Petőfi Népe, 1959. október (14. évfolyam, 230-256. szám)
1959-10-25 / 251. szám
8. oldal 1959. október 25, raeámap ŐSZI DIVAT Goitídal, leleményességgel lehet pezsgő kulturális életet teremteni a Zománcipari Művek Kecskeméti Gyáregységében is A Zománcipari Művek Kecskeméti Gyáregységének a kulturális élete eléggé változatos képet mutat. Kezdjük azon, hogy baj van a kulturális célokra fordított összeg minimálisra való csökkentésével. A vállalat vezetősége negyedévenként 2500 forintot biztosít a művelődési munka fellendítésére. Ez összeg fele a sportolók igényeit elégíti ki, a másik fele pedig gondnoki fizetésre, telekbérre, vízdíjra és a villanyszámla ki- egyenlítésére fordítódik. Egybevetve a kiadásokat, egy fillér sem marad a felmerülő kulturális igények teljesítésére. A vállalat vezetősége a rendelkezésre álló igazgatói alapból ennél többet nem tud biztosítani a kulturális munka támogatására. Az anyagi megkötöttség háttérbe szorítja a munkások tudományos nevelését, kulturális színvonalának emelését, általános műveltségének további gyarapítását. Mindezt tudják a vállalat vezetői és mégsem tehetnek semmit — amint mondották —, mert a Vas- és Fémipari Dolgozók Szakszervezete nem nyújt anyagi segítséget az üzemi kultúra fellendítésére. A Zománcipari Művekben vajúdó probléma a három éve széthullt országos hírű énekkar újjászervezése és az öntevékeny művészeti mozgalom meghonosítása. Állandóan ismételt indokként hangzik az üzemben, hogy a fiatalok férjhezmentefc vagy megházasodtak, így hát nincs kire számítaniok. Miért? Házastársak nem járhatnak énekkari próbákra vagy szerepelni? Persze, az is igaz, hogy hiába szerveznék meg a kórust, nem tudnák kifizetni a karnagy havi minimális tiszteletdíját. Így nem marad más hátra, mint hadd porosodjanak a szekrényben a tízezreket érő énekkari ruhák. Szomszédok A jól működött színjátszó csoport is “-nyugdíjba-« ment, a népi táncosok is elkedvetlenedtek. .. Száz szónak is egy a vége: az üzemben pang a kulturális élet. Az anyagi nehézségeken kívül nagy gondot jelent, hogy a vállalatnál két műszakban dolgoznak a munkások. Zolnai Imre elvtárs, az üzem igazgatója elmondja, hogy jövőre a vállalat gépesítésével megszűnik a két műszakkal járó probléma és akkor majd köny- nyebbé válik a dolgozók szervezése, a kulturális feladatok végrehajtása. Ez mind igaz, no de mi történik addig? Az a véleményünk, hogy kezdjenek hozzá az énekkar szervezéséhez, műszakonként oldják meg az ismeretterjesztő előadások megtartását, talán még munkásakadémia szervezéséről is lehetne szó. Beszéljék meg a Szakszervezetek Megyei Tanácsával: adjon anyagi segítséget a Zománcipari Művek kulturális munkájának előbbre vitelére. Az üzemi szakszervezet se nézze ölhetett kézzel a tétlenséget! A vállala. dicséretre méltóan „Szinte észrevétlenül" A miskei paprikafeldolgozó telep egyik raktárában beszélgetünk Tegzes Miklóssal, mégpedig ez egyszer nem „paprika ügyekről”. A hírneves miskei népi együttesről van szó, arról, hogy hároméves hallgatás után ismét összeverbuválódott — éspedig fiatalokból. Országos fesztiválokat nyertek a miskeiek évekkel ezelőtt. Többször vendégszerepeitek Budapesten, Kecskeméten, nagyszerűen megkomponált eredeti fonójátékukat mindenfelé megcsodálták. S most újra a nyilvánosság elé lépnek, illetve az újjászervezett együttes már szerepelt a színpadon, mégpedig nem dicstelenül. Az énekkar a tavalyi járási ifjúsági seregszemléről első díjat hozott el, s ma úgy emlegetik a miskei KISZ-szervezetet, mint az egyikét a megye legjobbjainak. Legeredményesebben folyik itt az ifjak oktatása, világnézeti képzése és a kulturális munka is dicséretre méltó, A kettő tehát — már mint a KISZ-élet és az együttes — szorosan összefügg egymással, Nézünk csak bele ennek az összefüggésnek a mélyébe. Tegzes Miklós azt mondja, hogy „szinte észrevétlenül” alakult újjá az együttes. A kiindulásnál az ifjúsági szervezet keretében folyó oktatás gondjai állottak. Öt, — Tegzes Miklóst — bízták meg a KISZ-oktatás vezetésével, s mint lelkiismeretes ember azon töprengett, hogyan lehetne az ifjúság sajátos természetének legjobban megfelelő módon megoldani a nagy feladatot, a szocialista világnézetre való nevelést. S úgy történt, hogy az első oktatási órán csak nóhányan hallgatták végig az előadást, aztán amikor a következő alkalommal a közös szórakozás, a tartalmas együttlét más módszereivel próbálkozott Tegzes, az egymást követő szemináriumok létszáma szinte robbanásszerűen emelkedett Pedig nem tettek semmi különösebbet, egyszerűen olyan módszerekkel, környezetben — (igen szép klubszobája van a fiataloknak a művelődési otthonban) zajlott le a találkozás, amely elnyerte a KISZ-tagok elismerését. Eleinte a művelődési ház magnetofonjával játszottak szeminárium után. Mindenki hallani akarta a saját hangját. De mit énekeljen? Persze, hogy miskei népdalt. A népdalok kedves, ismerős hangulata egyszer csak azt a kérdést csalta ki a fiatalokból, hogy énekeljenek együtt, kórusban. Utána rohamléptekkel kialakult az 's vélemény is, ha már énekkar van, legyen tánccsoport is. S mindez nem ment a fő cél, a tanulás rovására. Hiszen az előadásokon és az előadások utáni eszmecsere, énekelgetés közben egyre több olyan kérdés is hangzott el a fiatalok részéről, mely mai társadalmi életünkre, politikai problémáinkra vonatkozott, összefonódott a tánc, a dal, és a komoly tudásra való törekvés. Mindkettő teljesebbé, mélyebbé, .élményszerűbbé vált. — Senki nem érzi ma már, hogy külön választható az élet, a jó szórakozás a világnézeti neveléstől, társadalmi életünk gondjaitól. Ezért lett hát a miskei KISZ-szervezet a megye legjobb — lletve egyik legjobb szervezete, s ezért elevenedett meg — szinte észrevétlenül a nagyhírű együttes. Űj műsor készül, s a műsorra való előkészületek közben folynak a viták, folyik a „politizálás” — hiszen ez olyan természetes, egyszerű és magától értetődő dolog* „Barna kislány... jól gondold meg a dolgot?.“ Ez a nóta, ez a „figyelmeztetés” hangzott el nemrégiben egy esküvon Drágszélen. Vida Giziké, a hírneves drágszéli népi együttes egyik törzstagja vette fel a menyaszonyi fátylat és búcsúzkodott leánypajtásaitól. ‘ Férjhezment és egyben el is köszönt a községtől, Sztálmvárosba vitte az ifjú férj. De kár érte — sajnálja Beros Ferenc, a drágszéli tanács elnöke. — Igen szép kislány volt, s az egyik leghűségesebb tag az együttesben. Na, dehát teremnek helyébe mások Drágszélen. Van is már utódja Vida Gizikének, aki talán már be is költözött a sztálinvárosd szép, új lakásba. A dal pedig, amellyel búcsúztatták, régi drágszéli nóta. Mit is énekelhettek volna ilyenkor, egy nem színpadi, hanem valódi esküvőn az összeforrott együttes lány-tagjai, — ugyanazt mint a drágszéli lakodalmasban az országban szerte mindenfelé, mikor egy-egy meghívás eredményeképpen a közönség élé léptek. És ebben a kedves, spontán, feltörő dalolásban benne van ennek a családias, csöpp kis falunak az összetartása, barátsága. Benne van az a nagyszerű nevelőmunka, amelyet az együttes nyújtott immár 1946 óta, mert akkor alakult, legelsők között az országban, Hatvanan járnak össze hetenként egy-egy ízben — még a legkeményebb tél idején is, hogy „próbáljanak, gyakoroljanak”, mert gyakorolni kell, mostanában különösen nagy szorgaloméi. Üj műsorra készülnek. KI gyűjthetné össze a dalokat, táncokat, mint a tanácselnök Beros Ferenc, aki a zenekarban is tevékenykedik nagy lelkesedéssel és ott van minden próbán, pedig sajnos az utóbbi időben sokat betegeskedik. Most jobban kezére esik az együttessel való foglalkozás, hiszen a párt őt jelölte ki a drágszéli fciszesek oktatójává. S miközben formálódik az új tánc, csiszolódik az öregektől hallott, most előszerzett régi drágszéli nóta az énekkari tagok ajkán, Beros Ferenc azon örül, milyen egyszerű most neki oktatnia itt is, meg a KISZ- ben is. A harmadik gimnázium, amit jár, éppen jó segítséget ad a színvonalas oktatáshoz. Az együttes vezetésének tudománya meg már a vérében van. . Amit hibáztat és amit szívesen venne, ha meglenne — a szakemberek részéről a magasszínvo- nalú segítség. Az együttes nagy múltja, kitűnő tapasztalata emeli ilyen magasra a mércét és a kívánalmakat. Sajnos azonban, a néprajzi szakemberek mintha elkerülnék az utóbbi időben Drágszélt. Néhányszor a maga jószántából régi jó barátjuk, Vincze Miklós kecskeméti tánctanár ei-eljön hozzájuk. De régen látták a megye művelődési szakembereit és a Népművelési Intézet munkatársai — régebben majdnem mindennapos látogatóik — sem gondolnak rájuk. • Két község, két színpompás kalocsavidéki népi együttes életét villantottuk fel néhány pillanatra. Ha alaposabban megfontoljuk a dolgot, azt kell mondanunk: helyes, nagyon jó, nagyon örvendetes, hogy újra élnek, készülődnek, dolgoznak. De milyen jó lenne, ha a szemüket jóval inkább rajta tartanák a művelődés megyei és országos szerved a kalocsakörnyéki vidék népművészetének alakulásán.. oldotta meg az általános iskolákba, technikumokba, s a különböző egyetemekre jelentkezők toborzását. Az általános iskola VII—VIII. osztályába negyvenen, technikumokba 25-en, egyetemre hárman jelentkeztek. A szakipari technikumokba jelentkezők 70 százaléka fizikai munkás. A felvételi vizsgákra való felkészülésben messzemenően segítettek az üzem mérnökei. Az igazgatóság a pártszervezettel karöltve oly határozatot hozott, hogy az általános iskolákba járó munkásoknak a vállalat vásárolja meg a tankönyveket. öröm hallani és látni, hogy mily nagy ügybuagálommal és akaraterővel tanulnak a munkások. A Gépipari Technikum másodéves levelező hallgatóinál újabb gond ütötte fel a fejét. A Szegedi Gépipari Technikum igazgatóságától értesítést kaptak, hogy mivel Kecskeméten nincsenek szakosított tanárok, ezért minden hót péntekjén konzultáción kell megjelenniük Szegeden. Ez szinte megoldhatatlan, mert részben kiesnek a termelésből, másrészt pedig anyagilag sem tudják fedezni az utazással járó viszonylag magas költségeket. Jó lenne, ha ezen az illetékesek valami módon segítenének. A vállalat vezetősége minden lehetőséget megad a továbbtanulóknak. Sokra értékeli azokat az elvtársakat, akik technikumba vagy egyetemre járnak. Ez a megbecsülés megmutatkozik a hallgatók munkabeosztásánál és bérezésénél is. Csak egy példát nézzünk: Pogány Károlyt, a Kohászati Technikum III.' éves hallgatóját 1959. január 1-én nevezték ki művezetőnek. Azelőtt havi keresete 1500 forint volt, ma pedig 2000 forint. A Zománcipari Műveknél most van kialakulóban az a helyes gyakorlat, hogy minél több fizikai munkás rendelkezzen technikumi végzettséggel. Szeretnénk, ha a közeljövőben a kultúra egyes területein mutatkozó hiányosságokat pótolnák. Jó volna, ha a megye- székhely üzemei közül az elsők között lennének, akik bebizonyítanák, hogy jó szervezéssel, utánjárással és leleményességgel lehet pezsgő kulturális életet teremteni. Csáky Lajos Bieliczky Sándor óLtö-rőit a, htqulluk.,, Condi Gyula kecskeméti születésű cigányprímás néhány napja eltávozott az élők sorából. A híres cigányzenész egész életét a muzsikának, az emberek szórakoztatásának szentelte. 1957 tavaszán meglátogattam cigányvárosi lakásában s megdöbbentem, hogy a dereshajú, vak művész milyen türelemmel viselte a sors csapásait. Ott ült nyikorgó ágyán s napfényes arccal mesélte régi, kedves emlékeit. Ekkor tudtam meg, hogy Balogh Andris zenekarában kezdte a muzsikálást. Később bejárta Európát 12 tagú zenekarával s hírnevet szerzett Kecskemétnek. Gyula bácsi még vak korában sem feledkezett meg a hegedűről. A szívében őrzött dalok melódiái beszőtték életét s még álmában is a muzsika szárnyán utazta be féltve őrzött emlékeinek legkedvesebb helyeit. Sohasem felejtem el jóságos, barázdált arcát. Jól esett neki, hogy meglátogattam, hiszen az egyedüllét putrijában nem beszélgethetett senkivel sem, csak a dohos, nyirkos falakkal, az ajtórésen siránkozó széllel és imádott feleségével. Néha-néha felemelkedett ágyában s úgy éreztem, mintha látna. Tekintetembe véste hályoggal borított szemét, s áradt belőle az életszeretet, az emberekbe vetett hit, bizakodás a holnapban. —* Utolsó óráiban is az volt minden vágya, hogy becsüljük meg továbbra is a népzenészeket és neveljük jó muzsikusokká a fiatalokat. Már akkor is mondta: meg vannak számlálva napjaim, de nyugodtam hunyom le szemem, mert sok jót tettem az emberekért. Szerény, egyszerű hangon beszélt, olyan volt arca, mint őszirózsáik a verő- fényben. Két és fél év telt el azóta. Halála előtt gyakran emlegetett, azt üzente, menjek el hozzá s utoljára eljátssza nótámat, kedves hegedűjén. Elkéstem. A halál gyorsabb volt nálam. Rácz Kálmán cimbalmos barátomtól értesültem haláláról. 1957 tavaszán riportot írtam róla: Drágakő a porban címmel. A vak művésznek legalább én is adóztam valami csekélységgel. Ma pedig >»Eltörött a hegedűm*- című nóta kezdő mondatával búcsúzom Gondi bácsitól, a Cigányváros halkszavú lakójától, Kecskemét szeretett prímásától. —y ■—r Galabárdi Zoltán: Cigányát (Szépirodalmi), Kb. 384 oldal, kötve 24,—' Ft Galabárdi Zoltán Megjelent „Cigányút” című regénye Humoros-szatirikus regény, mint a szerző előző könyve, a Papsajt. Bizonyos értelemben a Papsajt folytatásának is tekinthető: az események kiindulópontja és egyik színtere most is Lesfa, s a szereplők között az olvasók sok régi ismerőst látnak viszont. A szereplők nem sokat változtak az egy-két év alatt, amely a Papsajt eseményeit a Cigányút-étói elválasztja. De változtak az idők: a Cigányút 1956 kora' őszén kezdődik.
