Petőfi Népe, 1960. december (15. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-18 / 298. szám

TOROCZKOI DENES, a járási kuitúrház igazgatója elégedetten dőlt hátra kényelmes kaross zekében. Mielőtt fényes Parker-tollát letette volna, még- egyszer végigolvasta a nap eseményeiről írt jegyzeteit.

•Október 1. Reggel 7-kor keltem. Féleségem mesélte, hogy az iskolában feszült a viszony az igazgató és Doroginé között. A 87. oldalon adatokat találhatok az igazgató viselkedéséről: arrogáns ember. Szeret mulatozni és disznó vicceket mesél nő társaságban. Nem párttag!-«

•-8 óra. Mezősi, a városi párt- bizottság titkára egy csinos nővel lépett ki a cukrászdából. (Megtudni, ki volt az!)«

•8 óra 25 pere. A kuitúrház irodájából csak Fomáziné hiányzott. Mindig elkésik. Már többször láttam, hogy ilyenkor reggel vásárol be, s feltételezem, hogy ő viszi a gyereket az óvodába. (Utolsó figyelmeztetés!)«

•9 óra. Felhívott a megyei színház igazgatója. A Bánk bán-t hoznák. Alig tudtam lebeszélni róla. Esztrád kell ide, azt szereti a közönség.«

•9 óra 30 perc. Aláírtam a második félév munkatervét. Jól dolgozik ez a Süki, de még többet lehet kipréselni belőle.«

•10 óra. Beszélgettem a járási tanácselnökkel. Sok okos javaslatot mondott, de sajnos, megvalósíthatatlanok. Ügy vettem ki a szavaiból, hogy Csókásit nem kedveli. Jó lesz néhány adatot gyűjteni róla.«

*12 óra. Ebéd. Nagyon finom volt a borsostokány.«

»18 óra. Füzesnét megtat az orvostól láttam kijönni. Biztos, viszonya van Sárosival, ezzel a lapátfogú orvossal. (Utána nézni.)«

•16 óra 20 perc. Skultéíi előreköszönt az utcán. A hátam mögött pedig pletykázik. Az 56-os dolgait a 23. oldalon feljegyeztem!«

»16 óra 30 perc. A megyei laptól voltak itt. A félévi költségvetésről érdeklődtek. Megnyugtattam Őket, nálam minden rendben van. ígérték, megírják az újságban. (A cikket kivágni és- eltenni!)«

MOST, hogy befejezte a napló olvasását, s ezzel napi munkáját, becsukta a füzetet és gondolataiba mélyed! Arcán, deresedé, de még mindig hullámos haján, csíkos angol szövetből készült öltönyén, vakítóan fehér ingén, és divatos, keretnélküli szemüvegén látszott a jól ápolt ember. Homlokán a ráncok elsimultak és édesdeden álmodozni kezdett.

Mennyi oklevél — nézett kőfül —, s ez mind az én munkám eredménye. Terjesztem a kultúrát falun és városon, nem riadok vissza a legnehezebb feladatoktól sem. — Ismerte el önmaga eredményességét. — S elismernek! Lehet itt dolgozni, dolgozgatni. Igaz, életem minden egyes percéről, de rajtam kívül néhány ember bizonyos ügyeiről számot adhatok e könyvből — simított végig az asztalra fektetett százüapos füzeten. — Körbe nézett a szobában. de teljesen egyedül volt. Az ablakon keresztül látta az utcát, ahol az őszi szél a fák csupasz ágait mozgatta. Itt bent meleg volt, s nem érezte a hideget. — A munka után jólesik ez uzsonna — nyújtózott, s a fehér szalvétából kivett hidegsültet mohón falni kezdte.

TALÁN a 2sírszagra, vagy az asztalra tett csillogó alma miatt indult vándorló kőrútjára egy árván maradt légy. A légy a papírkosárra landolt, végig száguldott a- peremén, aztán a köpőcsészét vette célba, majd az asztalra szállt és kikötött az alma, no meg a Parker-toll között. Négy lábára állva tisztálkodott, aztán gondolt egyet, s rászállt az almára.

— Mit tudsz az életről, te szemtelen, pimasz légy! — hes- segette el Toroczkói. — Az ember kiadja a lelkét, dolgozik.

LÉQYFOC/Ó

töri magát. Na, igaz, megbecsülnek, s néhányan tartanak is tőlem. Jól is van ez így, hiszen életem 45 évét a népnek, a társadalmi haladásnak szenteltem. Védtem az államhatalmat a reakciósoktól, a kultúrát a giccs- től, a jót a rossztól. Kezem mindig tiszta volt, sem pénz, sem más nem tapadt hozzá. Rendes, becsületes ember voltam vüágéletemben, no, persze, nem hülyén becsületes. Az nem vezet jóra. Néhány csavargó ugyan aat suttogja a hátam mögött. hogy nem dolgozom! — Arcát e jogtalan vád gondolatára is pír borította el, s homlokán gyöngyözni kezdett a veríték. — Nekik nein munka a munkatársak irányítása, ezernyi fáradságos perce a repre- zentálásnak, az ötletek kiagyalásának. az ellenőrzésnek, irány- mutatásnak, tájékoztatásnak és az emberekről való gondoskodásnak! Ez, szerintük, semmi! Hát én!... majd én!...

Kopogtattak. Két férfi lépett az irodába.

— A rendőrségtől! — mondta az egyik.

— Kérem, foglaljanak helyet

— invitálta őket szívesen, de remegő hangon Toroc2íkói Dénes. — Mivel állhatok szolgálatukra?. .. — folytatta, végre

megtalálva a hangját, magabiztosan.

A nyomozók nem ültek le, meg sem köszönték a kínálást.

— A népköztársaság nevében letartóztatom! — mondta monoton hangon ugyanaz, aki először megszólalt.

— Miit mond, kérem’h., —

ugrott fel a székből. — Letartóztat?!... Miért??..; Mondják meg! — nyúlt meg az arca, és remegő kézzel cigarettát kotort ki a kínál ódobozból.

A FÉLÉVI pénzügyi jelentés átvizsgálásakor kiderült, hogy ön 10 ezer forintot elsikkasztott! őrizetbe vesszük!... Szedje össze a holmiját és jöjjön velünk!

Tóroczikói a százlapos füzet után kapkodott.

— Ez nem igazi... Ez nem lehet!... Kérem, én be tudom bizonyítani, én tiltakozom ...

— Ez a meghamisított csekken már nem segít! — vágott közbe a nyomozó, és felmutatta a letartóztatás! parancsot.

Toroczkói arca hirtelen lilára változott, s nem tudni mitől indíttatva, a nyomozó kezéről a levegőben zöngicsélő légyre tévedt a tekintete. A légy ott keringett a lámpa körül, majd hirtelen fejjel lefelé bukott, de szerencsétlenségére, mert az ottfelejteti légyfogóra ragadt.

Panaszos döngicsélését senki sem hallotta.

Gémes Gábot

LENNI

aranyit jeder»!

minit változni az örök változóval, idoímiini az anyag rejtett rezgéseihez, felfogni annak parányi moccanását, felerősíteni,

átalakítani,

kisugározni

magunkból

magunkat,

másokat

asszimilálni,

disszimiláln.i,

egyesíteni

a kezdet

és a vég, a minden

és a semmi

feloldódni

és kikristályosodni. Lenni a színek összegének

a fehérnek

fogainkat.

és különbségének, és feketének

és teremteni.

Lenni a dolgok alkotójának,

a jelenségek megértőjének. Lenni a mindig újnak,

mindig teljesebbnek.

Kántor Zoltán

H

ullt a hő, szép, nagy pely- hekben hullt Ráterült a földre és az olyan lett tőle, mintha cukorral hintették volna tele. Legalábbis így látta Zuba Pál, a bevett féldeci után. Fűtötte a belső meleg, s hogy húst órezzen, a kabátját kigombolta és széles mellét nekivetette a hóhullásnak. A pelyhek rárakódtak inge gallérjára, de olyan szép sorba, mintha fürge asszo- nyi ujjak csipkét hímeztek volna oda.

Vékony, hosszú férfi állt meg mellette és elégedetten mondta: — Havas karácsonyunk lesz, őrülnek majd a gyerekek.

Zuba Pál viszont cseppet sem örvendezett a találkozásnak. Mogorván szűrte a foga között: — Ha jól emlékszem, az volt a megállapodásunk, hogy az üzemen kívül ritkábban találkozunk.

A vékony férfi Kelemen István szerelő, a műszak gondozója, vezetője volt. Halk, szerény ember. Most is csendesen felelte:

— Más is volt abban a megállapodásban.

Zuba Pál a vállát vonogatta. — Lehet. De hideg van, nehéz munkát végzek. Jól esik a meleg. Azután mi az a féldeci? Egy korty. Semmiség.

A hó hullott, egyre hullott, belepte a két beszélgetőt, fehérre festette a háztetőket, rátapadt a fákra. A villanylámpák körül úgy kavarogtak a pélyhek, mint nyáron a szobába, vagy konyhába tévedt éjjeli lepkék.

A szerelő lerázta a kabátja ujjáról a havat s eközben mondta:

— Négy volt az az egy.

Zuba Pál arcán olvadt a rátapadt hó. A bosszúság olvasztotta s ezt a szerelő tovább tetézte:

— Karácsony jön. Ilyenkor azokat, akiket szeretünk, ajándékkal lepjük meg. Magának családja van. felesege. gyermekei vannak. Mit vesz nekik?

Zuba Pál szótlanul arrébb tolta a szerelőt és visszament a söntésbe. A szerelő azonban a nyomában maradt és folytatta: — Szép az ajándékozás, örömet szerzünk vele. A gyerekek a nyakunkba kapaszkodnak, a feleség hálásan megcsókol.

A

zt bentről egyikük sem láthatta, hogy a mellettük levő csemegeüzlet kirakatát egy magas, fáradtarcú asz- szony szemlélgeti.

Zuba Pál biztosan megismerte volna, ha észreveszi. A felesége volt. A rumos, pálinkás üvegek cimkéit nézegette. Ennél érdekesebb ajándék ismeretlen a férje számára. Ha vásárol belőlük, talán nyugod- tabb lenne az estéjük. De csak talán. Ha egy-két pohárral inna, nem bánná, szívesen kocintana maga is vele. Azért Van az ital, hogy megigyuk, de nem a részegségig. Mégis venni kellene, a békesség kedvéért megpróbálhatná.

Bement a boltba.

És cukrot vásárolt a gyerekeknek.

Neki nemcsak egy este békessége kell és különösen nem egy üveg rum árán.

A szerelő ezalatt igyekezett ihatatlanabbá tenni Zuba Pál italát.

— A felesége jó, dolgos, rendes asszony. Vagy éppen ezért iszik?

Zuba Pál megrándult és a szrelőt az ajtóhoz vezette. Nem erőszakosan, vagy durván. Ellenkezőleg. Kedvesen és barátságosan. Ügy beszélt hozzá, mint meghitt barátjához.

— Né feszegessük a dolgokat. Hagyjanak a magam útján járni. Jó?

A pultnál újabb italt kért. Fogta, nézegette a poharat. Tulajdonképpen miért is iszik? Mi az oka rá? Mások is feltették már neki ezt a kérdést. A válasza mindenkor csak egy félrehúzott száj mozdulat volt. De mikor is kezdte el? Persze,

azon a napon, amikor egyszer a barátaival valahogy betévedt a kocsmába és az egyikük felkiáltott:

— Olyan gyönyörűen tartod a poharat, hogy élvezet nézni, amikor iszol!

A csodálat tetszett neki és azóta a borospohár pálinkássá kisebbedet! A hangulatot emelő könnyű folyadékból tömény méreg let! De egy bizonyos, ha egyszer-, csupán egyetlen napig megállhatná, hogy ne igyon, nem emelné többet a pálinkás poharat a szájához.

Legyintett.

Mindegy. Ha nem megy, nem megy. És az is mindegy, hogy az üzem helyre akarja billenteni élete elakadt szelceré! Kétségtelen, hogy jót akarnak. De fölösleges fáradság. A pálinkának zamatosabb az íze, mint amilyen édes lehet az asszonyi csók. Mikor is csókolta meg a felesége utoljára? Nem emlékszik már rá, de nem is érdekli.

A csapos elé tolta a pohara!

— Még egyet.

De ezt már elgondolkodva szürcsölgette.

H

armadnap, karácsony előestéjén a játékbolt előtt ácsorgott Mintha a földből nőtt volna ki, termett mellette a szívós szerelő. Barátságosan rá- mosolygott:

— Mégis lesz ajándék?

A Villany fénye rájuk esett. Zuba Pál homloka gyöngyözött, pedig a hideg cudarul fogta, mert a szemekből is könnyeket sajtolt. Zuba Pál is azt törülte le a kezefejével és váratlanul merészet kérdezett:

— Hisz abban, hogy az emberek megváltozhatnak?

A szerelő tudta, hogy mire céloz és meggyőződéssel felelte: — Hiszek.

—- De úgy hirtelen, órák, percek, pillanatok alatt?

— Lehetséges.

Zuba Pál tovább faggatott — A beképzeltből lehet egyenes és jóindulatú?

— Így is van.

— Irigyből, áskálódóból jószí* Vú, igazságos és őszinte?

— Megtörténhet.

— Gőgösből és önteltből szerény és a közösségnek élő?

— Ilyen is akadt már.

— Részegesből, kocsmázóból, dühönaőből és veszettből rendes, józanéletú családapa?

— Ha nagyon akarja.

— Mi kell az akarathoz?

— Nagy elhatározás és keménység önmagunkhoz.

Zuba Pál a fejét rázta.

— Kevés émber született rá.

S menni akart. De a szerelő

még visszafogta.

— Ne felejtse el, ajándékot akart venni.

Zuba Pál foga csikorgót!

— Nem játszunk bolondot. Hogy mondta? Ajándékot? Helyes, kapnak, de olya! hogy míg élnek, emlegetni fogják.

Elrohant.

A szerelő kedvetlenül nézeti utána, aztán elindult a maga családjához.

S ott túl a kiskapun, Zuba Pólóknál csikorgott a hó Zuba Pál bakancsának talpa alatt« olyan hangot adott, akárcsak jóelőbb a foga. A fárad! szomorú asszony magához vonta gyermekei! Mert jön. Jön a veszedelem és a borzalom ém mindjárt következik a jajgatás« a sirás, a veszekedés, a karácsonyfából forgács lesz és a szaloncukorból szét taposott törmelék. Így volt tavaly is.

Nyílt az ajtó. Bozontos fej jelent meg a nyílásban és elhangzott a kérdés is, bár vidáman« de leplezetlen vajúdással:

— Szabad-e bejönni Télapónak? Nagyon fázik szegény és melegedni szeretne.

Az asszony szeme megrebbeni s az eltöredezett szeretet apró pontjai egyszerre eggyé olvadtak és sugárzó drágakővé váltak, hogy aztán újra szétpattog- zanak és újra egybefonódjanak. A remény és a reménytelenség játéka folyt bennük. Mozdulni akart, de a férje már ölelte ia« a füléhez hajolt és titokzatosan súgta, de úgy, hogy amit mond« á gyerekek is hallják:

— Ajándékot is hoztam, szívem.

Sok kék szem csodálkozott rá.

Zuba Pál a felesége fölé hajolt és rálehel!

A lehelet tiszta volt.

A

z asszony hosszan megcsókolta azt az akaratos, barna fejet, a gyerekek pedig Vígan ugrándoztak körülöttük és tapsoltak. Megérezték ők la, hogy Télapó a kis szobába Viszahozta a boldogságok