Petőfi Népe, 1958. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-18 / 15. szám

Kiskőrös jogos büszkesége: a Jólsikerülí Petőfinkéi I cÁki itsacczodne cl luláíjqal Mindenki, aki tanúja lehe­tett annak a lázas, mozgalmas készülődésnek, ami a kiskőrösi Petőfi-hét eseményeit megelőz­te, csakis elragadtatással szól­hat a kiskőrösiek ilyen irányú tevékenységéről. Ki nem örülne annak, ha azt látja, hogy a párt, tanács, népfront, nőtanács, valamint a művelődési ház és az ifjúsági szervezet szinte egy- emberként fogott össze, hogy megmutassa: — soha nem volt még ekkora kultusza szülőhe­lyén halhatatlan fiának, mint napjainkban! Ez a példamutató összefogás igen elgondolkoztató és tanulsá­gos. Érdemes hát egy kicsit hosszabban időzni ennél a kér­désnél. Mert, miről is van szó tulajdonképpen? Nem többről, és nem is kevesebbről, mint ar­ról, hogy sokhelyütt még két lé­nyeges hiba akadályozza a sajá­tos helyi kultúra kialakítását. Az egyik: a kellő összefogás hi­ányában a megoldásra váró te­endők nagyrésze megoldatlan marad, sokszor éppen azért, mert a sok bába közt elvész a gyerek, ahogy mondani szokás. Vagyis: az egyes szerveknek, in­tézményeknek, tömegszerveze­teknek külön-külön megvan a saját munkatervük (nem egyszer külön-külön kulturális bizott­ságuk, s az még inkább elgon­dolkoztató, hogy nem egy he­lyütt ugyanaz a személy több hasonló bizottságnak a tagja), de éppen a legfontosabb teen­dők elvégzése beteges. A má­sik: a helyi közönség lebecsülé­se, ami sok esetben abból áll, hogy gyakori az ilyen és ehhez hasonló vélemény: á, kérem, nem megy itt a komoly dolog, nincs arra közönség, csak tánc, operett, jazz, esztrád kell a nép­nek, stb. A kiskőrösi siker a nap­nál fényesebben bizonyítja, hogy téves, sőt: hazug ez a vélemény, s a nép igényeinek, fejlődniaka- rásának a nem ismeréséből, és a »-jóindulatú" butaságból, vagy a rosszindulatú ellenségeskedés­ből fakad. De, sajnos, nem egy­szer a kulturális szervek bevé­telnövelési igyekezetéből. Ez' utóbbi is gyakori veszedelmeket hordoz magában. Kiskőrösön néhány hónappal ezelőtt elhatározták: Petőfi-he- tet rendeznek. Helyes volt a népfrontra bízni a kivitelezést. A járási népfrontbizottság — élén Király elvtárssal és Fodor Györgynével — széleskörű bi­zottságot hozott létre. Ennek a bizottságnak a munkáját segí­tette ezentúl mindenki. És íme az eredmény: fényes győzelem. Fővái'osi lapok elis­meréssel, sőt nem egyszer elra­gadtatással írtak róluk, a rádió millióknak vitte hírül, hogy Kis­kőrösön nagy események történ­nek. Magy és sxép dolog ez. Különösen, ha meggondoljuk, hogy bizony, sokszor felmerült már: éfipen a legnagyobb köl­tőnk szülőhelyén nem lehet olyas valamiket csinálni, amire messzi vidékeken is felfigyelné­nek? Hát mégis: lehet. És most mindenki erről be­szél Kiskőrösön. Büki Tibor elvtárs, a járási pártbizottság munkatársa, mind­járt a beszélgetésünk elején ezt újságolja. Az eredményeket. De erről beszélnek a tanácsnál, a népfrontnál, a Petőfi Múzeum­iban és mindenütt, ahol csak megfordulunk. A siker mindig mozgósító erő­vel hat az emberekre. A napok­ban járási végrehajtó ülésen vitatják meg a községek cvi kulturális programját. Álljon itt néhány javaslat, aminek megvitatása gazdagíthatja az értekezlet menetét. Foglalkoz­zanak a községi kullúrotlhonok gazdálkodási helyzetével. Van szép példa ezen a téren. Szá­moltassák be a kiskőrösi Petőfi Művelődési Ház igazgatóját, Maros Zoltánt és Szabolcs Izsá­kot, a gazdaság vezetőjét. Majd ők elmondják, hogyan érték el, hegy az 1957-es tervüket 299 ezer forint helyett 408 ezer fo­rintra teljesítették? Ez nagy se­gítségükre* lehet a művelődési otthonok igazgatóinak. De azt is vitassák meg, mi — Ila nem szedi rendszeresen azokat a gyógyszereket, amc Iyckct felírtam, úgy jár, mint ezek a berházak. — ? ? ? — Nem épül fel soha. tok sokkal különbek a Deákné vásznánál. No, de aztán felenged egészen és kérdéseinkre barátságosan válaszolgat. Kálmán Györgynek hívják, 65 éves, azon a négy hold földön gazdálkodik, ame­lyik hoízásímul a házához, az e melletti telekhez. — Tilzelőnek vágja ki a fá­kat? —| kérdezem, hogy vala­hogy a tárgyra térjünk. — Nem éppen azért. Egybe­szántom ezt a földet az udvar­ral. Feltöröm ezt is — int sze­mével g mögötte lévő, majd a háza előtti térségre. — Az udvaron is termel? — Igen. Most már érdemes. És nyakig benne vagyunk a politikában. — Mert már érdemes — nyomja még meg. — Azelőtt.,.? — Azelőtt? —, s a szeme messzirej réved, látszólag a tér­be, valójában az elmúlt eszten­dőkbe. -j— Tudja, el’társam, az-1 előtt az embert megbénította a nyugtalanság. A beadás. Hogy hátha néni terem annyi, a meny­nyit be köll adni. Hát inkább kevesebbről kelljen beadni... Az asszony még aludni is alig tudott, l\ogy meglesz-e a tojás, a tej... Most, hogy nyugodtság- ,ban élünk, meglátja, több lesz, mint volt azelőtt. — Ezek szerint meg van elé-1 gedve a kormány mezőgazdasági politikájával? — Leszerződnék a világgal, ha így maradna! — Na, az éppen nem volna jó, ha csak így maradna. Akkor nem fejlődnénk — mondom. Hunyorít, hogy megértette. ' És beáll a gödörbe, fejszézt a fák gyökereit, amelyek eddig útját állják annak, hogy ő is, mi is, előbbre menjünk. ui itt ........ T. I. izg atásért — öi hónap IZGATOTT A TERMELÖSZÖ- \ ETKEZETEK ELLEN. Csányi ^Mátyás a mélykúti italboltba! borozgatás közben a termelőszö­vetkezeti tagokat szidta ittas ál­lapotban. A bíróság üthónap: börtönbüntetésre ítélte. Némi izgalommal megy a »ran­devúra«, s csak annyit tud mind­össze, hogy körülbelül ilyen és ilyen hölgyet kell így és így meg­szólítania másnap, 23-án délután 2 órakor a Limmatquai-on, a zürichi tó rakpartján. Elérkezik ez az időpont is. Már félórával előbb ott sétál e jelzett helyen, amikor észreve­szi, vele hasonló korú, szolidan szabott ruhát viselő nő vette szemügyre. Elsétált mellette, majd néhány lépés után vissza­fordult, csak a várva várt lesz, senki más. — Bonjour madame! — emeli meg Gyula a kalapját. — Excus- sez moi. Voulez vous dire, ou je trouvera la vieille vilié? (Jó­napot asszonyom! Bocsásson meg ... Nem mondaná meg ké­rem, merre van az ó-város?) — Comme c’est epatant! Moi, je voulais apprendre la merne chose. (Érdekes, én is ezt akar­tam öntől kérdezni) — válaszol a nő. — Útjaink tehát egy célhoz vezetnek? — kérdi Gyuszi ismét franciául. — Holtbizonyos — és mosolyog a megszólított, majd hozzáteszi, de már magyarul: »Üdvözlik a párizsiak.« — Önöket hasonlóképpen Bu­dapestről. — Jól vannak az elvtársak? — Megvagyunk. És önök? — Mi is. így találkozott Kulich Gyula a pártvezetőség küldöttével, aki­nek a társaságában egy héten át tanulmányozta a párt utasítá­sait. * A zürichi út után gyakran hoz a légiposta képeslapokat Párizs­ból. A sötétnyomásű lapok hol az Eiffel-tornyot, hol a Notre Damc-templomát, vagy a Szajna partját ábrázolják, máskor meg TARJÁN ISTVÁN KISREGÉNYE IX. erősen színezett virágrajzok dí­szítik a lapok egyik oldalát. A másik oldalon néhány üd­vözlő sor, szerelmi vallomásféle is, s a címzett legtöbbször egy fiatal magántanárnő, aki azon- nyomban kézbesíti az »üdvözle­teket« Kulich Gyulának. Tudja, miért, de azt már nem, hogy mit »olvas ki« az OIB veze­tője a lapokból. Gyula pedig szakavatott kéz­zel szétválasztja a kártya képes és írott oldalait, s izgalommal emel ki közülük egy szelet hár- ty apapírt. A képeslap közepébe gondos kezek préselték Párizs­ban; a párt üzent, küldött utasí­tásokat rajta, szabadszemmel el nem olvasható, apró betűkkel. Nagyító kell az íráshoz, — nyolc gépéit oldalnyi szöveg ki­csinyített fényképe is elfér a le­velezőlap-nagyságú papíron. És az ilymódon érkézért utasí­tások szerint Kulich Gyula meg­kezdi az ifjúsági szervezetek új­jáalakítását. A kerületi titkárok meglepődve tapasztalják, hogy személy szerint is mennyire is­meri a felelősségteljes és veszé­lyes funkciókra alkalmas fiata­lokat. Tanácsokat ad, hogy a különböző szervezetekben kik legyenek a »káder«, a nyolc-tíz főből álló vezetőség. Szigorú körültekintést igénylő munka ez, hiszen a szociálde­mokraták szeme előtt történik a választás, s ők mindenképpen azt akarják, hogy a fiatalok a még befolyásuk alatt lévőket fo­gadják el irányítóiknak, neve­lőiknek. De Kulichék résen vannak. 1939. nyarán az OIB az ifjú­sági mozgalomban dolgozó kom­munisták képviselői számára Budakalászon, a fabarakk ud­varán értekezletet tart: az ed­digi munka tapasztalatait beszé­lik meg. Röviddel később, augusztus 20-án Országos Ifjúsági Napot rendez az OIB. Most lehet le­mérni, hogy egy év alatt mek­korát nőtt a mozgalom vidéken is. Háromszor annyian jelennek meg a parasztfiatalok küldöttei, mint az előző esztendőkben. Kulich Gyula az előadó. A jelenlévők néma csendben, fe­szülten hallgatják minden sza­vát. Arról beszél, hogy szélesí­teni kell a mozgalmát, minden haladó erőt egységfrontba kell tömöríteni a fasizmussal szem­ben, mert a veszély egyre növek­szik a haza, a dolgozó nép el­len. Hitler Németországa már egy esztendeje tartja megszál­lás alatt a szomszédos Ausztri­át, s a Felvidéket koncul dobta oda a magyar uralkodó osztály­nak, hogy a különben önmaga­szántából csatlósnak ajánlkozó — köanyű Katát táncba vinni, ha maga is úgy akarja — ma­gyar arisztokráciát és burzsoá­ziát visszatántoríthatatlanul le­kötelezze. Hitler Németországa felkészült a támadásra! A közel másfélszáz fiatal sze­mében tűz gyúllad ki, a haza függetlenségének megvédéséért minden erejüket latba vető szán­déknak a tüze. És felállnak sor­ban; elmondják, hogy milyen embertelen bánásmódban része­sítik őket a gyárakban, az ura­dalmakban, a falvak nagygaz­dáinál. Fillérekért kell dolgoz- niok hajnaltól napszántáig. — miközben az urak, a vagyono­sok dőzsölnek és óbégatják: mi­lyen megtisztelés, hogy a nagy Németország barátjaként kezeli a kicsi Magyarországot. — De kinek a Németországa? A német munkásmozgalmat vér- befojtó fasisztáké, Hitleré! És melyik Magyarországról van szó? A gyárosok, bankárok, föl­desurak Magyarországáról, akik már hozzáláttak a visszacsatolt Felvidék kizsákmányolásához is; rá tették kezüket az ottani ipartelepekre, földbirtokokra. Még azok a földesurak is jól Jártak, akiknek az «ősi iuss jo­gának« hiányában nem jutott föld, mert a legalacsonyabb bé­rekért szerződtették le az alföl­di, a dunántúli uradalmakba a summásdk ezreit — szól közbe, s magyaráz Kulich Gyula. — Most aztán, ha az anyaország aratómunkásai, uradalmi cse­lédjei többet követelnek az ed­digi éhbérek helyett, az urak a szemükbe röhögnek, hogy csak tessék, kedvük szerint, van éhes ember elég, akit a helyükbe ál­líthatnak. Hát ezért az ováció a hatalom bitorlói részéről. A politikai helyzetkép vilá­gos, s egy-egy felszólalás csali még jobban kidomborítja a ször­nyű ellentétet a magyar dolgo­zók és a kizsákmányolóik kö­zött. Most egy jóképű, magashom- lokú, harmincegynéhány éves férfi áll fel, s a falusi tanítók sorsáról beszél. Rájuk illik a »nemzet napszámosai« jelző — mondja —, akik odaadóan mű­velik népünket, s ezért az éh­halálhoz sok, a megélhetéshez kevés fizetséget kapnak ellen­szolgáltatásul. És ki vannak szolgáltatva a plébános úrból, meg a zsíros parasztokból álló iskolaszéknek; — az utóbbiak gyermekeinek, bármily ostobák, csak jó érdemjegyet adhatnak, különben le is út, fel is út. így aztán vagy gerinctelenné, a gazdájukhoz hasonlószőrűvé vál­nak maguk a tanítók is (akik­nek pedig a műveltség istápo- lása mellett az erkölcsösség, jellemesség példaképeiként kel­lene állnipk az ifjúság előtt), vagy a tébolyhoz közelálló álla­potban veszelődnek, végzik 'a hatalom üraitól függő, a hivatá­suk célját soha cl nem érő mun­kájukat. (Folytatása következik) akadályozza, hogy a íélfüggetle- nített népművelési felügyelők beállításáról szóló miniszteri rendelet ezideig még nincsen végrehajtva? Ennek megtör­ténte után talán majd elérhető lesz, hogy a járás vezetői meg­nyugtatóbb tájékoztatást ad­hatnak járásuk népművelési munkájáról, mint ebben a pil­lanatban. (És nemcsak Kecelt és Császártöltést említhetik majd, mint jó munkát végző községeket.) j üs végeseiül: helyes lenne, ha harcot indítanának; annak érdekében, hogy a műso-: rok és rendezvények művészi és eszmei színvonala, valamint a tömegek ideológiai nevelése ne törpüljön el a népművelési ap-: parátus anyagi (üzleti) célok megvalósításáért folytatott har-j ca mellett! i Kiskőrös tehát, ha most még több, kisebb-nagyobb döccenők-! kel is, de előre halad a kultu-i ralis felemelkedés útján, a leg-' jobb úton jár, hogy a művelő-: dési apparátus, a tömegszerve-i zetekkel karöltve, a párt irány-; mutatása alapján, egyre jobban] betöltse hivatását a nép neve-; lésében. Varga Mihály i Az öreg — illetve távolabb­ról, az országúiról látszik csak úgy — kucsmás ember ott áll a gödörben, olyasféleképpen, mint a Hamlet sírásója; ott hajlado­zik, miközben lapátolja ki a földet. De nem sírt ás, hanem a bagolyrúgta kis tanyaházhoz mérten idomtalanul tágas ud­var szegélyén döngeti a mezs­gyefákat. Azoknak a gyökereit teszi a fejszének hozzáférhetővé. »Interjú a favágóval« — jut eszembe Móricz Zsigmond egyik írása és ösztökél, hogy szót vált­sak én is ezzel a mostanival, aki e januári koradélutánon vágja a fát itt künn, Belsö-Ballószög tanyavilágában. — Gyerünk hozzá — mondom Sanyi barátomnak, akivel már egy napja gyűjtjük írásainkhoz az anyagot. Míg feléje lépdelünk, ö is ész­revesz bennünket. Kimászik a gödörből, igy várja érkezésün­ket. Ki ija-fija lehetünk, — lerí róla — ez motoszkál benne. Így '■ várhatta egykor az alföldi ma­gyar a kóborló török janicsáro­kat, majd a végrehajtót, az ügy­nököt, egyszóval mindazokat, akiktől semmi jó nem remél­hető. Bemutatkozásunkra megeny­hül némiképpen, de a szemében' att bujkál: ti, újságírók se vagy-.

Next

/
Thumbnails
Contents