Petőfi Népe, 1960. december (15. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-25 / 304. szám
10. oldal 1960. december 25, vasárnap KARÁCSONYI KÉPESLAP Hadd címezzem meg ezt a kis lapot ünnep előtt, ünnepre készületben azoknak, kiket mindig úgy szerettem, akiket tán mindenki elhagyott, akiknek már talán csak tegnapok időszépített-festett fátyla lebben, akik sírnak a fénylő ünnepekben, akiknek mást, ó, úgysem adhatok, hadd címezzem hát meg, kedves színekkel, ha elindul a nap, ha jön a reggel, kívánjak nekik kedves ünnepet! Ö, békés ünnep! Milyen tisztelettel ejtem e szókat... szívem megremegj szeretlek, béke! s békés öregek.,, ANTALFY ISTVÁN T izenkétévesek voltunk. Abban a korban, amikor a mi gyerekeink üvegházakban rózsatöveket nevelnek, asztalosműhelyben sakkfigurákat esztergálnak, satupadok mellett bonyolult mívű kulcs- tollakat tanulnak kireszelni az elméleti órák után. Tizenkétévesek voltunk és — leventék. Bemagoltuk a leventeszervezet szolgálati útját a század parancsnokától, vitéz Kánya Jánostól kezdve vitéz Béldi Alajos altábornagy úrig, s az elméleti óra után a gyakorlótérre vonultunk. Ott pedig — anélkül, hogy oszolj-t vezényeltek volna — ..balra át”-ot csináltattak a századdal és szemben találtuk magunkat a házi lő- térrel. 50 méteres lőtér volt ez, manapság minden MHS-telepen található ilyen. Azt a gyakorlati bemutatót azonban, amit ezen a szép május végi napon • kaptunk, nem hiszem, hogy ma is alkalmaznák tizenkétévesek oktatására. Az 50 méteres céltábla kicsi papírnégyszöge helyett tojásdad, játékléggömbszerű valamit lengetett a szél a célvonal felett. Jobban mondva, az egyiket lengette, a másik súlyosan csüngött alá. Vitéz Kánya János századparancsnok — aki ugyan keveset tehetett vitézségéről, mert örökölte azt apjától, és századparancsnoki beosztását is halk rezignáltsággal, bár nagy pontossággal töltötte be — a század elé állott, s fel-alá járva előttünk, beszélni kezdett: — A mai lőkiképzést bizonyos harcászati tudnivalók ismertetésével kötjük össze — kezdte a filológus bonyolult mondataiba sűrítve a katonai zsargont, mivelhogy magyar tanár is volt. — Röviden: hogyan készüljön fel a harcos roham előtt... S orainkban kis mocorgás támadt. Sokan voltak közöttünk, akik kamaszromantika- vágyukat a Signal, meg a Tempo című fasiszta képeslapok vadrealista harcosképeinek nézegetésében és alapos megtárgyalásában élték ki, órákat vitáztak egy-egy ilyen című képen: „Roham- osztagosaink közelharcban...” Némelyek ezek közül kezüket dörzsölve, tréfás grimaszt vágva pillantottak egymásra, mintha mondanák: „Na, ez lesz ám a jó...!” A századparancsnok pedig szenvtelen, kötelességszerű hangon folytatta: —> Roham előtt igen fontos az étkezésről szőlő tudnivaló betartása. Nos, Horváth! Mit tennél, te roham előtt? Jól belaknál, ugye? Horváth, az osztály üdvöskéje, s egyben az Osztály leggömböcebb gyereke, összecsapta bokáját, kihúzta magát, s állát feltartva, a tőle telhető legfeszesebb katonássággal válasz>lt: —- Igenis, századparancsnok úr! Jóllaknék, mert roham előtt fontos a jó erőnlét! — Hát azt nagyon rosszul tennéd! — válaszolta a századparancsnok, kezét hát- ratéve megállóit Horváth orra előtt. — A telt gyomor az ételtől különben is feszült állapotban van, s ha golyó éri — szétpukkan! Horváth — aki előírásszerűén, kilépett a sorból, míg megadta a választ — elsápadt, mivel igen jámbor gyerek volt. Meredt szemekkel figyelt a parancsnok beszédére. — Míg, ha nem eszik az ember semmit, s így kap gyomorlövést, a golyó átüti a gyomrot. — ekkor vitéz Kánya János kicsit előregörbülve, mutatóujját gyomrához nyomva szemléltette a gyomorlövést — áthalad rajta, s ha nem éri hátul a gerincet, még szerencséje is lehet, mert a gyomrot befoltozzák, és félév múlva kutyabaja. .. Értettük? — Igenis, századparancsnok úr! — mormoltuk kórusban. — Akkor a jelzők menjenek ki, kezdődik a lövészet. Horváth! Fékpadra! A kis Horváth megkapta a leventepuskát, " két töltényt és savanyú képpel feküdt a gyeptéglákból rakott padra. Zárdugattyúját előírásszerűén kinyitva, puskáját lefelé, jobboldala mellé állította, majd parancsra töltött. — Cél a jobboldali üres disznóhólyag... Tűz! Elcsattant a lövés, a golyó meglebbentette az üres disznóhólyagot. Horváth ürített és parancsra ismét töltött. — Cél a baloldali, disznóhólyag... Tűz! A vízzel telt hólyag szanaszét fröcskölve a vizet, ízeire tépődött. Horváth sápadtan engedelmeskedett az „Üríts!”, „Fékpadról!”, meg a „Beállni!” parancsszavaknak. — Jelzők! — kiáltott ekkor a parancsnok. — Mindkét hólyagot behozni! Egy perc múlva már Horváth orra elé tartotta az éppen csak átlyukadt, üres, meg a szanaszét robbant hólyagot. •— látod? így jártál volna, ha telt gyomorral indulsz rohamra! Roham előtt nem enni kell, hanem rumot inni...! ...Már csak az utolsó pillanatban tudott a parancsnok úr Horváth teste után kapni. Mint a tégla, vágódott az el és két, mellette álló társa cipelte félre... A kerítés árnyékában kiadta magából a reggelit. A parancsnok pedig ezzel a meglepő gondolat- társításról árulkodó, sommás megállapítással zárta le a gyakorlati oktatást: — Nemcsak a tanulásra igaz hát a „plenus venter — non studet libenter”. Telt hassal nem lehet tanulni, de nem szabad rohamozni sem!! Czázadunk mereven állott, sokan a Don- ** kanyarban harcoló apjukra gondoltak, s még a Signal olvasói is, sápadtan, görnyedten meredtek vitéz Kánya 'János levente századparancsnok úrra... —ng Dis&néUáfy&gNEM ISriDXX 3D» A. X, R 2V „ . . Nem indít dalra most a tél havas világa, néma csendje, a szürkeségek végtelenje, s a szóbeszéd, mely útrakél. Nem késztet dalra száraz ág halk roppanása, hó ha nyomja, szívemnek fájóbb, más a gondja. Keresi féltett igazát... Nem indít dalra. Hallgat ajkam, tegnapok gyásza ül ma rajtam, lidérces éjek vére, lángja;.. Ne jöjjön többé könnyek éje! Nekünk nem az kell! Béke, béke jöjjön el végre e világra! Antalfy István UHU ■mmiimumauumui m LJ-I ■yl-ár hetekkel az ünnep előtt * * * nagy volt a készülődés. Öreg hölgyek érkeztek az iskolába és sorra nézegették a gyermekeket. Velük volt a fiatal káplán is, az iskola hitoktatója. — Hát bizony kellene majd mindegyiknek — dünnyögött csendesen az öreg tanító bácsi, aki ott toporgott idegesen a küldöttség háta mögött. A nőegylet tiszteletreméltó, koros tagjai azonban nem zavartatták magukat. Sorra kérdezgették a megszeppent gyerekeket. •— Mi az apád? — Aztán miért nem dolgozik? — Elissza ugye? — Hányán vagytok testvérek? — Hát neked nincs több ruhád? — Hova tetted a cipődet? És a riadt szemű kis báránykák az orruk alatt dünnyögték a választ: Napszámos; favágó; rakodómunkás ... Mostanában sehova se híják; beteg; nincs munkája... — Nem iszik az; nincs mit elinni; meginná ha vóna... — öten; hatan; kilencen... ■— Csak ez van; ez se az enyém; ez is rossz mán... — A tavalyi elkopott; levált a talpa; még nem felett rá.:. Csak liárman-négyen nézegettek biztonságosan. Örajtuk tiszta, szép ruha feszült, meg aztán ismerték ezeket az asz- szonyságokat. Különösen Tibi, a postafőnökék fehér bőrű fiacskája, meg a fitos orrú, szép fe- hérmasnis Klára volt a legnyugodtabb. Ezek ott ketten, a középső sor első padjában még játszadozni is merészeltek. Vi- háncoltak, kacarásztak és közömbösen figyelték a nénikék buzgóságát. Méhes néni, a tanácsos űr 1 1 felesége, akit méltóságos asszonynak szólított a tanító, odament hozzájuk és megsímo- gatta az arcukat: — Szervusz Tibi! Szervusz Klárika! Hogy vagytok? — kérdezte mézédesen, majd ismét elvegyült a többiek között. A két gyerek pukkadozva nevetett a néni hátamögött. Talán a nagy palacsinta formájú, fekete fátyollal megtűzdelt kalap késztette őket nevetésre. Láthatóan élvezték az alkalmi szünetet és vidáman beszélgettek. Torma Laci az ablak melletti első pádból át-átlesett hozzájuk. Neki csöppet sem volt jókedve, inkább valami szorongás félét érzett. »Ugyan mit akarhatnak ezek a nénikék? És miért kell válaszolni a furcsa kérdéseikre az egész osztály előtt? Kire tartozik az, hogy mije van valakinek, mije nincs? Hagynának bennünket békén!« —■ gondolta és a reggeli beszélgetés jutott az eszébe. Azt hitték, hogy alszik, pedig jól hallott minden szót, a szülők közti csendes vitát. — Hát fordítsd ki. ha rossz — dörmögte az apja mérgelődve. — De kicsi is már. meg ígyis- úgyis agyonfódozott — mondta az anyja engesztelő szomorúsággal a hangjában s Laci kitalálta, hogy csakis az ő véko- nyacska télikabátjáról lehet szó. — Hát járjon, amibe tud, fel csak nem akaszthatom magamat! — így az apja és elég erősen tette be maga után az ajtót. Anyja csak piszmogott a ” tűzgyújtással, majd az ágyhoz lépett és megsímogatta a fiú homlokát. Laci pisszenni sem mert, csak a szíve zakatolt, hogy majd kiugrott a helyéről. És most ezek a nénik ... Ugyan minek is kérdezősködnek any- nyit? Lassan haladt a kis csoport. Még csak az ajtó felőli padsornál jártak és hátra volt a középső, meg az ablak melletti sor. s mindegyikben legalább húsz gyerek. Figyeltek, füleltek és néha el-elkapták az asszonyságok szavait: — Sajnos, csak két pár használt cipőnk van, néhány ing és egy öltöze!: használt ruha. A többiek majd egy kis cukrot kapnak. Hiába, nehéz a gazdasági helyzet, senkinek sincs bőségesen ... — Bezzeg a zsidó iskolában ... he.. he... he... — nevetett károgva egy varjú kinézésű, tollbóbitás, szikár hölgy — azok aztán bőkezűek, hamarabb kinyílik a kereskedők, mint a magyar urak bukszája. — Meg összetartóbbak is, mint a mi fajtánk — köhintett jelentőségteljesen a tisztelendő úr — ez kérem a keresztény átok. Magának mi a véleménye, tanító úr? —- Sok volna még a tennivaló — mondta az öreg tanító szűkszavúan és igyekezett a gyakorlati dolgokra terelni a beszélgetést. — Mert itt van például ez a Pacséri fiú, hat van belőlük csak az iskolában, de otthon még másik három, kisebbek. Az apjuk favágó. A napszám húsz fillér mázsánként. Ha éjjel-nappal dolgozik se elég ennyi gyereknek. __ CJ o, látja, ez a baj — kapta fel a szót a káplán — ez a szaporaság. Minek ilyen helyre annyi gyerek? Jójó, az Isten adja, tudom én, de ■azért... — odahajolt a tanítóhoz és nevetve súgott valamit a fülébe. Az öreg kényszeredetten mosolygott, látszott, hogy nem akarja megsérteni az egyház, a kenyéradó képviselőjét. A hölgyek közben sorravették az első, majd a második padsort, az ismerős úrigyerekeken természetesen átsiklott a tekintetük. Közeledtek az ablak melletti padsorhoz. Most az ott ülők húzták össze magukat. Nehezen nyiladoztak a kis konok szájak és olykor-olykor a vendégek bosszankodva haladtak tovább. — No, te sem érdemied meg a jószívűségünket — nyilatkoztatták ki egy vöröshajú, szeplősképű fiúval való alkudozás után, aki csak nézegette a gyékényből font lábbelijét, a sáros, latyakos nadrágja szárát, de nem szólt egy mukkot sem, hiába kérdezték:. — Ejnye, hát megkukultál? — csóválta a fejét a tanító és restelkedve topogott odább, hogy igazgassa a többieket a gyermeki lélek útvesztőiben. Torma Laci szomszédja, a véznacsontú Balog Kálmi elsírta magát. — Hát bizony ennek özvegy édesanyja van, nem telik annak cipőre, ruhára — próbált helyette is szólni az iskolások ősz- hajú, mindent tudó apja, a tanító, de a hölgyek, mintha már elfogyott volna a türelmük, idegesen lépdeltek el onnan. /""(.ak a tisztelendő állt meg az illendőség kedvéért, vagy mert fölrémlett neki valami az oly távolbavesző gyermekkorából. — No-no, no-no — mondta krúkogva és vigasztalásul egy
