Petőfi Népe, 1958. augusztus (3. évfolyam, 180-205. szám)
1958-08-24 / 199. szám
Összeállította a Petőfi Népe szerkesztősége és a megyei tanács művelődési osztálya Olajtri 4_i cfc fiúét kulturális politikája szellemében sok olyan új kezdeményezés születik napjainkban, amely gyökeresen különbözik a régi módszerektől. Májuk a párt vezetői teremtenek személyes kapcsolatot az alkotóművészekkel, elbeszélgetnek /elük problémáikról, gondjaikról és segítenek a bajokon. Éppen ilyen esetnek voltam szemtanúja, amikor Farkas István elvtárssal, a megyei párt- bizottság köznevelés-felelősével sllátogattunk a bajai művész- relepre, Kun István festőművészhez. A vele folytatott baráti vitából az alábbiakat közöljük. — A művészet vajúdásával, jyötrelmével járó gondokon elsősorban is a Képzőművészeti Alap, a Képzőművészeti Tanács és a megyei munkaközösség tudna a legtöbbet segíteni. Igen im, de az Alap ténykedése jóformán csak adminisztratív jellegű, (a képek vásárlásában kimerül), a Képzőművészeti Tanács figyelmeztető, oktató szava pedig nem jut el a vidéken élő művészekhez. Tehát hiányzik a tudatos, elvi irányítás. Ezért van az, hogy tematikai vérszegénység sorvasztja az ecsetek ezerszinü világát. Ehhez hozzájárul még egy szomorú Valóság: az Alap zömében tájképeket és csendéletet vásárol, mondván: ezek az igények. Ilyenkor mit tegyen a festő? Keresi a tájakat és megörökíti vásznain az elé táruló panorámát. Hiányoljuk a megyei munka- csoport irányítását is. Helyesnek tartom, hogy a Petőfi Népe vitát indított a képzőművészet problémáiról, egyhelybentopogá- sáról, s több olyan cikk jelent meg a sajtóban, amelyek elgondolkoztatnak minden becsületes művészt, akik nem idegenkednek a szocializmus eszméjétől. Ez a vita részben pótolta a munkacsoport eddig hiányolt irányítását. Ez a termékeny vita nemcsak gondolkodtatásra, hanem alkotásra is serkent. De hogyan? Es itt szeretnék beszélni a társadalmi segítségről. A művészet akkor tudott a legjobban és legrohamosabban fej(es fám í'uxészek KÖZÖTT !•> iPf Bozsö János vázlatfüzctéböl — Végtelenül örülök, hogy az elvtársak megtisztelnek jelenlétükkel. Ügy érzem, hogy a mai napon közelebb kerültünk egymáshoz — kezdte a beszélgetést Éber Sándor. — Amint látják, édesapám több évtizedes munkásságának gyöngyszemeit őrizzük kegyelettel. Találhatók itt freskótervezetek, vázlatok és ezen kívül kitűnő olajportrék. Nagy István és Tornyai János festőmüvé-, székről, Rózsahegyi Kálmán színművészről. — Apám jön éhány freskót készített Baján. A felszabadulás után lemeszelték tévedésből, mindmáig ott rongálódnak a középületek falain. A város rés- tauráltassa ezeket, hiszen felbecsülhetetlen értékek. Szeret-! 7lénk, ha megvalósulna a családi másik régi óhaja is. Jó lenne, ha apám hagyatékából múzeu-, mot, vagy kiállító termet léte-', sitenének Baján. Ezzel megmentenénk a szekrényekben zsúfolt anyagot a további pusztulástól. Ezután ifjú Éber Sándor leg- frisséuo alkotásaiban gyönyörködtünk. A bajai táj elevene-l dett meg előttünk. Képeiben a színek pompázó világa eggyé olvad a város szeretetével. — Elénk hömpölyög a kanyargó vén Duna, a téli Sugovica, az 1956-os árvíz pusztító borzalma, a tavaszi és nyári erdők ezer csillogása. cl batáii beszélgetés közben Glied Károly elvtárs, a városi pártbizottság titkára meleg szavakkal nyugtatta meg Éber Sándor festőművészt, hogy a város leveszi a család válláról a nyomasztó gondokat és kötelességüknek tartják a régi hibák mielőbbi orvoslását. Ez nemcsak az Éber-család, hanem a város közös érdeke is. Ez a baráti látogatás is azt bizonyítja, hogy a párt megbecsüli a művészeket. És ez a féltő gondoskodás jólesik az alkotóknak. Bizalmat, erőt gerjeszt a további munkához. A párt pedig aZt kéri a művészektől, hogy képeikben a boldogabb, a remériytélibb életét sugározzák. Bieliczky Sándor F. Tóth Pál i Emlék a múltból Porban játszottunk, míg anyánk az emberőrlő gyárba járt —■ hajnaltól késő éjjelig fiileltük csendes lépteit, köhécselését, hisz beteg — a szíve egyre betegebb, s köhint, a torkát fojtja tán az is, mikor a szíve fáj. Meghallottuk már messziről jöttét, az utca végiről — s rohantunk drága kismamánk tóráit vagy kezét fogni át, Vidám lett akkor, de olyan ... Szeme is fénylett boldogan. — Halkan beszélt míg vacsoráit, kérdezte — mikor jön apánk? Hej, csak érkezzen mielőbb, hogy biztos itthon lelje őt. Mert apánk mindig fut-lohol, egy perc nyugalma nincs sehol csőszködi mások szöllejét s lopástól int másik szegényt. — Egyszer rÓg, volt egy háború őt is találta egy golyó. jobbkarja béna, mit tehet, így keres szűkös kenyeret, s még jó, ha boltban van hitel adósságunk sosem fogy él. Mi ezt már tudtuk jó korán élőbb, mint apánk mondta tán, előbb, mint anyánk szóra nyílt szájából tudtunk valamit. Kis öreg bölcsek — hallgatag szőttük a kedves álmokéi; megnövünk, 5 erősek lessüsfe *» lesz majd bőviben kenyerünk *■ cipónk, szép ropogós hajú, s minden ami hozzávaló, kínáljuk; — kedves jó szülék, ezt ízleljétek legelébb! Gyermeki álmok, boldog&ka az emlék úgy szívembe mert írni tiszta éneket, emlékek nélkül nem lehet, összefonódik múlt s jelen, hogy együtt hű tanú légyen. Túrán István t TALÁLKOZÓN Hát együtt vagyunk újra, cimborák — Sok régi, pajkos, nagyálmú gyerek — Hogy friss erővel menjünk majd tovább Formálni éltünk. Szorítsunk kezet, S hol összedobbant szívünk egykoron, Idézzünk múltat most e víg toron! ., .-Rögös volt az út, megbotlott a láb: Tétován jártunk szűk ösvényeken, S tanultunk vívni életes csatát: Birkózott bennünk dac és félelem. Kandin kutattuk: sorsunk merre megy, S gyakran nehéznek tűnt az egyszeregy. Ifjúi álmunk szép volt és merész: Alkotni vágytunk vakmerőn nagyot, S tudtuk, ha kísért bénult csüggedés, Várnak, mint régen, megkopott padok, S hitünk kútfője lesz az iskola, Hogy bolygónk vissza nem forog soha!.. Gyümölcsöt érlel napfényes nyarunk, Korunk teljesült ígéret kora; S ha most is bízó diákok vágyunk, Minket hirdet itt ezer új csoda, S nevünk megőrzik késő századok: Téren és időn tettünk átragyog! n^Jnal Jóaseft OCöny&vqh a haJá/ltóz Az Üj Termés hasábjain ritkán megszólal* költőt mutatunk be. Hajnal József elvtárs az 1919-es proletárdiktatúra előtti eabeh vette kezébe á tollat. Verséiben síkraszállt a munkai,.„g igazáért, színesen, bensőséges lírával mutatta meg a párt vezetésével harcoló munkásosztály életének, erzésvilágánák szépségeit. Az idős költő egyik legújabb versével köszörűjük az ól- vásót. Mintha vészes felhő tömkelegé lenne, S közé halálthozó villám is vegyülne. Közel érzi telkem az élet múlását, A csontkezű Halál jeges szorítását. Még gyümölcsérlelő meleg napok járnak, Élvezem csókjait a fűszeres nyárnak, Még a Nap mosolya ingerli a vérem, Mégis a hideg ősz incselkedik vélem. Ne jöjj még elmúlás! hess el tőlem beste! Még nem készül innen a csicsergő fecske. Se a gólyamadár, ki még kelepelget, Szerelmes párjának kevélyen felelget. Elmúlás királya, jegek fejedelme> Kaszád né suhintson még le a fejémre, Lásd, életem semmi, csupán gyötrő álom; Mégis könyörgök: né siettesd hálálom! Hagyjál egy kicsit még szenvedni, szeretni, ölelni, csókolni, a sorstól veretni, Dolgozni, küzdeni, míg betel a mérleg; S megváltóul gyere, majd ha arra kérlek. Parga Mihályi Hifn könnyű önfeledt* n Nem könnyű önfeledten ringni tükör hátán a tónak, bámulni égő Nap tüzében sima testek lepergő gyöngyeit, mélyülő vízben egyre lépegetve meglesni testek rejtett titkait, labdái dobálni felkacagva, frottír köpenybe bújva szörpös pohár jegével oltni síomjunk, vagy zöld szőnyegen elnyúlni hosszán: nem könnyű önfeledten pihenő órák mézét, lázas órák illatát szívni magunkba; világról, bajról mit se tudva beléfogozni a tovalebbenő pillanatba. Hiába hív ezer csodás varázs csalfa rétire, ném könnyű feledni, hogy halálra-vágyó, rút szelek zúgnak át gyanútlan falvak, városok felett, s villanó villámok éle vág be távoli házak ablakán, nem könnyű mit se tudva aggódó szemekről messzi kínokkal nem törődni, Ó, hány illat vonz, hány szín int ránk sugárkezévé], a hullámzó csillogásban hány lomb nevet dús szőnyeg felett, hány felhő kacag szikrázó ég alatt, hány madár dalol ott messzi-valahol, hány drága perc csábít, — és mégis: Nem könnyű önfeledten magunkba szívni e sok csodát: sejtjeink megtelnek távoli panaszokkal, s velőnkbe a gyűlölet magvát hintik el: Nem lehet sokáig önfeledten ringni nyári hullámok felkavart-fürcsa hátán, lődni, amikor a tehetségeket mecénások pártfogolták, buzdították. Ennek a módszernek nem a kapitalista értelmezésére gondolok, hanem szocialista tartalmára. Azt kellene megteremteni, hogy a társadalom legyen a festő mecénása. Mire gondolok itt? Arra, hogy szervezzünk a művelődési osztály segítségével a megye nagyobb városaiban, állami gazdaságaiban, üzemeiben a megyei festők képeiből vándorkiállítást. Részletre is odaadjuk festményeinket, hiszen tudjuk, hogy egyszerre nehéz kifizetni ezer— eztkétszáZ forintot. Vagy ha valamilyen ünnepséget rendeznek és ajándékozásra kerülne a sor, ne csak serleget és egyéb tárgyakat adjanak, hanem egy szép festménnyel is kedveskedjenek a kitüntetetteknek. Én így értelmezem, amikor mecénásokról beszélek. Állítom, nem a műteremben születik a téma. Ha látunk, tapasztalunk, akkor szerzünk csak olyan életismeretet, amely művészi köntösben ad számot a holnapról. Egyszóval törődjenek többet vélünk. Minket is nevelni kell. Az erkölcsi támogatás, a baráti biztatás, ösztökélés is sokat segít az alkotónak. Ha ei az emberi jótulajdonság párosul az anyagi megbecsüléssel, akkor helyrebillen lelki egyensúlyunk, megváltozik gondolkodásmódunk. megnövekedik alkotó kedvünk. S mindez mit eredményezhet? A művészet kiszakad a leegyszerűsítés világából. A düle- dező putrik helyett fejlődő szövetkezetek, üzemek hirdetik az újat. Es saját munkánkon keresztül válik húsunkká, vérünkké a szocializmusba vetett törhetetlen* hitünk. cÁ délutáni órákban ifjú Éber Sándor festőművészt kerestük fel otthonában. A városi pártbizottság és a városi tanács képviselője előtt megmutatta édesapja freskóművészetének gazdag hagyatékát. Temérdek kincs hever a gondosan őrzött szekrényekben. Olyan értékek, melyekre Bája büszkén tekinthet.
