Petőfi Népe, 1958. augusztus (3. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-03 / 182. szám

Nagy Itták István NYÁR Összeállította a Petőii Népe szerkesztősége és a megyei tanács művelődési osztálya GOHDOIÄTOK clz átyiptttotzM „ szakadomitih ” -ml Vers-dömping van hazánk­ban, egyaránt lelkesítő és riasz­tó méretű túltermelés. Aki nem hiszi, nézze meg a Petőfi Népe vastag dossziéit, vagy kukkant­son be valamelyik fővárosi szerkesztőségbe, ahol némelyik asztalon a kéziratot tartalmazó levelek halmazai állnak, Az elutasított, a közlés­re váró és a közölt versek egy bizonyos része azonban a nagy özönlés okát és okozóját már első rápillantásra elárulja. Ijesz­tően sok a »szabadvers-“.. * Egy­más alá írt hosszabb és rövi- debb sorok, amelyek nem rímel­nek, hiányzik belőlük a ritmus. Ezek legtöbbjét bárki képes utá­nozni, a legkisebb tehetség nél­kül is, hiszen éppen csak a be­tűk ismerete, a prózai értelem­ben vett írnitudás szükséges hozzájuk. Mindenkinek van sze­me, s azzal lát. Tovább folytat­va: amit látok, azt leírom, még gondolok is hozzá valamit, s te­szek a szövegbe pár egészen vad jelzőt, cikornyát, pontosvesszőt. Meghökken tőle a papír, az ol­vasó, s ez is »költészet«... Ma- gasabbrendű a többi versnél, mert nem »szokványos«, nem »ósdi«, hanem »új« és »forradal­mi«. Lépjünk vissza pár lépés­sel és vizsgáljuk meg röviden, milyen az igazi szabadvers és mikor van létjogosultsága. Für professzor sokáig híres érettségi összefoglaló könyvében így írt: »Ez a versforma nem alkalmaz­kodik a verstan szabályaihoz, hanem művelői teljes egyéni szabadsággal szedik rímekbe a hangsúlyos és hangsúlytalan, hosszú és rövid szótagokat, ügyelve a belső ritmus érvénye­sülésére, mely a vers zeneiségét biztosítja.« Más esetben: »Gyak­ran az indulatok mindent elsöp­rő áradata és a gondolatok kor­látlan csapongása, vagy a han­gulat, minden verselési formát félredob, nem törődik a költő sem a rímmel, sem a sorok sza­bályos hosszúságával, úgyhogy a vers valósággal szeszélyes kül­sejű próza lesz.« Kitűnő példa ez utóbbi esetre Petőfi »Az őrült«-je. Előfordul Babits, Kosz­tolányi, vagy akár József Attila költészetében, de ki kell hang­súlyozni: előfordul, de nem min­den versük, még csak a zöme sem szabadvers. Életművüket formai szempontból a tökéletes­re való törekvés, a fegyelmezett­ség és a gondos, művészi kidol­gozás jellemzi. Ez tette naggyá a nagyokat, ez adott méltó kül­sőt a gondolati elemekhez, ez avatta remekművé és maradan­dóvá nem egy költeményüket. Az előbbi bekezdésben tárgyaltaknak természetesen semmi köze a szabadverselés mai túlzóihoz. Mert hihető, hogy va­laki örökké lázban él, annyira feldúlt, robbanékony lelkiálla­potban, hogy nem képes rende­sen kidolgozni sorait? A mai szabadvers-túltermelés oka leg­többször, sajnos, nem ez. In­kább a formai készületlenség, gyakorlatlanság és a kényelem. Sokkal könnyebb azon melegé­ben, átgondolást, mérlegelést teljesen mellőzve, minden érle­lés nélkül egymás alá firkanta- ni (szabadvers ürügyén) a soro­kat, mint az ellenkezője. Nem mondhatják, hogy itt és itt dö­cög a sor és sántít a rím, hiszen sem rím, sem ritmus nincs, ha­nem helyette valami misztifi­kált »gondolat-ritmus«. Ez a gondolat-ritmus azután olyan valami a ma dívó értelmezés szerint, mint a lélek, vagyis szemmel nem látható, kézzel nem tapintható, csak hihető. Erre hivatkoznak, ezt lobogtat­ják, mint valami menlevelet, ha valaki kétségbe meri vonni a »mű« értékét, s ugyanakkor ez­zel próbálják igazolni az iroda­lom és az olvasók ellen elköve­tett merényleteiket, Hány, de hány »vers« születik így világszerte, országo­san és a kies Kiskunságban::: A jobb sorsa érdemes olvasók ( pedig csodálkoznak, mérgelőd­nek és közben szomjaznak a1» szép, gondosan munkált, érthető^, és világos versek, tegyük hozzá:/ az igazi versek után. Nem lelki V pucérságot, minden áron új és vJ hajmeresztő hasonlatokat, bo -(/ nyolult szófűzéseket várnak.)1 Nem, egyáltalán nem, A lobogó ) üstökű vadzsenik kora örökre( lejárt. Káprázatos tűzijáték,/ mell bevágás, pongyola locsogás) és értelmetlen képekkel való ti-' tánkodás helyett az értelem, jól ( olvasták és érzik, az értelem) korszakát éljük, A józan érte-) lem offenzivája folyik, diadal-Vi másán, feltartóztathatatlanul. ( Az új és egyre szélesedő olvasó-/ tábor nem affekta sznobokból s' különcségekre vágyókból áll, ha-(/ nem olyan dolgozókból, akik/ szépre és jóra vágynak a mű-))' vészetek minden területén; A szép és a jó mellett az ér-( telmet is keresik, megkövetelik,/ s igényességük napról napra nő./ Ezt meg nem látni, észre nem1; venni lehetetlen. Különösen ( Bács-Kiskun megyében, ahol a) lakosság igen nagy százaléka)1 dolgozó paraszt. Népdalokon, vi népmeséken, Petőfi- és Arany f János-verseken felnőtt paraszt-/) emberek, eleve minden művé-) szeti izmustól mentesek; A már idézeti Für-könyv-jfJ bői kölcsönzőm a befejezést. Mi-\' lyen a szép stílus? Három fő( kelléke van: magyarosság, sza-/ batosság és világosság. Esztéti-) kai sajátosságai: szemléletesség, \ élénkség, jóhangzás. Ezek azok( az alapvető dolgok, amelyeket / mindenki tud, de nem okvetlen) alkalmaz. Ugyanekkor ezek azok( a követelmények, amelyek nél-/ kül nem lehet vers a vers és) ugyancsak ezek teszik lehetet- V lenné a mai értelemben vett ( úgynevezett »szabad versek'-'-be^ való belenyugvást, megtörésü­ket; Fazekas Tiborc Mint katlanon a víz forr, bugyog a táj, lángol alattunk az ólmos, rőt homok, két csüggedt akác rég esőért zokog, úgy elvakit a fény, hogy már szinte fáj. Centikre fogyott mögöttem az árnyék, előttem eb lohol, hűvöset keres, kövér tök guggol indáján, mely eres, akár munkára hajló, izzadt lágyék. Érlel a Nap. A tüzes légben tova dinnyék, virágok jó illata terjed, hasas hordókban barack-cefre erjed, bogárka pattog, mint ökrös ostora. Itt még aratnak. Kombájn vitorláz át a búzatáblán és kaszák íve leng. Fent égre feszülve vad vércse kereng, s úgy csap a földre, hogy megborzong a hát. Cserepes a föld, mint lázbeteg ajka és inna, akár száz részeges torok, felégett füvén vén tehén kóborog, nedves szemét rút legyek hada marja. Vén fák üregében megbújva a szél cincog, akár falka éhező egér, bóbitás pitypangok táncolnak ledér táncot. Lentről a füvek sóhaja kél. A Nap lecsurranő, mézszín sugarát mohón isszák a puha körték, almák, míg fejünkre szórja roppant hatalmát = fényében a gyíkhát villanó achát. 0 nyár! Ki elhozod a vidám színek, illatok, ízek és bőség kosarát ne légy szűkmarkú hozzánk, ne érjen vád. Adj bő termést és víg halat a víznek? Es én, aki itt, az Alföld közepén ujjal tapintom és érzem a valót, megvetem lábam, mint földbeszúrt karót szaggathat vihar, míg buzdít a Remény! Kecskemét, 1958. július hó, Láasiri F.rmébet i Utat présel Utat présel a nagy kerék, alatta csikorognak kövek. De fent ül a munkás s a gép súlyos tömeggel előremegy. Régi utakat javítunk, holnapunkhoz új utat törünk. S hiába csikorog a múlt, értünk van ma már a két kezünk. Forgatjuk idő kerekét; Vérünk olaján hozzánk gördült. Mi forgatjuk, elvtárs, te s én, S nézd, határunk már, hogy kizöldült. TARTALOM és FORMA — 7úo'-zzdizó/dj cl ktfi zőnuuMLfídi túlákőtt — jagy utat tettek meg festő­ink felszabadulásunk óta, ezt bizonyítják kiállításaink, eredményeink. De ezt mutatja az az egyre fokozódó érdeklő­dés is, mellyel a szélesebb körű műveltség megszorzásét és elsa­játítását, vagy továbbfejlesztését igénylő közönség látogatja eze­ket a kiállításokat. A közönség ma már fokozottabban bírál, s miként a legutóbbi kiállítás óta eltelt idő mutatta, az újság ha­sábjain is bátran kiáll vélemé­nyével, a művészettel szemben tá­masztott igényeivel, sőt követe­léseivel is. Eddig már négy cikk jelent meg, melyek mind a leg­utóbbi kiállítás eredményeivel és hibáival foglalkoztak, s ez festőink számára is megmutatja a fokozott érdeklődést, mellyel számolniok kell a jövőben. Ezek a cikkek igen helyesen számos komoly problémára hív­ták fel a figyelmet, melyeknek részletesebb elemzése és tanul­mányozása feladata kell hogy legyen megyénk összes festőjé­nek. A kritikák helyesek voltak, mert a hibákkal együtt rámutat­tak azoknak gyökereire, meg­szüntetésük módjaira, a fejlődés irányára. Helyesek, mert nem hagyják a művészeket elért vagy vélt babéraikon pihenni, hanem a fejlődés útjának megmutatá­sával ösztökélik még jelentéke­nyebb, tartalmasabb alkotások létrehozására. Jelen cikk is ezen gondolatok jegyében született, s ha kevéssel is, de a kiállításból és a kritikai cikkekből fakadó néhány prob­lematikus kérdésben kíván szót emelni. Mit kíván a mai társadalom a mai művészektől? Annak ábrá­zolását, amit szeret, ami körü­lötte van, vagyis a való élet be­mutatását. Azt akarja látni, amit a valóságban, a baráti kör­nyezetet, a természetet, az ele­ven élet szépségét, vagyis kö­zönségünk ösztönszerűleg a reá­lizmus, a valóságszerű ábrázo­lás oldalára áll, ami mindannak tanúbizonysága, hogy az embe­rek nagy többsége a valóság ta­laján a művészetektől is a rea­lista ábrázolásokat várja. Nos, ebből a szempontból vizs­gálva legutóbbi képzőművészeti kiállításunk anyagát, meg kell állapítani, hogy festőművészeink minden eredményei mellett is még nem felelnek meg — né­hány kivételtől eltekintve — ezeknek a követelményeknek. A részben szóban, részben írásban elhangzott kritikai megjegyzé­sek nagy többségben valóban meglevő hibákra mutatnak rá. Az egyik vitás kérdés és ta­lán a legalapvetőbb: a mű esz­mei tartalmának és művészi formájának kapcsolata. A képeket vizsgálva meg kell állapítani, hogy a tartalom sok esetben ellentétben van a for­mai kifejezési móddal. A szocia­lista-realista módszer megköve­teli, hogy a tartalmat és a for­mát egységben vizsgáljuk meg, amelyben a forma alá van ugyan rendelve az eszmei kife­jezésnek, de az eszmének rea­lista művészi formában keli kifejezésre jutnia. Ha tehát a formai megjelení­tés kérdését tesszük vizsgálat tárgyává a fentiek alapján, úgy sajnos, azt kell megállapítani, hogy nem áll helyt Goór Imre azon megállapítása, mely sze­rint a festmények többsége »a valóság talaján áll«. Különö­sen nem abban a megfogalma­zásban, ahogyan ő azt meghatá­rozta: »...megyénk művészei — szinte kiléte) nélkül — műveik kiindulásakor (ha idegen hatás­tól mentesek) a valóság talaján állnak.« Egyrészt már eleve fél ered­mény, ha a művész csak a ki­induláskor áll a valóság talaján, mert hisz ez önmagában még nem jelent Mtnmit és miként azt számos JBfcnény bizonyítja, a befejezésBBsmár koránt sem álltak ilyen'wapon. Ugyancsak eltévesztett gondolkodás az ide­gen hatások alól való mentesség Goór-i megfogalmazása, mint a valóság talaján állás alapvető kritériuma. Kétségtelen, hogy az értékes művek alkotásához szükséges képességeket a művész nem egy csapásra szerzi meg, hanem hosszú évek során, munkájának állandó tökéletesítése által. Nemcsak a tartalom fontos, ha­nem ugyanúgy a tökéletes mű­vészi tudást is az alkotás leg­fontosabb előfeltételének kell tekinteni. E téren — a kiállítás tanúsítja — van még mit tanul- niok a megyei festőknek, de ugyanakkor módjukban is áll tanulni, hisz előttük vannak a magyar és külföldi művészek remek példaképei, az idősebb nemzedékek gazdag tapasztala­tai, a klasszikus művészek szá­mos alkotása. A művészetben az idegen ha­tásoktól való elszakadás egyenlő a múlt nagy mesterei és a mű­vészet elért eredményei számos nagy értékének nagyképű elv^ tésével, mely öntelt álláspont semmiesetre sem jelentheti a »valóság talaján-állást«, A kiállításon látott sok-sok vázlatos, művészileg nem meg­oldott festmény korántsem a realista ábrázolás elérése, ha­nem csupán a tanulási időszak ideiglenes állapota. Számos ho­mályos, maszatos benyomást keltő kép — mely egyesek sze­rint realista ábrázolás — csak festői kísérlet és sok esetben nem is a legjobb a magasabb művészi tudás eléréséhez. Nem magasztosíthatjuk a realista áb­rázolás Goór-i meghatározású »átfogó-összegező« művészi ki­fejezési formáinak, mintaképei­nek azokat a festményeket, me­lyek a sematizmust, vagy egyéb öncélú festőiséget realista mű­nek kívánják beállítani. Persze, a forma mellett a tar­talom is az alapvető kritériu­mokhoz tartozik. Helyesek azok a kritikák, melyek kifogásolják, hogy nem vették át festőink napjaink hősi erőfeszítéseinek lendületét és nem tükrözik mű­veikben a megváltozott viszo­nyokat. A művészi alkotás elna­gyoltsága, önmagáért való tét- szelgése, az alkotás eszmei és formai kettősségének erőszako­lása csak helyben topogást ered­ményezhet. Persze itt meg kell jegyez­nünk. hogy nem arra van szűk-

Next

/
Thumbnails
Contents