Petőfi Népe, 1960. november (15. évfolyam, 258-282. szám)
1960-11-13 / 268. szám
I960, november 13, vasárnap «. oldal Fodor Jánost IÁYASZOD1K Mindez még akkor történt, amikor a hideg már mutogatta, de olykor nyújtogatta is körmeit. Andoréknak volt fásszínjük, de csatorna nem volt rajta és így a lecsöpögő víz a tüzelő alá folyt. Segítettek magukon. Használt kályhacsövekből csináltak csatornát Kitűnően bevált. Az őszi esőzések idején egy rozoga hordót is állítottak a lefolyó alá és abban szépen gyűlt az esővíz. A hideg beköszöntésével azonban a vizen jeges hártya képződött, ami lassan, de napról-napra vastagodott Andorné, hogy a vizet is, a hordót is mentse, gyorsan mosáshoz fogott De a nagy igyekezetben elfelejtették a vizet teljesen kimerni és mire meg akarták tenni, az jéggé keményedéit Később azután enyhült az idő, a csatornából vígan folyt a víz és a hordóban is felengedett a jég. Andor jókedvű lett — Legalább nem kell a kútra menni! De elsiette a szót, mert este már csípős szél fújdogált és a vízből ismét jeget csinált Viszont a szélben is vannak változatok, mint például a ruhákban is. Néhány nap múlva langyosabb szellő simogatta a tájat Andoménak jól jött. Megint a mosáson tűnődött. Szaporán hordta be a vizet s eközben a férje furcsa robajt és ijedt kiáltást hallott Rohant, ahogy csak tudott. De már ott voltak a saját és a többi gyerek is mind, az udvar bóL Bandi fia kék szemében akkora csodálkozás ült mint majdnem az a jégdarab, ame-CWMXX^OOOOOOOOOOOíKíOOOOÖOOOOOOOOOOOOOOOöOOOOOOO- Kópiát Sándort így teljesedik be... A parlag földek megtermékenyülnék, s kicsordul méze a nyíló gondolatnak; új forma, alakzat, ötlet születik, s a begyekben a sziklák meghasadnak. Szárnyait a vihar kiterjeszti, s kilombosodnak az ág-bogas villámok, a búvópatakok felszínre törnek, s a kibontott rügyekben erdőket látok. A versekben minden szó helyére kerül, a költők meglelik nyitját a telkeknek; tartalmat kapnak a négyszögek s a körök, s a görbe vonalak kiegyenesednek, így mutatkozik meg korunk változása, természetben, tanokban, eszmékben, így teljesedik be életünk törvénye abban is, aminek célját még nem értem. boOOOOOO-OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOCKKKKKKKXXXi lyik a hordó aljáról felbukkant. Pedig az sok kilót nyomott, mert tél kezdete óta hízott és testesedet! Gabi. a másik kékszemű Andor-gyerek vékony ujjaival bökdöste a himbálózó jégtömböt és magyarázta Bandinak. — Figyeld csak, pontosan olyan, mintha fából faragták volna! De azért mégicsak jég. Andor helyet kért magának, hogy a hordóból a jeget kiemelje. De a víz hideg volt, marta a kezét, így a kísérletezést gyorsan abbahagyta. Rázta a kezét és javasolta: — öntsük ki a vízzel együtt! Felesége tiltakozott. — Azt már nem! Majdnem félig van még a hordó vízzel, éppen annyira szükségem van az öblítéshez. Azzal feltűrte a ruhája ujját, a hordóba nyúlt és a jégdarab máris a földön hevert Férje bámulta és tisztelettel adózott ügyességének. Azután a jeget vizsgálgatta, és szakértelemmel megállapította: — Akkor lesz igazán tavasz, ha majd ez elolvad! Kicsit arrébb is csúsztatta a lábával. Így jelezte, hogy egyelőre sokat kell várni. Valóban harmadnap már belepte a jeget a hó. Attól mintha nagyobbra, szélesebbre duzzadt volna. Alaktalan tömbként domborodott. Andor a fejére sapkát nyomott, a kabátja gallérját felhajtotta és ment gyújtóst vágni. Visszatérte után járatta a lábát, hogy a beleütött hideget kitapossa. Közben kedvetlenül nézte a fehér háztetőket, mert azokon is egyre nőtt a hópaplan. — Soha nem lesz tavasz. Bandi mellette állt. Jókora falat kenyeret nyelt le és hogy Nagy taták latrán t KEZEK 0, áldott kezek: csecsemő-pólyán bokrétát kötő, becéző, simogató, érdes-púba, tejmeleg kezek! Ti takartátok hideg testünk, éhünk-szomjiwk oltottátok, s az éjjelek szurok-fekete vázáiba a hajnalok csodálatos vörös virágait szedtétek álmatlanul... Ú, kezek. Munkától érdesek, fáradtak, repedt-ujjúak, csapást-tűrők és reménykedők, hányszor omoltatok fölénk, mint tántorgó falak a kény értei ens ég szűk napjaiban lázadón, bízón, vasakarattal, míg izzó hegeitek szebb Holnapok fényét villantották ránk. Acélinatokat, jaj, elszaggatták vésők, pörölyök, kaszák mattfényű, súlyos nyelei, markotok tüzet elhamvasztotta lassan az Idő. — Most hívó-kereső munkás-tudós kezek fonódjatok, mint a láncszemek, oldhatatlan! Ujjaitok közt újul a Világ; hegyek-völgyek formálódnak, folyók-tengerek csapódnák, s a roppant Ür, mint kezes-bárány szelidül. Lendüléstek nehéz ütemétől jobban forog a Föld, vas, — szén, — s olajtól edzett, alkotó kezek: tetők-kupolák emelői, sovány-kövér földek művelői. ' Fonódjatok jó megértéssel. Ereitek hurkolják át, mint kutyák nyakát a drót, az értetlenség polipkarjait. Hó-rukk: feszüljön az in, hó-rukk: roppanjon az ujj, hó-rukk: zúgjon az ököl, hó-rukk: egy cél dobbantsa bíbor ereink! Ö, mindent formáló kezek: becézők-bátrak, ifjak-vének, fáradtak és eltiprottak, érzitek-e, ó, érzitek-e a másik kéz tiszta melegét?!!! túlságosan szárazon ne menjen le a gyomrába, ujjnyi hosszúságú kolbászt küldött utána. Azután jól szemügyre vette ő is a háztetőket és csendesen kisomfordált. Az apja alig vette észre, de a fásszín melletti kiabálást, zuhogást meghallotta. Sebesen iparkodott arra. — Milyen nyughatatlanok ezek a mai gyerekek! Ba A színnél ámultán állt meg. andi, Gabi és a többi gyerek baltával, kapával, vasbottal s kinek mi akadt a kezébe, ütötte, verte a jégdarabot. A jég pedig repedt, hasadt, szilánkjai törten hevertek körülöttük. Bandi meglátta az apját. A szeme felragyogott, a szája mosolyra húzódott és vígan kiáltotta: — Apa! Csináljuk a tavaszt! 3OOCXDOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOGOOOOOOOGOOOO©OGO0OOGOeX3OOOOOGOGOGOOOOOOOOOOOOOOGOOOOOOOO HAJNAL JÓZSEF: O'tc&S’CS’tű'S Sokan ismerték Kecskeméten a tűnek és ollónak ezt a művészét, akit Hajós Juditnak hívtak. Ez a magánosán élő leány Kecskemét úri társadalmában keresett egyéniség volt a maga idejében, mert Jucinak valósággal égett a kezében a munka. Drágán dolgozott, mégis kézről-kézre adták a tehetős családok, mert kiváló ízlése és villámgyors kezei voltak. A munkával nem lazsált. Mindig házaknál dolgozott és amikor mértéket vett az elkészítendő ruháról, meg az anyagot is kézhez kapta, a megbeszélt, vagy kiválasztott modell szerint szemlátomást épült a ruha-költemény, amit Juci bámulatos tehetséggel szokatlanul rövid idő alatt alkotott irigylendő egészszé. Szólt, ha szóltak hozzá, beszélt is, ha kívántatódott, de a kezei szédületes gyorsasággal végezték a tennivalókat. Ezért szerették. Legalább is mutatták, mert Jucinak volt egy önmagával szembeni nagy hibája: Ügy beszélt, ahogy érzett. ö, aki nagyon sokat olvasott, elég sokoldalú tájékozottsággal rendelkezett és mint aki ismeri a saját értékeit, azt hitte leplezetlenül feltárhatja gondolatait, hangot adhat nézeteinek, bizonyíthatja, sőt esküt is tehet meggyőződéssel vallott hite mellett, különösképpen 1919-ben, amikor az évszázados megszokottból az új életformába való átlendülés szülőfájdalmai a legérzékenyebbek voltak. Akkor is az egyik kecskeméti patríciuscsaládnál dolgozott, amikor a nagyszalonban folyt a familia trécselése hangos kifakadásokkal az első tanácsköztársaság ellen, s mivel Juci elnevette magát, tágra meresztett szemekkel fordultak feléje és kórusban kérdezték tőle: — Mi az Jucika, talán magának tetszik ez az állapot, vagy már maga is kommunista lett? Hiszen maga úgy élt mint egy úr és szép magánlakása van a nagytakarékpénztár felső emeletén. — Nekem van — ismerte el Juci — az igaz, de millióknak betévő falatjuk sincs és ha ezekért az elesettekért fáj a szívem, akik most emberségesebb életre törekszenek, úgy büszkén vallom igenis kommunista vagyok. Csak ennyit jegyzett meg a társaság: — Ügy!... Nem sejthette Juci, hogy halálos súlya van ennek az „úgy”-nak. Élnek még többen azok közül, akik ismerték Faragó Jánost, aki az első tanácsköztársaság idején Kecskemét városgazdájának és a II. vöröshadosztály élelmezési főnökének Vince Lajosnak fáradhatatlan és hűséges bevásárlója volt. A tanácsköztársaság bukása után természetesen ő is börtönbe került, aki kifogyhatatlan jókedvével, humorával (amíg a rabok fölött románok parancsnokoltak) sok kedves feledhetetlen derűs perccel fűszerezte szomorú, keserves életünket. Nagyon örültünk, amikor az elhurcolások előtt néhány nappal Faragó Jánost is kiengedték a kecskeméti törvényszék fogházából. No, lám — mondtuk — annak se találtak semmiféle bűnét, hát ki kellett őt bocsátani; biztosan mi is sorra kerülünk. 1919. november 19-e és 20-a éjjelén valóban mindannyian sorra kerültünk ... Minek írnék az 1920-as gyönyörű tavaszról, hiszen a tavasz minden esztendőben szép, de nékem rettenetes volt. Hiába ragyogott a Nap, eljövendő szebb világról hiába sugdosott fülembe színes mesét a májusi szellő, bennem egy világ omlott össze, s annak kaotikus porától nem láthattam a leírhatatlanul örökszép természet beígért szépségeit. Ki a szabadba igyekeztem, a zsongító csöndbe, hogy lázas agyamban valamennyire rendezgetni tudjam a sivár valóságot és a rámszakadó családi gondok rémítő sokaságát. A Műkertbe iparkodtam, hogy ott künn a fűbe vetve magamat, gondolkozhassam. A vasúti pályatesten ballagtam a sínek mellett, amikor az egyik szőlőből hajlott hátú, nagy bajuszos öregember kászálódott ki tarisznyával a vállán, egyik lábára sántikálva, kezében görcsös gumósbottal botorkált. Nem sietett, hamar utolértem. Mikor velem egyvonalba került, anélkül hogy egy pillanatra is megállt volna, mély hangon szólt: — Testvér, régen vártalak. Mikor látta, hogy értetlenül nézek rá, elnevette magát és vidáman kérdezte: — Hát valóban nem ismersz rám? S ahogy elővillantak egészséges fehér fogai, akkor láttam, hogy hamis a bajusz, hazudik a sántaság, még a vénség is élénk tagadásban van, mert ez valóságosan a fiatal Faragó János. — Én továbbra is ebben a pózban maradok, hogy fel ne ismerjenek. Hová igyekszel — kérdezte gyorsan — én is veled megyek. A Műkertben bokrok mögé telepedve beszélte el a következőket: — Mióta ez a gálád emberirtás megtörtént nem találkoztunk — kezdte Faragó. — Pár nappal a börtönből való szabadulásom után, vagyis tavaly november 21-én este úgy kilenc óra után dörömbölnek, verik a kapu kilincsét. A feleségem azt mondja nézzél már ki lelkem, ki az ördög botromáskodik ilyen időben. Ingben-gatyában voltam már akkor, felkaptam a feleségem egyebeszabott hoszszú szoknyáját, nyakam köré kanyarítottam és mentem kaput nyitni. Mikor az ajtó kitárult, elébem lépett egy alak és azt kérdezte, én vagyok-e Faragó János, alig hangzott el az „igen”, már is kötélhurokban éreztem magam, s pillanatok alatt hátrakötözték a kezeimet. Vagy húsz lépésnyi távolban állt egy kocsi, odavonszoltak és földobtak a többi gúzsbakötött közé. A Csongrádi út felé vettük aa irányt. Valamelyik házból derengő fény mellett haladtunk el, amikor felismertem Hajós Jucit, a varrónőt. Akkor kérdeztem hová megyünk? Erre a fegyveres martalóc, aki a kocsi oldalán levő felhágón állt megszólalt mogorván: „Fogjátok be a pampulátokat, mert a revolverem agyával verem szét azt a rohadt, piszkos pofátokat.’’ Elhallgattunk. Ebből az udvariasnak éppen nem mondható, alávaló beszédből azonnal tájékozódtam, hogy itt sokkal többről van szó, mint jótékony egészségügyi kirándulásról. Hogy a tisztes távolban előttünk zötyögő kocsin kik. mik
