Petőfi Népe, 1960. november (15. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-27 / 280. szám

ICa&átvásáclás

A dolog akkor történt, amikor a hideg jelentkezett S mivel a naptár még mindig telet mutat, arra gondoltam, hogy leírom.

Koma Sándor szépszál ember volt, hozzávaló akaratossággal és szépzengésű hanggal megáldottam Amikor elkanyarította a szót, az öregasszonyok még erre is azt mondták:

— Bizony a szószéken is megállná a helyét.

S az ilyen prédikációi mind «.sűrűbbek lettek Koma Sándornál, mert felesége kifogyhatatlanul hajtogatta:

— Sanyikám, itt a tél, vegyük meg azt a nágykabátot.

Kicsi asszony volt Kománé, de roppantul makacs. Amit a fejébe vett, abból nem engedett és amellett csöppet sem félt lapáttenyerű férjétől. Azt mondta legutóbb is:

— Maholnap a leányaink férjhez mennek és te azzal a hitvány kabátoddal úgy festel, mint valamikor régen a koldusok. Mire való ez a játszadozás? Térj már észhez. Megbecsült munkás vagy, mégis azt mondják rád, hogy bizonyosan eliszod a keresetedet.

Koma Sándor szétnyitotta lapáttenyerét és haragosan markolászott.

— Mutasd meg, ki mer ilyet állítani!

A kicsi asszony elengedte a füle mellett a kérdést és rászigorkodott.

— Azt mondtam, hogy télikabátra van szükséged.

Koma Sándor ráhunyorított. — Helyes a dörgés, szívem. Majd veszünk.

— Most.

— Majd akkor, ha valamelyik leányunk az eljegyzését tartja.

Fellebezés erre nem lehetett, de alig múlt el néhány nap, amikor Ilonka nagy pironkodva bejelentette:

— Laci megkérte a kezemet. Koma Sándor legyintett.

— Tőlem nem, és különben a leánykérés még nem eljegyzés.

A következő héten Ilonka így szólt:

— Laci sürgeti, hogy hivatalosan is jegyezzük el egymást. Ä jövő szombaton akarja. Koma Sándor felkapta a fejéi — De nagyon siettek... Viszont a szavát állnia kellett. Másnap a felesége ott sürgöttforgott körülötte. Koma Sándor húzta az időt A cipőjét fényesítette. De amikor az már olyan volt. mint a tükör, belevágta a kefét a cipőtisztítós dobozba és mélyet mordult.

— Legyen. Essünk túl rajta. A kabátvásárlásra értette természetesen, mert a boltbajárástól meglehetősen irtózott. Feszélyezte a sok jövő-menő ember. Csupán ezért maradt eddig is a régi kabátjánál.

Felesége perdült, mintha nem a leánya, hanem ő volna eladósorban.

Az áruházban azonban az történt, amire nem számított.

Koma Sándorra a kiszolgáló ráadta a kabátot és végigsímított a vállán.

—- Mintha ráöntötték volna. Koma Sándor sandán ránézett, azután ugyanúgy a tükörbe és kibontotta magát a kabátból.

— Szűk.

Ennyi volt a megállapítása. És jöhetett a másik kabát. A kékesszürke. Az eladó úgy vette a karjára, mintha kisbabát tartana és mondta:

— Ebben biztosan nem talál hibát.

Koma hagyta engedelmesen, hogy feladja azt is. Felesége szeme ragyogott és azt gondolta:

— Valóban derék, szép ember.

Koma a tükörnél álldogált és enyhe gúnnyal nézte a forgolódó segédet és az elégedett tekintetű feleségét. Aztán kigombolta a kabátot,

— A karöltőnél ez is szorít.

A segéd tapogatta.

— Lehetetlen, kérem.

Koma kibontakozott a kabátból.

— Én jobban tudom.

Az eladó homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Koma ezt elégedetten látta és azt is, hogy felesége kétségbeesetten tördeli az ujjait. A belébújt kötözködés majdnem táncot járt örömében. Ez sikerült! Kellett nektek kabátvásárlás? Jó. Akkor csak vásároljunk tovább. S a kiszolgáló kezében levő kékre éppen csak rápillantott.

— Rövid.

A segéd nyeldeste a bosszúságát.

— Tessék jobban megnézni, kérem. Tessék felvenni. Állítom, esküt teszek rá, hogy remekül fog feküdni a válla, a karja is pompás lesz.

Koma a kabátos-szekrényre nézett. Volt bőven választék. Tehát válogathat.

— Lássunk másikat.

Az eladó készségesen húzta el az üvegajtót.

— Mégis, melyik volna a megfelelő?

A hetedik kabát után a segéd határtalan önmérséklettel várta, bpgy a nyolcadikat kérjék. S ekkor Koma hátbacsapta a kötözködést. Megsajnálta a segédet és a hangtalanul, de elgyötörtén várakozó feleségét és azt mondta:

— Ez jó lesz.

Az eladó megkönnyebbülten felsóhajtott, felesége aggodalmasan igazította a kabát gallérját, de a repülés örömét élvező madár hangján kérdezte:

— Biztos?

" Koma jóindulattal és némi bűntudattal intett a segédnek:

— Tessék becsomagolni.

És restelkedve ballagott a felesége mellett a pénztárhoz.

Fodor János

Orsók

Franciska Szemeráková csehszlovák költőnő verse, fordította Antalfy István

Pörögjetek, orsók, pörögjetek, kérlek, szőjetek csak, egyre!

— Legyen jobb az élet!

Láttalak pörögni nagy, nehéz napokban,

— mostan a szemünkben jókedv lángja lobban.

Rángott a szövőszék, kergetett az élet.

— Pörögjetek, orsók, e dalt pörögjétek!

Pörögjetek, orsók, titeket dalollak.

Szőjetek csak, egyre, legyen szebb a holnap!

ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooocxaooooooo

c?#// aálik telftní* • •

(Gondolatok a Pártról)

Vízzel telnek meg a kiszáradt medrek, talpam alatt utak találkoznak, hő és energia szabadul ma fel,

— lesz folytatása a megkezdett sorsnak!

Lesznek kinyíló, porzós gondolatok, lesznek rakéták holnap is az űrben, s lesz bátorságom, hogy szemébe nézzek annak, akit eddig elkerültem...

A fényözön fókuszában állva erőt a piros sugarakból kapok, s míg az árnyak peremén őrködöm: beteljesednek a boldog pillanatok.

Nagy átalakulás készül körülöttem, szorosabbá válnak az ígéretek, s a felszakadó ködök szétosztása közben egy új világot én is elképzelek.

Belőlem is indulnak ki tervek, szivárványok, így válik teljessé a Párt s a társadalom; töprengő magamat a gondból és ihletből költő-szívvel ma ki nem vonhatom.

... Nem maradhat műveletlen a föld, hiszen a rögök fellázadnának; de a dünnyögő gép se hallgathat el: megindulnának ellenünk a gyárak.

Ezért kell szólni, ezért vagyunk ott mindenütt, ezért nem alszunk el, ha a hold altatna, ezért pattan időnk néha szerteszét,

— ezért ne hagyjatok engem se magamra. Mindannyiunkban a Párt egyesíti a szerteágazó akaratokat, millióból így lesz egyetlen szándék, mely munkát és harcot nem halogat.

Menjünk hát együtt, ne maradjunk le, elhamvad a tűz a kullogok körül; pedig a lángokat addig kell innunk, míg szivünkbe egy tűzvész heve tömörül...

Kópiás Sándor

000006000000000000000000000000000000000000000000000000C

>0000000000000000

Botsó János vázIatfüzetébőL

Békevágy

Fürtös árnyékok alatt pihennek most a gondjaim, fejem a földön, a fülemben az ég játszik méla húrjain.

Mily szép világ — gondolom míg a madárdal andalít, napfény hasal a lombokon s virágot dajkál a csalit, —

mily szép világ, mikor így ődöngve szellőt hoz a lomb s nem lesz gyökere puskatus. vagy embert gyilkoló dorong.

F. Tóth Pál

Jthuikáin tiz&nif

Család foszló ingét foltozta éjjel, sarj-mezőkre hívta a hajnali ég, míg hasa dombosodott új terhével, súrolta gazdag házak kőlépcsőjét. Lúgok, fojtó gőzök messzi emlék már, de mondd, ki szánta a lépcsőn

libegőt ?

ment, ment, karjában a nyikorgó

kosár,

szántak magosba suhogó lepedők.

őszbe-tűnő évek sok kis útján — csók s munka nyitja-csukja gerle napjait, gyári szövőgép előtt csillog, orsót cserél, bontja finom szálak bogait. Néha, dicsekszik kerti szomszédoknak:

— Jani fia tiszt, Feri mérnök már... Benéző csillagok kontyán ragyognak, tücsök-szerenádot ad neki a nyár.

Lukács Miklós

IRATKOZZON BF OLVASÓNAK

a megyei, járási és a községi könyvtárakba.

2393

Kopott ruhába öltözött ember támaszkodik a tanácsháza folyosójának falához. Tétován, ráérősen nézegeti a dc'rukat intéző embereket, akiknek száma ugyancsak megsokasodott ezen a napon, hiszen péntek van és hetipiac. Olyan kisvasárnap-féle ez, amikor a legtávolabbi tanyákból is bejönnek a faluba az emberek, mert ha nem... a következő piacig ugyan miről is beszélnének.

Valami gondja lehet ennek a falhoz támaszkodó embernek. Mintha rágná valami belül és úgy tűnik, hogy fürkésző szemeivel segítőkezet keres. Már jó ideje a folyosón álldogálhatott, mert a szobájába ki-be futkosó tanácstitkár is szemrevette és odaszólt:

— Mi járatban...?

— Egy dolgomat szeretném elintézni . . . aztán nézelódök, hogy kihez is forduljak.

— No. kerüljön beljebb.

Illendően, lábát megtörölve,

kopott kalapját levéve lépett be a tanácstitkár szobájába.

— Miről van szó? — szólt most már az aktákkal megrakott asztal mögül a titkár, de sokkal hivatalosabbnak tűnt, mint 0. folyosón. Ezt a belépőn is észre lehetett venni, mert egy kicsit sápadtan az ajtó közelében állt meg és a fejfedőjét egyik kezéből a másikba vette.

— Egy... egy igazolást kérnék. ..

= Milyen ügyben?

A földben nőnek a gyökerek

— Hat,,, üzembe akarok menni...

— Hogy hívják?

— Nagyádám József... itt lakok Kiserdőn, a nagy kanyar után. «.

— Mennyi földje van?

— Kct hold szántó, egy hold szőlő.

— Hm... hm... Aztán miért akar az üzembe menni?

— Nőnek a gyerekek és iskoláztatni akarom őket...

A titkár gyanakvón néz Nagyádám ra. Valóban ez az igazi ok?

— Ott fix a fizetés...

— De ki munkálja meg a földet?

— A család...

— Mekkorák a gyerekek?

— A legnagyobb tizennégy éves.

Erre már zavarba jött, hiszen

maga is tudta, hogy a gyerekek legfeljebb a libapásztorkodásban, meg a gyümölcsszedésben tudnak segédkezni.

— De ott vannak a környékben a sógorok is — és szinte fellélegzett, hogy ez a mentő ötlet eszébe jutott.

— Mennyit fog keresni?

— Nem tudom pontosan, de ezer forintot bizonyára.

a— Hát akkor számoljunk. Hetenként hazajön. Külön kosztolás. Lakás. Ha nagyon spórol, akkor is elmegy 5—600 forint havonta. S négyszáz forinttal megelégszik az asszony?

Látszott Nagyádám arcán, hogy ha lassún gondolkodva is, de utánaszámolt és mintha megdöbbent volna. A szemei összeszűkültek és érezte, hogy kérés helyett most már csak védekezhet, de azt sem sokáig.

— Mivel foglalkozott életében, mihez ért? — fűzi most már tovább a szót logikusan a tanácstitkár.

— Hát mihez... A földhöz! — És mintha valami belső, melengető áramlás futott volna végig benne. Valami fellobbant bensőjében, ami szinte tulajdonságként öröklődött nemzedékeken át. Ez a valami: a föld szeretete.

— Valaha cseléd voltam... Aztán egy kis juttatott földet kaptam. .. szeretem én a munkát, a kapát, a szőlőt, de még a levét is — és elmosolyodik.

— A maga bölcsőjét is Ott ringatták, maga is ott ringatta a gyerekei bölcsőjét. ■. Tudomány az, ami a maga kezében van, — mondja a tanácstitkár.

— Az igaz — válaszol helyeslőén Nagyádám. S bár alig több mint félóra telt el a beszélgetéssel, az igazolás már eszébe sem jut.

Hanem eszébe tóiul újra a föld, amiből valaha legalább egy darabkát, aztán mindig nagyobbat szeretett volna. Ami kérgessé tette a tenyerét. Ami mindig kenyeret és reményt is adott neki. S jól tudja, hogyha valaha lóról álmodott, most a traktor sem álom... Ahogy nőttek a gyerekek és térdére vette őket, mindig azt mondta, hogy a földben nőnek a gyökerek... A lomb akkora lesz, amekkora a gyökér.

Hát lehet föld nélkül élni negyven év után? Hát lehet hátat fordítani annak, amiből olyan csodálatosan tör elő az élet, aminek méhében a mag égbenyúló fává magasodhat. S milyen jó babusgatni ezeket a fákat és szemlélődni a pusztában nemcsak a szomszéd mezsgyéig, hanem egészen a távoli horizontig.

Ilyen gondolatok, látomások suhantak át rajta. Aztán a kalapját lassan forgatva a kézé* 'ben csak annyit mondott:

— Hát akkor majd megbeszélem az asszonnyal... — és ahogy kilépett a folyosóra, mintha félórával előbbi szándékai mögött csukta volna be a tanácstitkári szóért, ajtaját.

Weither Dániel