Petőfi Népe, 1958. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-18 / 15. szám

Kiskőrös jogos büszkesége:

a Jólsikerülí Petőfinkéi

I cÁki itsacczodne cl luláíjqal

Mindenki, aki tanúja lehetett annak a lázas, mozgalmas készülődésnek, ami a kiskőrösi Petőfi-hét eseményeit megelőzte, csakis elragadtatással szólhat a kiskőrösiek ilyen irányú tevékenységéről. Ki nem örülne annak, ha azt látja, hogy a párt, tanács, népfront, nőtanács, valamint a művelődési ház és az ifjúsági szervezet szinte egy- emberként fogott össze, hogy megmutassa: — soha nem volt még ekkora kultusza szülőhelyén halhatatlan fiának, mint napjainkban!

Ez a példamutató összefogás igen elgondolkoztató és tanulságos. Érdemes hát egy kicsit hosszabban időzni ennél a kérdésnél. Mert, miről is van szó tulajdonképpen? Nem többről, és nem is kevesebbről, mint arról, hogy sokhelyütt még két lényeges hiba akadályozza a sajátos helyi kultúra kialakítását. Az egyik: a kellő összefogás hiányában a megoldásra váró teendők nagyrésze megoldatlan marad, sokszor éppen azért, mert a sok bába közt elvész a gyerek, ahogy mondani szokás. Vagyis: az egyes szerveknek, intézményeknek, tömegszervezeteknek külön-külön megvan a saját munkatervük (nem egyszer külön-külön kulturális bizottságuk, s az még inkább elgondolkoztató, hogy nem egy helyütt ugyanaz a személy több hasonló bizottságnak a tagja), de éppen a legfontosabb teendők elvégzése beteges. A másik: a helyi közönség lebecsülése, ami sok esetben abból áll, hogy gyakori az ilyen és ehhez hasonló vélemény: á, kérem, nem megy itt a komoly dolog, nincs arra közönség, csak tánc, operett, jazz, esztrád kell a népnek, stb.

A kiskőrösi siker a napnál fényesebben bizonyítja, hogy téves, sőt: hazug ez a vélemény, s a nép igényeinek, fejlődniaka- rásának a nem ismeréséből, és a »-jóindulatú" butaságból, vagy a rosszindulatú ellenségeskedésből fakad. De, sajnos, nem egyszer a kulturális szervek bevételnövelési igyekezetéből. Ez' utóbbi is gyakori veszedelmeket hordoz magában.

Kiskőrösön néhány hónappal ezelőtt elhatározták: Petőfi-he- tet rendeznek. Helyes volt a népfrontra bízni a kivitelezést. A járási népfrontbizottság — élén Király elvtárssal és Fodor Györgynével — széleskörű bizottságot hozott létre. Ennek a bizottságnak a munkáját segítette ezentúl mindenki.

És íme az eredmény: fényes győzelem. Fővái'osi lapok elismeréssel, sőt nem egyszer elragadtatással írtak róluk, a rádió millióknak vitte hírül, hogy Kiskőrösön nagy események történnek.

Magy és sxép dolog ez. Különösen, ha meggondoljuk, hogy bizony, sokszor felmerült már: éfipen a legnagyobb költőnk szülőhelyén nem lehet olyas valamiket csinálni, amire messzi vidékeken is felfigyelnének?

Hát mégis: lehet.

És most mindenki erről beszél Kiskőrösön.

Büki Tibor elvtárs, a járási pártbizottság munkatársa, mindjárt a beszélgetésünk elején ezt újságolja. Az eredményeket. De erről beszélnek a tanácsnál, a népfrontnál, a Petőfi Múzeumiban és mindenütt, ahol csak megfordulunk.

A siker mindig mozgósító erővel hat az emberekre. A napokban járási végrehajtó ülésen vitatják meg a községek cvi kulturális programját. Álljon itt néhány javaslat, aminek megvitatása gazdagíthatja az értekezlet menetét. Foglalkozzanak a községi kullúrotlhonok gazdálkodási helyzetével. Van szép példa ezen a téren. Számoltassák be a kiskőrösi Petőfi Művelődési Ház igazgatóját, Maros Zoltánt és Szabolcs Izsákot, a gazdaság vezetőjét. Majd ők elmondják, hogyan érték el, hegy az 1957-es tervüket 299 ezer forint helyett 408 ezer forintra teljesítették? Ez nagy segítségükre* lehet a művelődési otthonok igazgatóinak.

De azt is vitassák meg, mi

— Ila nem szedi rendszeresen azokat a gyógyszereket, amc Iyckct felírtam, úgy jár, mint ezek a berházak.

— ? ? ?

— Nem épül fel soha.

tok sokkal különbek a Deákné vásznánál.

No, de aztán felenged egészen és kérdéseinkre barátságosan válaszolgat. Kálmán Györgynek hívják, 65 éves, azon a négy hold földön gazdálkodik, amelyik hoízásímul a házához, az e melletti telekhez.

— Tilzelőnek vágja ki a fákat? —| kérdezem, hogy valahogy a tárgyra térjünk.

— Nem éppen azért. Egybeszántom ezt a földet az udvarral. Feltöröm ezt is — int szemével g mögötte lévő, majd a háza előtti térségre.

— Az udvaron is termel?

— Igen. Most már érdemes.

És nyakig benne vagyunk a

politikában.

— Mert már érdemes — nyomja még meg.

— Azelőtt.,.?

— Azelőtt? —, s a szeme messzirej réved, látszólag a térbe, valójában az elmúlt esztendőkbe. -j— Tudja, el’társam, az-1 előtt az embert megbénította a nyugtalanság. A beadás. Hogy hátha néni terem annyi, a menynyit be köll adni. Hát inkább kevesebbről kelljen beadni... Az asszony még aludni is alig tudott, l\ogy meglesz-e a tojás, a tej... Most, hogy nyugodtság- ,ban élünk, meglátja, több lesz, mint volt azelőtt.

— Ezek szerint meg van elé-1 gedve a kormány mezőgazdasági politikájával?

— Leszerződnék a világgal, ha így maradna!

— Na, az éppen nem volna jó, ha csak így maradna. Akkor nem fejlődnénk — mondom.

Hunyorít, hogy megértette. ' És beáll a gödörbe, fejszézt a fák gyökereit, amelyek eddig útját állják annak, hogy ő is, mi is, előbbre menjünk. ui itt ........ T. I.

izg

atásért — öi hónap

IZGATOTT A TERMELÖSZÖ- \ ETKEZETEK ELLEN. Csányi ^Mátyás a mélykúti italboltba! borozgatás közben a termelőszövetkezeti tagokat szidta ittas állapotban. A bíróság üthónap: börtönbüntetésre ítélte.

Némi izgalommal megy a »randevúra«, s csak annyit tud mindössze, hogy körülbelül ilyen és ilyen hölgyet kell így és így megszólítania másnap, 23-án délután 2 órakor a Limmatquai-on, a zürichi tó rakpartján.

Elérkezik ez az időpont is. Már félórával előbb ott sétál e jelzett helyen, amikor észreveszi, vele hasonló korú, szolidan szabott ruhát viselő nő vette szemügyre. Elsétált mellette, majd néhány lépés után visszafordult, csak a várva várt lesz, senki más.

— Bonjour madame! — emeli meg Gyula a kalapját. — Excus- sez moi. Voulez vous dire, ou je trouvera la vieille vilié? (Jónapot asszonyom! Bocsásson meg ... Nem mondaná meg kérem, merre van az ó-város?)

— Comme c’est epatant! Moi, je voulais apprendre la merne chose. (Érdekes, én is ezt akartam öntől kérdezni) — válaszol a nő.

— Útjaink tehát egy célhoz vezetnek? — kérdi Gyuszi ismét franciául.

— Holtbizonyos — és mosolyog a megszólított, majd hozzáteszi, de már magyarul: »Üdvözlik a párizsiak.«

— Önöket hasonlóképpen Budapestről.

— Jól vannak az elvtársak?

— Megvagyunk. És önök?

— Mi is.

így találkozott Kulich Gyula a pártvezetőség küldöttével, akinek a társaságában egy héten át tanulmányozta a párt utasításait.

*

A zürichi út után gyakran hoz a légiposta képeslapokat Párizsból. A sötétnyomásű lapok hol az Eiffel-tornyot, hol a Notre Damc-templomát, vagy a Szajna partját ábrázolják, máskor meg

TARJÁN ISTVÁN KISREGÉNYE

IX.

erősen színezett virágrajzok díszítik a lapok egyik oldalát.

A másik oldalon néhány üdvözlő sor, szerelmi vallomásféle is, s a címzett legtöbbször egy fiatal magántanárnő, aki azon- nyomban kézbesíti az »üdvözleteket« Kulich Gyulának.

Tudja, miért, de azt már nem, hogy mit »olvas ki« az OIB vezetője a lapokból.

Gyula pedig szakavatott kézzel szétválasztja a kártya képes és írott oldalait, s izgalommal emel ki közülük egy szelet hár- ty apapírt. A képeslap közepébe gondos kezek préselték Párizsban; a párt üzent, küldött utasításokat rajta, szabadszemmel el nem olvasható, apró betűkkel.

Nagyító kell az íráshoz, — nyolc gépéit oldalnyi szöveg kicsinyített fényképe is elfér a levelezőlap-nagyságú papíron.

És az ilymódon érkézért utasítások szerint Kulich Gyula megkezdi az ifjúsági szervezetek újjáalakítását. A kerületi titkárok meglepődve tapasztalják, hogy személy szerint is mennyire ismeri a felelősségteljes és veszélyes funkciókra alkalmas fiatalokat. Tanácsokat ad, hogy a különböző szervezetekben kik legyenek a »káder«, a nyolc-tíz főből álló vezetőség.

Szigorú körültekintést igénylő

munka ez, hiszen a szociáldemokraták szeme előtt történik a választás, s ők mindenképpen azt akarják, hogy a fiatalok a még befolyásuk alatt lévőket fogadják el irányítóiknak, nevelőiknek.

De Kulichék résen vannak.

1939. nyarán az OIB az ifjúsági mozgalomban dolgozó kommunisták képviselői számára Budakalászon, a fabarakk udvarán értekezletet tart: az eddigi munka tapasztalatait beszélik meg.

Röviddel később, augusztus 20-án Országos Ifjúsági Napot rendez az OIB. Most lehet lemérni, hogy egy év alatt mekkorát nőtt a mozgalom vidéken is. Háromszor annyian jelennek meg a parasztfiatalok küldöttei, mint az előző esztendőkben.

Kulich Gyula az előadó. A jelenlévők néma csendben, feszülten hallgatják minden szavát. Arról beszél, hogy szélesíteni kell a mozgalmát, minden haladó erőt egységfrontba kell tömöríteni a fasizmussal szemben, mert a veszély egyre növekszik a haza, a dolgozó nép ellen. Hitler Németországa már egy esztendeje tartja megszállás alatt a szomszédos Ausztriát, s a Felvidéket koncul dobta oda a magyar uralkodó osztálynak, hogy a különben önmagaszántából csatlósnak ajánlkozó — köanyű Katát táncba vinni, ha maga is úgy akarja — magyar arisztokráciát és burzsoáziát visszatántoríthatatlanul lekötelezze. Hitler Németországa felkészült a támadásra!

A közel másfélszáz fiatal szemében tűz gyúllad ki, a haza függetlenségének megvédéséért minden erejüket latba vető szándéknak a tüze. És felállnak sorban; elmondják, hogy milyen embertelen bánásmódban részesítik őket a gyárakban, az uradalmakban, a falvak nagygazdáinál. Fillérekért kell dolgoz- niok hajnaltól napszántáig. — miközben az urak, a vagyonosok dőzsölnek és óbégatják: milyen megtisztelés, hogy a nagy Németország barátjaként kezeli a kicsi Magyarországot.

— De kinek a Németországa? A német munkásmozgalmat vér- befojtó fasisztáké, Hitleré! És melyik Magyarországról van szó? A gyárosok, bankárok, földesurak Magyarországáról, akik már hozzáláttak a visszacsatolt Felvidék kizsákmányolásához is; rá tették kezüket az ottani ipartelepekre, földbirtokokra. Még azok a földesurak is jól Jártak, akiknek az «ősi iuss jogának« hiányában nem jutott föld, mert a legalacsonyabb bérekért szerződtették le az alföldi, a dunántúli uradalmakba a summásdk ezreit — szól közbe, s magyaráz Kulich Gyula. — Most aztán, ha az anyaország aratómunkásai, uradalmi cselédjei többet követelnek az eddigi éhbérek helyett, az urak a szemükbe röhögnek, hogy csak tessék, kedvük szerint, van éhes ember elég, akit a helyükbe állíthatnak. Hát ezért az ováció a hatalom bitorlói részéről.

A politikai helyzetkép világos, s egy-egy felszólalás csali még jobban kidomborítja a szörnyű ellentétet a magyar dolgozók és a kizsákmányolóik között.

Most egy jóképű, magashom- lokú, harmincegynéhány éves férfi áll fel, s a falusi tanítók sorsáról beszél. Rájuk illik a »nemzet napszámosai« jelző — mondja —, akik odaadóan művelik népünket, s ezért az éhhalálhoz sok, a megélhetéshez kevés fizetséget kapnak ellenszolgáltatásul. És ki vannak szolgáltatva a plébános úrból, meg a zsíros parasztokból álló iskolaszéknek; — az utóbbiak gyermekeinek, bármily ostobák, csak jó érdemjegyet adhatnak, különben le is út, fel is út. így aztán vagy gerinctelenné, a gazdájukhoz hasonlószőrűvé válnak maguk a tanítók is (akiknek pedig a műveltség istápo- lása mellett az erkölcsösség, jellemesség példaképeiként kellene állnipk az ifjúság előtt), vagy a tébolyhoz közelálló állapotban veszelődnek, végzik 'a hatalom üraitól függő, a hivatásuk célját soha cl nem érő munkájukat.

(Folytatása következik)

akadályozza, hogy a íélfüggetle- nített népművelési felügyelők beállításáról szóló miniszteri rendelet ezideig még nincsen végrehajtva? Ennek megtörténte után talán majd elérhető lesz, hogy a járás vezetői megnyugtatóbb tájékoztatást adhatnak járásuk népművelési munkájáról, mint ebben a pillanatban. (És nemcsak Kecelt és Császártöltést említhetik majd, mint jó munkát végző községeket.) j

üs végeseiül: helyes lenne, ha harcot indítanának; annak érdekében, hogy a műso-: rok és rendezvények művészi és eszmei színvonala, valamint a tömegek ideológiai nevelése ne törpüljön el a népművelési ap-: parátus anyagi (üzleti) célok megvalósításáért folytatott har-j ca mellett! i

Kiskőrös tehát, ha most még több, kisebb-nagyobb döccenők-! kel is, de előre halad a kultu-i ralis felemelkedés útján, a leg-' jobb úton jár, hogy a művelő-: dési apparátus, a tömegszerve-i zetekkel karöltve, a párt irány-; mutatása alapján, egyre jobban] betöltse hivatását a nép neve-; lésében. Varga Mihály i

Az öreg — illetve távolabbról, az országúiról látszik csak úgy — kucsmás ember ott áll a gödörben, olyasféleképpen, mint a Hamlet sírásója; ott hajladozik, miközben lapátolja ki a földet. De nem sírt ás, hanem a bagolyrúgta kis tanyaházhoz mérten idomtalanul tágas udvar szegélyén döngeti a mezsgyefákat. Azoknak a gyökereit teszi a fejszének hozzáférhetővé.

»Interjú a favágóval« — jut eszembe Móricz Zsigmond egyik írása és ösztökél, hogy szót váltsak én is ezzel a mostanival, aki e januári koradélutánon vágja a fát itt künn, Belsö-Ballószög tanyavilágában.

— Gyerünk hozzá — mondom Sanyi barátomnak, akivel már egy napja gyűjtjük írásainkhoz az anyagot.

Míg feléje lépdelünk, ö is észrevesz bennünket. Kimászik a gödörből, igy várja érkezésünket. Ki ija-fija lehetünk, — lerí róla — ez motoszkál benne. Így '■ várhatta egykor az alföldi magyar a kóborló török janicsárokat, majd a végrehajtót, az ügynököt, egyszóval mindazokat, akiktől semmi jó nem remélhető.

Bemutatkozásunkra megenyhül némiképpen, de a szemében' att bujkál: ti, újságírók se vagy-.