űrében a rakétáénál nagyobb gyorsas ággal repít visszafelé négy év és öt hónapot az emlékezés. Ott állapodik meg velem, ahol 1956. augusztus 15-én huszonöt ifjú társammal együtt a magnyitogorszkí vonatról leszállva, a Salamat nevű település állomásán Ázsia földjére tettem lábam. A derengő hajnalon kisebb társaság fogadott bennünket, az egyik szűzföldi gazdaság búzájának az aratására érkezett fiatal magyar kombájno6okat, s ezek kísérőit. Kölcsönös üdvözlés Után autóbuszba szálltunk, s elindultunk a nem egészen két és fél éve létrehozott ur- nyekszki szovhozba. A negyven kilométeres úton kíváncsian néztem a Siskin piktú- ráját idéző festői tájat, amelyen ezer és ezerholdas búzatáblák véVIKTOR Az útra gondolt, amit felfelé, ------------ ----------------------------eg yütt tettek meg: „Nagyapó, j geláthatat.lan tengere kapaszkodj belém, segítek! fölött akkor indult el égi útjára a nap izzó korongja. W endéglá tóink köz- ” ben felváltva mesélték a gazdaság megalakulásának történetét. A hősi erőfeszítések agy-egy mozzanatát is úgy ecsetelték. mint ami természetes dolog, nem jelent semmi különöset. Mi, magyarok azonban álmélkodásba nyűgözve hallgattuk, hogy csupán ebben a gazdaságban a szocialista haza közel ezer fiatalja dolgozik. akik annak idején huszonkilenc helyről verbuválódtak ösz- sze, hogy búcsút mondva szülővárosuknak, falujuknak, megszokott környezetüknek, meghódítsák a csak mi- haszna sásos füvet termő sztyeppét. És győztek; mi már ötvenezer hold búza betakarításának a segítésére érkeztünk. Szemben velem huszonöt éves körüli fiatalember, a gazdaság Komszomol-titkára ült. — Viktor — nevezte meg magát bemutatkozásunkkor. A hajnali félhomályban úgy tűnt, mintha gyanakvóan figyelne engem, őszintén szólva, kellemetlenül éreztem magam. Minek vél. vajon kit gyanít bennem, hogy szempil- láját sem rebbentve oly merőn tekint rám a több mint egy órás utazás alatt. Aztán elszégyelltem magam. Ahogy a nap világosságot árasztott buszunkba Is, láthattam, hogy a Komszo- mol-titkár ablak felöld szeme, a jobb szeme — üvegből van. A gazdaságban eltöltött huszonhárom nap alatt aztán — amikor csak időnk engedte — sülve-főve együtt voltunk; széttéphetetlen barátság szálai szövődtek közöttünk, kötöttek bennünket össze. S ami izgatott, Viktor elmesélte félvakságának a történetét. Nem egészen tíz esztendős fiúcska volt, amikor a hitleri bandák megtámadták hazáját, a Szovjetuniót. Leningrádban élt akkor. az ellenségtől közel három esztendőn át körülzárt Néva-partd városban. S bár a gyerekeket az ország belsejébe szállították, ő nem akarta elhagyni szüleit; addig sírt, kö- nyörgött, amíg ott maradhatott az éhező, de minden támadást hősiesen visszaverő Leningrádban.. Eközben veszítette el félszemét a fasiszták aknaszi- lánkjától. Gyermekfővel nem hagyta el szülővárosát, amikor veszélyben volt. de férfivá serdülve igen, amikor a haza úgy kívánta: fiatalok, hódítsátok meg a szűz- földet, termeljetek minél több búzát, kenyeret! Szabad időnkben több ízben elmentem Viktorral vadkacsavadá- szatra, s csodálkozva tapasztaltam, hogy ellentétes fogással, a bal vállához támasztva, ép balszemével célozva milyen kitűnően kezeli a fegyvert. — Sokat gyakoroltam, ezért tudok így is lőni — mondta első vadászatunkkor mosolyogva. Aztán komorrá vált az arca. — Tudod, azt szeretném, ha a puskát mindig csak vadkacsám, meg a többi vadra kellene fogni. Emberre soha. De... — a nem folytatta, mert óéit kínálva újabb szárnyas csapat húzott el fölöttünk, s különben is tudta, hogy értem: mit hallgatott et Azt, hogy jaj lenne annak, aki hazáját, a békét megtámadná! forgatom üdvözflö- * kártyáját, s a szívemet reménység hatja át. »■Békét a világnak!« — írja barátom. S hogy így lesz, szimbólumnak nem lehetne kifejezőbb szó kívánsága végén, mint a neve. Viktor, azaz magyarul: Győző! Tarján István
