Petőfi Népe, 1958. augusztus (3. évfolyam, 180-205. szám)
1958-08-17 / 194. szám
JUttukdian z&n // Ahogy a gyermeke fölé hajolva féltőn szökik a homlokára a futó gond-redő, anyámat idézi emlékezetembe. , „ Benne is anyaszív dobog. Szemében boldog mosoly ül, s amíg ringató kezével makrancos fürtjét elsimítja, homloka mögött már a Holnap érik: «— valami szépről álmodik -— s halkan egy altatót dudol. És otthon a gondja, ha munkája közben szakadt fonalát csomózza egybe, vagy fiáról beszél, a gyermekéről beszél, és mosolyt fakaszt a kedve. ö az első, aki talpon van reggel, s legvégső, aki nyugvóra tér. Ha zörren a szó, — mert az is lehet a könnye pereg, de áldott kezét nem hagyja el a munka még. Szemének harmatja szivedig ér. És hosszú, még hosszú lenne a sor, mely benne az anyát magasztalja; öt, az Asszonyt, akinek szíve a család gondját úgy hordozza, mint a könnyű pelyhet a szél; — és ha szavad fiát dicséri, önfeledten csak róla beszél, s a munka ég keze alatt. Ahogy a gyermeke fölé hajol, anyámat idézi emlékezetembe; — valami szépről álmodik, s halkan egy altatót dudol. A meleg nanguiaiu laKusuun mindenfelé képek, szobrok. Imre Gábor negyven éve álmodja a színek, a formák álmait ebben a nagy alföldi városban, amelynek a szépségei megfogták a lelkét és amely művészetének sok szép alkotását őrzi. Kevesen tudják, hogy a törvényszék falában Mátyási József emléktáblája az ő kezemunkája. A mai fiatalság alig ismeri, hogy a nagytemplom huszár emlékműve az ő művészetét dicséri. Egy eldugott mellékutcában, a mostani zeneiskola épületében, a volt kereskedelmi iskolások hősi emlékművének nemes lendületű lovas alakja is az ő műterméből került ki. 1912-ben végezte a főiskolát és 1919-ben innen, Kecskemétről indult a Tiszához, védeni az intervenciósoktól a fiatal magyar proletárdiktatúrát. Es a munkás évtizedek alatt szívében hittel, kommunista meggyőződéssel alkotta műveit. Résztvett több fővárosi tárlaton, elismerést, dijakat kapott műveiért. S ma is őrizgeti azokat a finomvonalú rajzait, melyeket 1919 táján, a munkásosztály hősi harcai ideimre Gábor egyik szobrával — fia portréjával. Famekaa Tiborét JLeJxbauíi Nem Igazi lebbencs, mit a tűzhely lángja irigy karikákon sápaszt csak puhára. Nem igazi lebbencs, mit lábasban főznek, s konyhafal neveli illatát a gőznek. Nem igazi lebbencs, mit asztalnál esznek, munka az a szájnak, rossz bölcsője kedvnek. Az igazi lebbencs vasbográcsban készül, cigányra pirul a rőzseláng tüzétüL Igazi lebbencsnek udvar a konyhája, füst adja az ízét, csillag néz le rája. Igazi a lebbencs, ha ölben a tányér, mit nem adnék sokszor ilyen vacsoráért! Késő szekér nesze, s tücsök a zenéje, sütemény utána :pám halk meséje... Fodor János: A GYEREK G ördi Márton összekapott a fele- ségével. Nem először. Hogy min vesztek össze annyiszor, azt nehéz volna pontosan megállapítani. Egyszer azon, hogy a hús kicsit odaégett, máskor a mozi miatt, hogy elkésnek, azután a sétán, vagy a kiejtett szavak hangsúlyán. Már nem is érezték jól magukat, ha olykor nem marakodtak. A férfi magas volt, szőke, kellemes hangú, az asszony barna, karcsú és közvetlen, összeillettek. Viszont az utolsó veszekedésnél a férfi ingerlékeny, rekedt és goromba, az asszony bosszús és haragos volt. Egyszerre mondták, hogy válnak. Gördi Márton csomagolt és Pestre ment. Munkát nyomban kapott, a társaságba is beleszokott, de azért ízetlen volt minden. Egyre többet gondolt a feleségére. Lassan arra is rájött, hogy jobb volt vele. Békülni azonban mégsem tudott. A férfi-dac tartotta vissza, azt várta, hogy az asszony kezdje. Bánatosan, roskadtan ült a dunaparti pádon. Tűnődött, miért is veszekedtek? Volt egyáltalán rá okuk, vagy magáért a veszekedésért? Vagy azért, mert azt hallották itt is, ott is, hogy a házasság nem jó, jobb magányosan élni. Most tnár tudja, hogy nem jobb. Fiatal pár haladt el előtte. Mintha megnézték volna, nem bánta, nézzék, ha nekik jól esik. Aztán csak felkapta a fejét, mert váratlanul a nevén szólították: — Márton, Gördi Márton! Felugrott és melegen megszorította a feléje nyújtott kezet, . — Erzsiké! Kovács Lajos! így együtt, karonfogva. Hogy kerültök ide? t rzsike és Kovács Lajos előbb egymásra mosolyogtak, utána közösen Mártonra nevettek. — Mint férj és feleség. Márton csodálkozott, — Hogyan? Kovács Lajos intett Erzsikének és leültek kétoldalt Márton mellé és úgy magyarázta: — Egy lopott csók árán és mivel a többit is kívántam, megkértem Erzsit, hogy nyugodtan szedegethessem az ízes gyümölcsöt. Ezért Erzsi hátbaütögette a férjét, de az már rázta is Márton jobbját és lelkesedett, nem a kis kezek dörömbölé- sére, hanem a hirtelen eszébe jutott közölnivalóján. — Fogadd jókívánságaimat. Márton fáradtan kérdezte: — Mihez? — Mártonhoz. — Milyen Mártonhoz? Kovács Lajos türelmetlenkedett. — De értetlen vagy. A fiadhoz, ifjú Gördi Mártonhoz. Márton döbbenten nézett rá, de Kovács Lajos túl tette magát rajta, akaratlanul hessegette el meghatottságát a másik megrázó meglepetésén. Vidáman belekönyökölt Mártonba és biztatta: — Legalább köszönd meg a hírt, mert gyönyörű fiad van. Láttam. Most Erzsi szólalt meg csendesen. — Anna vár, Márton. Kért, ha találkozunk. mondiuk meg. hogy várnak haza, ketten várnak a fiaddal. Márton nem felelt csak a fejével bólogatott. Érti, várják, ketten várják. Nem vette észre, amikor Erzsiék elbúcsúztak. csak állt, mint egy egyedülálló fa a szélmentes időben, mozdulatlanul. Percek múlva tért csak magához és akkor már suttogta: — Márton, Gördi Márton, ifjú Gördi Márton. A szellő megmozdította a fát. A levelek rezgésbe jöttek. Gördi Márton hátrahúzta a vállát, a fejét felvetette és elvegyült a sétálók között. Haladt, ment az emberekkel és az emberek mellett. Szerette volna valamennyit megcsókolni és közölni velük: — Szép az élet! Bement egy cukorkaüzletbe. Csokoládét, cukrot és egyéb édességet vásárolt. Kell a fiának, hogy erősödjön. Bizonyára boldog lesz, ha odaadja neki és kis karjait kitárva mondja: — Api, api! Csak amikor kijött az üzletből, eszmélt rá, hogy a fia nem cukorral, még mással táplálkozik. A beszéd is korai volna nála. Foga sincs még. Felnevetett. Milyen bolondságot is tett. Cukrot vásárol egy párhetes csecsemőnek. Nem baj. örömében sok értelmetlenséget elkövet az ember. Az ajándék nem vész kárba, jó lesz az anyának. Villamosra ugrott. Az anyának ... De Anna hpgyan fogadja majd? Valóban meg tud bocsátani? Hogy lehet ilyet kérdezni? Már meg is tette, hiszen üzente Erzsivel, hogy várja, azaz várják. A cukros zacskót keményebben gyűrte zsebre. De mit is kellene megbocsátania? ö nem volt hibás. A homlokához kapott, hogy a kezével is kergesse a felötlő békességmérget. Nem kezdheti elölről a rossz játékot. Nem ronthatja el azt, amit a fia nagyszerűen megoldott. A fia. Mézként csurrant ki a száján: — Ifjú Gördi Márton. Egy anyát látott gyerekkocsival. Azt is kell vegyenek, kis ágyat is. De mi kell még egy csöppnyi gyereknek? Csörgő is. Persze, hogy az is. És még? Akárhogy is töri a fejét, nem tudja, de Anna majd megmondja. Anna. Milyen szép lehet kismamának is. Azt sem tudta, hogyan csomagol be, a ruháit, ingeit, és egyéb holmiját ösz- szekeverte. Mindegy. Csak gyorsan az állomásra, nehogy lekésse a vonatot. A jegypénztárnál kapkodva vette elő pénztárcáját és jegyet váltott. Azután türelmetlenül várta a vonat indulását. jén vetett papírra. Az egyik közülük sziklás, lapályos tájat ábrázol, melyet szakadék szel át. A szakadék két partján két alak áll. Az egyik robosztus erejű munkás, a másik oldalon szőrmegalléros cilinderes tőkés. Fölöttük az egész távlatot betölti egy markáns vonású, víziószerűen hatalmasra nagyított férfifej, a munkásosztály erejét hirdeti, s az osztályharcot szimbolizálja. Az osztályharcot, amelyben kibékíthetetlen, áthidalhatatlan ellentét, szakadék választja el egymástól a kizsákmányolt proletárt és a füstölgő gyárak urát, a nagytőkést. Azután a felszabadulást követő években a csendes, bensőséges, ihlettel telített művészéveket az építőmunka hősi korszaka szakítja meg. Imre Gábor úgy érezte, hogy ott a helye az országépítés nagy munkájában. Nem mondott búcsút végleg művészetének, de úgy látta, az új rend védelméért tevőlegesen is helyt kell állnia. Most, amikor levetette a rendőregyenruhát, a nyugalmazott alezredes 68 éves fejjel ismét kezébe vette a vésőt, a kalapácsot, rajztollat és az ecsetet, alkot újból iá nem apadó lelkesedéssel és fiatalos erővel. Domborművei, az általa alkotott csudálatos finomságú plakettek és érmek ennek a ritka művészeti ágnak a nagyjai közé sorolják. És mégis, mintha még mindig bizonyítania kellene művészetét. Sokan vannak, akik elfelejtették, s sokan, akik nem ismerik. S, ha végre hosszú évek adósságának törlesztéseként emlékmű, hirdeti majd az 1919-es proletárforradalom hőseinek és mártírjainak harcát és dicsőségét, ő a legilletékesebb, hogy erről a harcról és erről a dicsőségről a kecskeméti homokon szobrot álmodjék. Mostanában Kodály Zoltán szoborportréjának megalkotása foglalkoztatja. Rengeteg tanulmányt folytatott és az alkotás első állomásaként plakettek, domborművek születtek a mesterről. Amikor a kecskeméti Kodály-kórus jubileumi kórusfesz- : tiválját meghirdette, az Imre Gábor által megalkotott plaketteket ajándékozták a vendéglátók a díjnyertes énekkarnak. Nem maradt hűtlen az ecsethez, nem pihen a rajzoló tolla sem. Imre Gábor e sokoldalú, fiatalos frisseséggel dolgozó művész ma is a legtevékenyebb kecskeméti alkotók közé tartozik. Ma ismét tanít. Ifjúmunkásokat nevel és közben meg nem áll kezében a véső. Ideje lenne, hogy a proletárdiktatúra 40. évfordulójának ünnepi esztendejében bemutassuk az ifjú kecskeméti nemzedéknek teljes életművét, azt amit márványban, kőben, színben és formában egy életen át alkotott és alkot ma is. Csáky Lajos A raj atoll és a véső poétája Imre Gábor 68 éves A múlt esztendőben készítet Kodály dombormű. A művész legfrissebb terve, hogy meg. alkotja Kecskemét nagy szülöttjének, Kodály Zoltánnak mel- szobrát.
