Petőfi Népe, 1958. augusztus (3. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-03 / 182. szám

Nagy Itták István

NYÁR

Összeállította a Petőii Népe szerkesztősége és a megyei tanács művelődési osztálya

GOHDOIÄTOK

clz átyiptttotzM „ szakadomitih ” -ml

Vers-dömping van hazánkban, egyaránt lelkesítő és riasztó méretű túltermelés. Aki nem hiszi, nézze meg a Petőfi Népe vastag dossziéit, vagy kukkantson be valamelyik fővárosi szerkesztőségbe, ahol némelyik asztalon a kéziratot tartalmazó levelek halmazai állnak,

Az elutasított, a közlésre váró és a közölt versek egy bizonyos része azonban a nagy özönlés okát és okozóját már első rápillantásra elárulja. Ijesztően sok a »szabadvers-“.. * Egymás alá írt hosszabb és rövi- debb sorok, amelyek nem rímelnek, hiányzik belőlük a ritmus.

Ezek legtöbbjét bárki képes utánozni, a legkisebb tehetség nélkül is, hiszen éppen csak a betűk ismerete, a prózai értelemben vett írnitudás szükséges hozzájuk. Mindenkinek van szeme, s azzal lát. Tovább folytatva: amit látok, azt leírom, még gondolok is hozzá valamit, s teszek a szövegbe pár egészen vad jelzőt, cikornyát, pontosvesszőt.

Meghökken tőle a papír, az olvasó, s ez is »költészet«... Ma- gasabbrendű a többi versnél, mert nem »szokványos«, nem »ósdi«, hanem »új« és »forradalmi«.

Lépjünk vissza pár lépéssel és vizsgáljuk meg röviden, milyen az igazi szabadvers és mikor van létjogosultsága. Für professzor sokáig híres érettségi összefoglaló könyvében így írt:

»Ez a versforma nem alkalmazkodik a verstan szabályaihoz, hanem művelői teljes egyéni szabadsággal szedik rímekbe a hangsúlyos és hangsúlytalan, hosszú és rövid szótagokat, ügyelve a belső ritmus érvényesülésére, mely a vers zeneiségét biztosítja.« Más esetben: »Gyakran az indulatok mindent elsöprő áradata és a gondolatok korlátlan csapongása, vagy a hangulat, minden verselési formát félredob, nem törődik a költő

sem a rímmel, sem a sorok szabályos hosszúságával, úgyhogy a vers valósággal szeszélyes külsejű próza lesz.« Kitűnő példa ez utóbbi esetre Petőfi »Az őrült«-je. Előfordul Babits, Kosztolányi, vagy akár József Attila költészetében, de ki kell hangsúlyozni: előfordul, de nem minden versük, még csak a zöme sem szabadvers. Életművüket formai szempontból a tökéletesre való törekvés, a fegyelmezettség és a gondos, művészi kidolgozás jellemzi. Ez tette naggyá a nagyokat, ez adott méltó külsőt a gondolati elemekhez, ez avatta remekművé és maradandóvá nem egy költeményüket.

Az előbbi bekezdésben

tárgyaltaknak természetesen semmi köze a szabadverselés mai túlzóihoz. Mert hihető, hogy valaki örökké lázban él, annyira feldúlt, robbanékony lelkiállapotban, hogy nem képes rendesen kidolgozni sorait? A mai szabadvers-túltermelés oka legtöbbször, sajnos, nem ez. Inkább a formai készületlenség, gyakorlatlanság és a kényelem. Sokkal könnyebb azon melegében, átgondolást, mérlegelést teljesen mellőzve, minden érlelés nélkül egymás alá firkanta- ni (szabadvers ürügyén) a sorokat, mint az ellenkezője. Nem mondhatják, hogy itt és itt döcög a sor és sántít a rím, hiszen sem rím, sem ritmus nincs, hanem helyette valami misztifikált »gondolat-ritmus«. Ez a gondolat-ritmus azután olyan valami a ma dívó értelmezés szerint, mint a lélek, vagyis szemmel nem látható, kézzel nem tapintható, csak hihető. Erre hivatkoznak, ezt lobogtatják, mint valami menlevelet, ha valaki kétségbe meri vonni a »mű« értékét, s ugyanakkor ezzel próbálják igazolni az irodalom és az olvasók ellen elkövetett merényleteiket,

Hány, de hány »vers« születik így világszerte, országosan és a kies Kiskunságban:::

A jobb sorsa érdemes olvasók ( pedig csodálkoznak, mérgelődnek és közben szomjaznak a1» szép, gondosan munkált, érthető^, és világos versek, tegyük hozzá:/ az igazi versek után. Nem lelki V pucérságot, minden áron új és vJ hajmeresztő hasonlatokat, bo -(/ nyolult szófűzéseket várnak.)1 Nem, egyáltalán nem, A lobogó ) üstökű vadzsenik kora örökre( lejárt. Káprázatos tűzijáték,/ mell bevágás, pongyola locsogás) és értelmetlen képekkel való ti-' tánkodás helyett az értelem, jól ( olvasták és érzik, az értelem) korszakát éljük, A józan érte-) lem offenzivája folyik, diadal-Vi másán, feltartóztathatatlanul. ( Az új és egyre szélesedő olvasó-/ tábor nem affekta sznobokból s' különcségekre vágyókból áll, ha-(/ nem olyan dolgozókból, akik/ szépre és jóra vágynak a mű-))' vészetek minden területén;

A szép és a jó mellett az ér-( telmet is keresik, megkövetelik,/ s igényességük napról napra nő./ Ezt meg nem látni, észre nem1; venni lehetetlen. Különösen ( Bács-Kiskun megyében, ahol a) lakosság igen nagy százaléka)1 dolgozó paraszt. Népdalokon, vi népmeséken, Petőfi- és Arany f János-verseken felnőtt paraszt-/) emberek, eleve minden művé-) szeti izmustól mentesek;

A már idézeti Für-könyv-jfJ bői kölcsönzőm a befejezést. Mi-\' lyen a szép stílus? Három fő( kelléke van: magyarosság, sza-/ batosság és világosság. Esztéti-) kai sajátosságai: szemléletesség, \ élénkség, jóhangzás. Ezek azok( az alapvető dolgok, amelyeket / mindenki tud, de nem okvetlen) alkalmaz. Ugyanekkor ezek azok( a követelmények, amelyek nél-/ kül nem lehet vers a vers és) ugyancsak ezek teszik lehetet- V lenné a mai értelemben vett ( úgynevezett »szabad versek'-'-be^ való belenyugvást, megtörésüket;

Fazekas Tiborc

Mint katlanon a víz forr, bugyog a táj, lángol alattunk az ólmos, rőt homok, két csüggedt akác rég esőért zokog, úgy elvakit a fény, hogy már szinte fáj.

Centikre fogyott mögöttem az árnyék, előttem eb lohol, hűvöset keres, kövér tök guggol indáján, mely eres, akár munkára hajló, izzadt lágyék.

Érlel a Nap. A tüzes légben tova dinnyék, virágok jó illata terjed, hasas hordókban barack-cefre erjed, bogárka pattog, mint ökrös ostora.

Itt még aratnak. Kombájn vitorláz át a búzatáblán és kaszák íve leng.

Fent égre feszülve vad vércse kereng, s úgy csap a földre, hogy megborzong a hát.

Cserepes a föld, mint lázbeteg ajka és inna, akár száz részeges torok, felégett füvén vén tehén kóborog, nedves szemét rút legyek hada marja.

Vén fák üregében megbújva a szél cincog, akár falka éhező egér, bóbitás pitypangok táncolnak ledér táncot. Lentről a füvek sóhaja kél.

A Nap lecsurranő, mézszín sugarát mohón isszák a puha körték, almák, míg fejünkre szórja roppant hatalmát = fényében a gyíkhát villanó achát.

0 nyár! Ki elhozod a vidám színek, illatok, ízek és bőség kosarát ne légy szűkmarkú hozzánk, ne érjen vád. Adj bő termést és víg halat a víznek?

Es én, aki itt, az Alföld közepén

ujjal tapintom és érzem a valót, megvetem lábam, mint földbeszúrt karót szaggathat vihar, míg buzdít a Remény!

Kecskemét, 1958. július hó,

Láasiri F.rmébet i

Utat présel

Utat présel a nagy kerék, alatta csikorognak kövek.

De fent ül a munkás s a gép súlyos tömeggel előremegy.

Régi utakat javítunk, holnapunkhoz új utat törünk.

S hiába csikorog a múlt, értünk van ma már a két kezünk.

Forgatjuk idő kerekét;

Vérünk olaján hozzánk gördült.

Mi forgatjuk, elvtárs, te s én,

S nézd, határunk már, hogy kizöldült.

TARTALOM és FORMA

— 7úo'-zzdizó/dj cl ktfi zőnuuMLfídi túlákőtt —

jagy utat tettek meg festőink felszabadulásunk óta, ezt bizonyítják kiállításaink, eredményeink. De ezt mutatja az az egyre fokozódó érdeklődés is, mellyel a szélesebb körű műveltség megszorzásét és elsajátítását, vagy továbbfejlesztését igénylő közönség látogatja ezeket a kiállításokat. A közönség ma már fokozottabban bírál, s miként a legutóbbi kiállítás óta eltelt idő mutatta, az újság hasábjain is bátran kiáll véleményével, a művészettel szemben támasztott igényeivel, sőt követeléseivel is. Eddig már négy cikk jelent meg, melyek mind a legutóbbi kiállítás eredményeivel és hibáival foglalkoztak, s ez festőink számára is megmutatja a fokozott érdeklődést, mellyel számolniok kell a jövőben.

Ezek a cikkek igen helyesen számos komoly problémára hívták fel a figyelmet, melyeknek részletesebb elemzése és tanulmányozása feladata kell hogy legyen megyénk összes festőjének.

A kritikák helyesek voltak, mert a hibákkal együtt rámutattak azoknak gyökereire, megszüntetésük módjaira, a fejlődés

irányára. Helyesek, mert nem hagyják a művészeket elért vagy vélt babéraikon pihenni, hanem a fejlődés útjának megmutatásával ösztökélik még jelentékenyebb, tartalmasabb alkotások létrehozására.

Jelen cikk is ezen gondolatok jegyében született, s ha kevéssel is, de a kiállításból és a kritikai cikkekből fakadó néhány problematikus kérdésben kíván szót emelni.

Mit kíván a mai társadalom a mai művészektől? Annak ábrázolását, amit szeret, ami körülötte van, vagyis a való élet bemutatását. Azt akarja látni, amit a valóságban, a baráti környezetet, a természetet, az eleven élet szépségét, vagyis közönségünk ösztönszerűleg a reálizmus, a valóságszerű ábrázolás oldalára áll, ami mindannak tanúbizonysága, hogy az emberek nagy többsége a valóság talaján a művészetektől is a realista ábrázolásokat várja.

Nos, ebből a szempontból vizsgálva legutóbbi képzőművészeti kiállításunk anyagát, meg kell állapítani, hogy festőművészeink minden eredményei mellett is még nem felelnek meg — néhány kivételtől eltekintve — ezeknek a követelményeknek. A részben szóban, részben írásban elhangzott kritikai megjegyzések nagy többségben valóban meglevő hibákra mutatnak rá.

Az egyik vitás kérdés és talán a legalapvetőbb: a mű eszmei tartalmának és művészi formájának kapcsolata.

A képeket vizsgálva meg kell állapítani, hogy a tartalom sok esetben ellentétben van a formai kifejezési móddal. A szocialista-realista módszer megköveteli, hogy a tartalmat és a formát egységben vizsgáljuk meg, amelyben a forma alá van ugyan rendelve az eszmei kifejezésnek, de az eszmének realista művészi formában keli kifejezésre jutnia.

Ha tehát a formai megjelenítés kérdését tesszük vizsgálat tárgyává a fentiek alapján, úgy sajnos, azt kell megállapítani, hogy nem áll helyt Goór Imre azon megállapítása, mely szerint a festmények többsége »a valóság talaján áll«. Különösen nem abban a megfogalmazásban, ahogyan ő azt meghatározta: »...megyénk művészei — szinte kiléte) nélkül — műveik

kiindulásakor (ha idegen hatástól mentesek) a valóság talaján állnak.«

Egyrészt már eleve fél eredmény, ha a művész csak a kiinduláskor áll a valóság talaján, mert hisz ez önmagában még nem jelent Mtnmit és miként azt számos JBfcnény bizonyítja, a befejezésBBsmár koránt sem álltak ilyen'wapon. Ugyancsak eltévesztett gondolkodás az idegen hatások alól való mentesség Goór-i megfogalmazása, mint a valóság talaján állás alapvető kritériuma.

Kétségtelen, hogy az értékes művek alkotásához szükséges képességeket a művész nem egy csapásra szerzi meg, hanem hosszú évek során, munkájának állandó tökéletesítése által. Nemcsak a tartalom fontos, hanem ugyanúgy a tökéletes művészi tudást is az alkotás legfontosabb előfeltételének kell tekinteni. E téren — a kiállítás tanúsítja — van még mit tanul- niok a megyei festőknek, de ugyanakkor módjukban is áll tanulni, hisz előttük vannak a magyar és külföldi művészek remek példaképei, az idősebb nemzedékek gazdag tapasztalatai, a klasszikus művészek számos alkotása.

A művészetben az idegen hatásoktól való elszakadás egyenlő a múlt nagy mesterei és a művészet elért eredményei számos

nagy értékének nagyképű elv^ tésével, mely öntelt álláspont semmiesetre sem jelentheti a »valóság talaján-állást«,

A kiállításon látott sok-sok vázlatos, művészileg nem megoldott festmény korántsem a realista ábrázolás elérése, hanem csupán a tanulási időszak ideiglenes állapota. Számos homályos, maszatos benyomást keltő kép — mely egyesek szerint realista ábrázolás — csak festői kísérlet és sok esetben nem is a legjobb a magasabb művészi tudás eléréséhez. Nem magasztosíthatjuk a realista ábrázolás Goór-i meghatározású »átfogó-összegező« művészi kifejezési formáinak, mintaképeinek azokat a festményeket, melyek a sematizmust, vagy egyéb öncélú festőiséget realista műnek kívánják beállítani.

Persze, a forma mellett a tartalom is az alapvető kritériumokhoz tartozik. Helyesek azok a kritikák, melyek kifogásolják, hogy nem vették át festőink napjaink hősi erőfeszítéseinek lendületét és nem tükrözik műveikben a megváltozott viszonyokat. A művészi alkotás elnagyoltsága, önmagáért való tét- szelgése, az alkotás eszmei és formai kettősségének erőszakolása csak helyben topogást eredményezhet.

Persze itt meg kell jegyeznünk. hogy nem arra van szűk-