Petőfi Népe, 1958. február (3. évfolyam, 27-50. szám)

1958-02-02 / 28. szám

JHeglúojuk az ill dikes eket a KISKUNHALASI „DACI-VASÚTRA*' Így uevesik a halasiak a rekettyéi négyöles utat, amely a keceli kövesútból kiágazva tart délnyugatnak, Fehértói, Debeak- pu&ztát érintve, Kéleshalom és Jánoshalma felé. A térképen igen jót mutató út. Hosszú kilométereken keresztül csaknem egyenes, de a valóság­ban hepehupás, homokos, ingo­ványos, sok helyen meg sem ta­lálható. A városi tanács építési osztályának vezetője azt mondta róla a decemberi tanácsülésen: •>a világ legrosszabb útja«, — mert egyrészét maga is végig gyalogolta. Pedig javították már nem egyszer, a múlt században (is sok gondot okozott rajta a közlekedés. Idős Bangó János jól emlékszik még az 1895-ös munkálatokra, amikor Duci Jó- eseí vezetésével s a lakosság ál­dozatos összefogással teszi jár­hatóbbá az utat. Neki volt a ezavajárása: »Ha jó volna ez az lit, olyan forgalmas lenne, mint A vasul.« így él ina is a »Daci- vasút« az öregek emlékezeté­ben. Hogy mennyire igaza volt s mennyire aktuális ma is ez a mondás, arról bárki meggyőződ­hetik. Forgalma nagy, hiszen A Jfoagyar*)xovjet 1 taráéi Társaság hírei s, 99‘ nagy területet szel ketté és so­kan lakják ezt a vidéket. De a városból megKözelíteni lehetet­len. Régebben történt, hogy két kiránduló, kocsival indult el a »Daci-vasúton«, de a leizzadt lovak hamarosan kimerültek s a fuvaros megkérte őket: szán­janak le és segítsenek a lova­kon, tolják a kocsit, mert kü­lönben nem lesz további utazás. Nem is lett. Az urak visszafor­dultak s közülük hányán már azóta! Pedig az itt élők ezen az úton szenvedik életüket. R ’gra­kott kocsi nem járhat ene. A legjobb lovak is vízbe borulnak félig rakott kocsival is, pedig á gazda is segít húzni. Segíteni akartak mindezen az 1940-es évek elején. A városi képviselőtestület határozata meg­született, de a kivitelezést a há­ború megakadályozta. Most ismét erőteljes mozga­lom folyik az út megjavítására. A lakosság 177 napi kocsifuvart, 05 gyalognapszámot ajánlott fel rövid két nap alatt. Komoly ki­vitelezés esetén mindenki az úton volna segíteni. Az út két­harmad részét sikerült 10 nap alatt kimérni s ebből is dereka­san kivette részét a lakosság. Palásti Lajos megyei tanácstag, Vígh Ferenc városi tanácstag, Paprika Sándor, Paor S. Fülöp, Fenekes Benő fáradhatatlanul szervezi a munkát. A városi tanács végrehajtó bi­zottsága sem tétlenkedik; mint­egy 40 000 forinttal segít. De ez még kevés, mert az út tartóssá­ga nincs biztosítva, mert Hala­son nincs anyag. Kő kellene, mert salakot is csak nagyítóval lehet látni itt-ott. Ide pedig eb­ből is sok kellene. Jó volna, ha az illetékesek a helyszínen megtekintenék a Daci-vasútat. Meglátnák járha- tatlanságát s azt, hogy a táj csak akkor fog fejlődni, lépést tartani a mával és holnappal, ha útja lesz. Igen hamar virágzó gyümölcsösök, szőlők viríthatná­nak a ma üres, szöcskejárta buckák helyén, de út nélkül ez kizárt dolog. Kedvetlenné lesz a nép, elszökik a földtől, pedig volnának és vannak szép kez­deményezések. A környék lakói rendűk és. várják a segítséget. Bíznak benne, hogy a mostani szándé­kot nem viszi el a tavaszi szél, mint a sok éven keresztül útra hordott szalmát, rőzsct. Keve­sebb hámfát kellene a bogná­roknak készíteni a rekettye), debeáki parasztok részére, ke­vesebb lovat kellene idő előtt megnyúzni s bőrét a tímárnak adni, mint valaha... S most mindenki arról beszél, arra ki­váncsi: elkészül-e az út, vagy »majd a helikopter vet véget a kínlódásnak« — mint Bangó János bácsi mondja... Vass Lajos, iskolaigazgató, tanácstag Nagy László: DERES MAJÁLIS (Versek 1944-1956) Sok- és melegszínű, de több esetben öncélú és szűkkörű ba- konyalji parasztidillek írásától jutott el Nagy László 12 év alatt az utolsó esztendők legsúlyosabb intellektuális problémáinak vers- befoglalásáig. Szédítő a megtett út, a szeretett, de szűknek érzett paraszti életformából való mód­szeres és makacs kikívánkozás- tól az 1954-ben írt »Víg eszten­dőkre szomjas« című vers meg­írásáig, melyben a mindent le­győző és megismerő ember a végső titkok kutatása közben eszmél rá, hogy — magát leg­nehezebb legyőznie: »... a befö­dött vágyak élnek, fölkiabál­nak.« Talán ez, a lelkében rej­tőző gát az oka a versek tartal­mi és formai fejlődése előtt né­ha-néha való akadályoknak. Meg-megakasztja fejlődését még a nemzedéke neveltetésének és sorsának tulajdonítható felfo­gás is, mely, ha közei sem süly- lyeszti sematizmusba, de sző­kébb résen át láttatja vele ele­inte a társadalmi kérdéseket, 1955-ben azonban már olyan összefüggéseket talál maga és a világ, az ember és a természet között (»Tájkép magammal«), melynek szilárd alapjára bizton­sággal rakodhat a súlyosodó mondanivaló. S ha még az »Apám« című vers igéző-követ- kezetességű szimbólumrendsze­rében találunk is a szülők sorsa iránti szomorú nosztalgiát, a fő A Szovjetunió 40 év alatt elérti eredményeit bemutató képanyag f érkezett az MSZBT Kecskeméti városi csoportjához. A kép-j anyagból a nagyobb üzemekben} rendeznek kiállításokat, s először! a Kinizsi Konzervgyár kultúr-j termében kerül bemutatásra. ! • ■ A Szovjetunióban járt pedagó-j tus küldöttség kecskeméti tagjai* a város üzemeiben, vállatai-j nál, intézményeinél élmény-j beszámolókat tartanak. A kecs­keméti MSZBT segíti az előadó-* *ok szervezését. • 2 A Magyar—Szovjet Baráti! társaság csoportjai készülnek! • szovjet Vörös Hadsereg meg-| alakulásának 40. évfordulójának? megünneplésére. Ebből az al-j kálómból február 10. és 28. kö-j rótt a Hazafias Népfronttal ést • Nőtanáccsal karöltve magyar! —szovjet találkozókat rendez-! pék. * Tanúié asszdft mi mindent készítettek. Az egyik pongyolát, a másik női ruhát, a har­madik hálóinget varrt és így tovább, a többi is kötényt, blúzt, fiúinget, lánykaruhát, kombinát készített magának vagy szeretteinek. Nagy segítség tehát a szakszervezet szabás-var- rástanfolyama a munkásasszonyoknak. Sok csa­ládban szükséges a másodkereset. Juhász Péterné például öt gyermek édesanyja, de Dakó Jánosné és több asszonytársa is a férj keresete mellé akar majd pótolni tudásával, hogy jobban éljenek, szebben öltözzenek gyermekeik és maguk. A lá­nyok, egyedülálló nők pedig főként a Kézmű­ipari Vállalat, vagy a Háziipari Szövetkezet be­dolgozóiként szándékoznak munkához jutni, vagy éppen kelengyére gyűjteni. Dicsérendő, hogy a napi munka után, a dolgozó asszonyoknak pedig a második »műszak« végez­tével még erre a szabás-varrás tanfolyamra is van akaratuk, ötvenötük nevében mi csak annyit ké­rünk, hogy a szakszervezeti klub ne olyan »mire­lité szobában« várja őket, mint látogatásunkkor. s. a. mondanivaló a század emberé­nek legnagyobb élménye, az ember és a világ gigantikus bir­kózása marad. Ez akadályokat leszámítva Nagy László költői fejlődése azon kevés lírikusunk fejlődésével rokon, akiknek töretlenül ívelt felfelé pályája, Üj gondolati líránkból bizo­nyára szép emléket hagy min­denkiben a »Havon delelő szi­várvány«, s a »Vasárnap gyö­nyöre« című vers, melyek le is vetik magukról az itt-ott mutat­kozó józsefattilai (»Játék Kará­csonykor«), szabólőrinci (»Nyári ének«) hatást. Az utóbbiban már a makrokozmoszi méretekben folyó ember-természet harcban született érzések döbbentik meg az olvasót ütemükkel,»ringatják a lelket a tudás, az emberség mámorába. S az ebből a harcbóJ visszahúzó régi erők adják a ma emberének legnagyobb konflik­tusát: »Vágyak térképét olva­som — ez a parancs. S szívem a holnapok dalát megsejti. Vágy tagadónak ótok és szégyen agancs vastagszik fejére...« A bábeli érzészavarba azon­ban belezenél a pannóniai táj, s költő Bzülőliazája nyugalmas derűjével, melyet Nagy László magával hozott a XX. század viharába. — szinte a középkor­ból. S ez adja meg apokaliptikus eseményekben a lelkét, az ember legbensőbb valóját kereső költő .számára a biztos talajt, ahonnan kiindulva nem tévedhet el, 6 ahová még az űrrepülés korá­ban is visszatalálhat. Nagy László humanizmusának ez — a néphez való hűség —■ a legmé­lyebb magyarázata; Időközben minden próbálko­zásból nyer költészete. A »Bol­gár tánc« időmúlás-érzése adta ereje, a »Kovács« romantikus emelkedettsége, s még a »Csen­gő« újparaszti, tsz-idilljét adó melegsége is hozzájárul a kötél végén, új versel erejéhez; Ügy érezzük a kötet elolvasá­sa után: a magyar költészet im­már hagyományossá vált gondo­lati-lírai naplói Íródnak tovább Nagy László közelebbi években írt verseivel: a józsefattilai, sza­bólőrinci hagyomány talál ben­ne folytatóra; (Magvető Könyvkiadó Válla­lat. 20.— Ft.) F, G, Ä eggel négy óra múlt, amikor Hor­váth határőr kilépett az 6n kapuján. A téli hajnal hideg sötétségét még mélyítette a köd, amely szürke, túrűszövésü zsákként ereszkedett az őrs épületére, a néhány száz méterre szem­belevő jugoszláv karolára, a szántókra, a zsombékokra, az egész tájra. Horváth határőr magabiztosan indult útnak. Idős katona, jól képzett harcos, aki nem egyszer járta végig ezt a sza­kaszt, amelynek ellenőrzésére az imént parancsot kapott. Jóformán alig tett meg néhányszáz lépést, máris lassítania kellett, mert hol m jobb-, hol a ballába csúszott meg. A magasban, a sötétben, mintha valami óriási kéz olykor meg-megemclte volna az óriási ködzsák csücskén és most a azájon át zúdult a földre a hó, lassan fehérré vált körülötte a föld. Mindjárt bátrabban lépkedett, mert figyelmét már nem kellett megosztani: a határ- szakaszra boruló sötétségbe fülelés-fl- pyelés mellett nem kellett a lába alá is IÜgyelnie. A percek így gyorsabban teltek. Nekilendülését azonban hirtelen meg­torpanása követte. Szembe vele hirtelen kutyaugatás hangzott fel, nem is olyan távolról. Horváthnak melege lett. Az éldóját! Az ő menetvonalának a közelé­ben sehol sincs tanya. A hó nemcsak az ösvényt, hanem a nyomsávot is belepte, e így bizony nem tudja, hol van. Tétovázott egy pillanatig, s mikor a csaholás újra, meg újra felhangzott, megfordult. Irány vissza, — a kutyauga­tással ellentétes irányba! Nem sokat jnehetett. Alia két-háramszáz métert. Határmenti történet amikor a homályban sötét pontot vett észre. Egy-két lépés, s a téli hajnalban egymással szemben állt két katona: Horváth és a jugoszláv határőr, yt két, lövésre tartott fegyver csö- ve szinte összeért. Egy pillanat és lángot vet valamelyik... Erre azon* ban nem került sor. Horváth karja le­hanyatlott. Ö az, aki letért az útjáról. Lelkiismerete tiszta, majd csak rende­ződik a dolog valahogy. Engedelmes­kedik annak, aki ugyancsak parancsot hajt végre. És a pirkadás ismét útban találta a magyar határőrt. Csendesen ballagott a jugoszláviai falu, Gyála felé, amelynek tornyát látásból jól ismerte. Az őrs ablakaiból, udvarából bármikor meg­pillanthatta, annyira közel van. A töl­tényeket elfogatása után ugyan odaad­ta, de puskáját nem volt hajlandó ki­adni a kezéből. Most, úgy tudja, a községházára mennek, míg ügyét hiva­talosan ki nem vizsgálják. Szerbül ugyan nem ért, de azt kivette, hogy a jugoszlávok értesítik a hajnalban tör­téntekről a magyar hatóságokat. Már egész világos volt, amikor a községbe értek. Útjuk egy kocsma előtt vezetett el. A jugoszláv őr unszolására betértek. Odabent már voltak vendé­gek. Olyanok is, akik magyarul tudtak. Nosza megindult a kérdezősködés, hogy volt, mint volt. Az egyik barátságos gazda bátorításul kihozatott egy féldecit Horváthnak. Köszönettel lehajtotta, de jobbjával még akkor is a nuskát szo­rongatta. A pálinka melegítette ugyan, de beszédessé nem tette. Csák akkor szólalt meg, amikor az egyik vendég a szomszédjára kacsintva odaszólt hozzá: »Aztán nem maradna itt nálunk? Most egy éve sokan szöktek át Magyaror­szágról...-« Horváth nem értette a tréfát: »Azok alja népek voltak. En visszame­gyek.’. ..« A községháza egyik szobájában he­lyezték el. Vittek neki reggelit, még tojást is sütöttek számára. Ö megkö­szönte, de nem evett. Csak ült, ült. Bámult az ablak szürke négyszöge felé kitartóan, amerre az őrsöt, katonatár­sait sejtette. Az őrs most nemcsalt azt az állapotot jelentette, amelyben haj­nali négy óra előtt volt. Nemcsak a ke­mény katonaéletet jelképezte, a nehéz és vidám órák tarka mozaikját, hanem annál sokkal többet. A családot, a falu­ját, a katonaságot, megelőző életét is. A lig néhány hónapja van még és leszerel. Újra magához öleli majd a család, amelyet Dömsödön min­denki ismer. Nem csoda: az apa és a négy fiútestvér zenész. Becsületes ke­reset ellenében sok búfelejtő órát sze­reztek a falunak... Lám, elhatározta, hogy leszerelése után megismerkedik a kottával. Öt máris komoly cimbalmos­nak tartják, de anélkül nem igen ha­ladhat előre... Megelevenedett előtte egy lányka alakja, arca, szeme, szája is, — akinek megkéri majd a kezét. Mindez most összesűrűsödve ott van az ablak szürke néovszöos mögött. rettenetesen tivol. A jugoszláv őr be­néz hozzá és mutogatja, nógatja, hogy egyék az ételből. De 6, Horváth József határőr észre sem veszi a kínálást. Az anyai simogatás melege, az első hang a cimbalomhúron, bátyjai, barátai vi­dám évődése, apja szigora, egy nagyon sötét szempár, amely csak neki csillog, ha szabadságra megy, az őrs elvtársai jutnak eszébe. Felidézödnek rossz nap­jai, jó napjai; múltja és jövője, mind, szétválaszthatatlanul, egybefonódva. Az a fogalom, amelyet ő soha ilyen tisz­tán, húsbavágóan nem érzett, mint most: a haza. Dehogy eszik ő, egy falat sem megy le a torkán. Majd, ha odaha­za lesz! Közben a jugoszlávok értesítése meg­érkezik a magyar őrsre, A két állam hivatalos szervei által még 1953-ban megkötött megállapodás szerint bizott­ság megy át Jugoszláviába. A magyar és jugoszláv tisztek közösen hamar tisz­tázzák a tényállást: a friss hó világosan mutatja, hogy Horváth hol lépte át a nyomvonalat és hol fordult vissza, ke­resvén eredeti útvonalát. Még huszonnégy óra sem telt el és egy magyar határőr feszesen jelentke­zett a gyálai községházán egy magyar határőrtiszt előtt: — Főhadnagy elvtárs, nem bánom, ha be is zárnak! Csak ismét odahaza le­hessek! ... Igaz, ez a jelentkezés egy kicsit elté­rő volt a szabályoktól. Hogy mi volt a szabályellenes? MM Hát az a mozdulat, amellyel Horváth határőr a vigyázzállásban a szeme sarkához nyúlt. , Jóformán nincs olyan napja a hétnek, hogy az est leszálltával ne gyúlna világosság az SZMT-klubban, a Cif­ra-palota valamelyik helyiségében. Tanfolyamok, megbeszélések'és ba­ráti találkozóit, sakkversenyek és zenekari pró­bák váltják egymást a kényelmes, meleg helyi­ségekben. Sőt, a kártyakedvelőknek — külön te­remben — maholnap már törzsasztaluk is lesz. Tények bizonyítják, a dolgozók munka után szívesen látogatják a szakszervezeti klubot. Van, aki mindennap látható itt. Más még csak amo- lyon betérő »átutazó vendég«, aki esküszik, hogy Kecskeméten itt főzik a legjobb feketét, de van egy szoba,« térre néző, ahol minden hétfőn és szerdán este ugyanazok az arcok hajolnak az asztalok fölé. Munkás lányok, háziasszonyok, családos anyák és egyedülálló nők tanulják itt a szabás-varrás megannyi szakmai fogását özv. Bajusz Györgyné vezetésével. Tanfolyama szorgalmas közösség. Ugyeskezű valamennyi és ami a fő, szeretnek ta­nulni. Haladnak is előre a szakma alapjainak el­sajátításában. Elég egy kérdő szó és már sorol­ják is, hogy eddig szerzett tudásuk segítségével

Next

/
Thumbnails
Contents