Petőfi Népe, 1957. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1957-12-08 / 288. szám
Jlliliien idő fejz ? Összeállította a Petőfi Népe szerkesztősége és a Megyei Tanács Művelődési Osztálya E r t a é y Péteri VÉGSŐ SOROK — József Attila halála napjára — Suhog a szél, zizegve száll, nyomában vinnyog a halál. Megdermedt a csend a hanggal, Ólomszárnyon kél a hajnal. Ez az óra az utolsó, vár a másik part, a túlsó. Szemeim egymásba folynak, ne lássam, mit hoz a holnap. Kezeim míg összenőnek, búcsút intek az időnek. Suhog a szél, zizegve száll, nesztelen oson a halál. Nem bírom már szívvel, dallal, repíts ólomszárnyú hajnal! Ili Panaszra ajkad mégse nyissad, életed bátran elhajítsad, szemed fényét szépen kioltsad, ki élt, maga árnyéka volt csak. Árnyékban élni mért akarnál? Eleget álltái már a falnál, helyedre áll úgyis a másik, kínok a foga el nem vásik, Csak húzd magadra takaródat, nehogy többé lerántsák rólad. Tél jön, hideg lesz, összefagynál.,, Tedd meg.sí térj észhez.légy magadnál! III, Fordulj fölém, száguldj diadalmas robajjal csattogó óriáskerék. Végy puha karjaidba, te altass cl halkan csikorgó jajban, ferde fék. Mire leérsz s utánam kapsz, a mély felé én, vérző csonk, zuhanni fogok... Hordáim helyén pár csontos karéj, s egy szív, melyen az acclszömy átrobog. Ferencvárosi pályaudvaron tehervonatok jöttek, mentek egykor... lágy morajuktól zsibbad száz tagom. Sín kellett ehhez és egy megbomlott kor, mely engem többé soha nem dob át, s én népem terhét vonszolom tovább. IV. Sakálüvöltés, telt gyomor, de messze volt tőled, Attila! Havi száz fix ábrándja forr s agyadat lassan elborítja. Havi száz fix s az úri kor turáni szennye közt a tiszta értelem messze kóborol. Csak az boldogul, aki szittya gerincű, ki nem bujdokol, a csúszó-mászó, a giliszta! E percek fensége komor, ám mégsincs különösebb titka. Ki egy jobb korról álmodol, repülj előre, mint parittya! Vágj rendet s dús halotti tor fakó arcodat nem pirítja, irts erdőt s fejszéd a pokol sűrűjét cgyszálig kiirtja: ki, ha kell, vérben fuldokol, de népe sorsát szívvel írja! Bielicahy Sándor t ~X)cu nízLtk Ha nézlek s tekintetedbe vésem szerelmes önmagam, szemed gyémántos rezdülésében álmából ébred tenyérmeleg sorsom. Mosolyod lengekelyhű rónaságán a legszebb pipacs piros arcszíned. Alakod hajlása arany kalászérés s az élet értelmét velem keresd! Létednek tartalmát én adom neked s lehet, hogy ez lesz boldogságod, vagy örömtelen végzeted. Mert akit én szeretek, azt elrejtem Meződy István (Győr) fenti képe a kecskeméti II. Országos Fotókiállításon szerepelt. Maga a kormányzó jött felavatni a hidat. Rendnek kellett lennie. Ünneplő fényesre tisztogatott csendőrök rendezték s népet. Néhány tisztjük is olt csellengett, de a tömeggel foglalkozás az őrmestertől lefelé langúakra volt bi2va. Izgatottak voltak szörnyen. Izgatottságuk tetőpontra hágott, mikor jelzést kaptak, hogy hamarosan berobog Horthy autója. Az egyik legkáckiásabb bajuszé kakastollas az ütszélen levő kőrakásra lépett fel és onnan hirdette ki harsány szóval a megjelentek magatartásához szükséges tudnivalókat. A kihirdetés világosan tükrözte az akkori társadalom keresztmetszetét és hogy rangja szerint kinek mi dukált. Hangzott pedig eképpen: — A kormányzó úr közeledik. Mindenki foglalja el a helyét! Azok a hölgyek és urak, akik fehér meghívót kaptak, szíveskedjenek a díszsátor mellett felsorakozni! Azok az egyének, akiknek piros a meghívójuk, legyenek szívesek a hídfeljáró két oldalán sorfalat állni! Azok az illetők, akik zöld meghívót kaptak, menjenek a hídfeljáró korlátján kívülre! Azok, akiknek semmilyen meghívójuk nincs, táguljanak, de azonnal a csendőrök vonalán kívülre! A felhívás szerinti elrendezésre a csendőrök már előzetesen mindent megtettek. Antalfy látván i REGGEL Amikor vidám esős lógással, tágr anyut, szép aranyszemekkel, szerényen, mégis Jókedéllye! bekopogtat hozzám a Béggel, vidáman, borzol kóc-hajamba, friss vizet csörrent a lavórba, s mi ittmaradt az éjszakából, gondosan összecsomagolja, kívánatos, mosolya kedves, tele Ígérd üzenettel, klnyűjtózom, hogy jobban lássam, és oly jóízűen kelek fel.u cÁ Idrlls oávos moiőlya — Joös Ferenc gyűjtéséből — Hölgyek, urak, egyének, illetők Az 1030-as években az akkor még a kecskeméti határhoz tartozó Tisza-parton nagy ünnep-, séget rendeztek a tiszaugi híd avatása alkalmából. A híd keleti hídfője mellett volt felütve a díszsátor az avatást végző kormányzó számára. A sátor körül gyülekeztek a helyi és''távolabbi vidékről meghívóit előkelőségek. Iskolás gyermektől járni alig tudó öregig hatalmas számban vonult fel a környék népe is. Hogyne vonult volna, nagy esemény volt az a hídavatás. Azt jelentette, hogy ezentúl ingyen lehet átjárni a Tiszán, nem kell kompbért fizetni a Radváhyi báróék révészének. titokban abban reménykedett/< hogy a mozdonyka rossz marad.)' Vizslaszemmel leste apja igye-j< kezeiét s azt még jobban, am*-v{ kor a mozdonyka megindult.>< Mert ment a mozdonyka, haladt>< sebesen, olyan sebesen, mint>< amilyen sebesség az ilyen kis/ mozdonykától telik. Zsuzsi ipar-'/ kodott az asztal széléhez és for-] dította vissza az apjához s el-, játszottak volna ketten fekvésig,' ha Lackó nem szólal meg: £ — A padlón hosszabban me-.- hetne, rövid neki az asztal. Az apja szeménél apró, derűs'/, ráncok keletkeztek és gyorsan a ] kezébe nyomta a mozdonykát. — Nesze, akkor ott csináljá-/ tok. Lackó és Zsuzsi egyszerre uq-\ rótt, azonban alig fordult néhá-\< nyat a mozdonyka, az apjuk}) hirtelen vasúti őrnek lépett elö\< mert nagyot kiáltott: » — Megállás! Üres a járat! << Azzal darabka szenet emelt ki}) a szenpskannából, a mozdonykasS tetejére erősítette, aztán fütyült,}) zsebkendőjét, mintha vasutas<< jelzőzászló volna, meglobogtattai) és harsányan indított: « —■ Mehet! $ A mozdonyka megindulta ■ZJ- Zsuzsi ragyogó szemmel>> nézett az apjára és olyan öröm->> mel újságolta, mintha az nemit látná: << — Nézd; édesapám, nézd o<< mozdonyka hozza a szeneit ii zött hetykére csapta s úgy mondta Lackónak: •— Ha úgy tetszik, mindjárt indulhatunk, főnök úr. S hirtelen kikapta szájából a szopkát és Lackó orrára koppintott vele. Lackó adta a sértődöttet, és ennélfogva kételkedett. — Nem hiszem! Az apja ismételni akarja a szopkamutatványt, de Lackó fürgébb volt és elkapta a fejét. Azért Barkács mégsem a levegőt szopkázta, hanem nagy ügyességgel gyorsan váltott és Zsuzsi orrára pöccintett. Zsuzsi megbántottam emelte rá a szemét. r— Pedig én hiszem. S' sókot kapott érte a meg- szopkázott orrhegy és folytatódott a munka. Nyíltak, tágultak, szorítottak a fogók, ka- rikáztalc, pörögtek a csavarhúzók és a mozdonyka kezdett újra mozdonyka lenni. A horpadások eltűntek róla és a rugó is csavarodott, vidáman kattogott. Barkács a füle mellé emelte és elégedetten hallgatta a járását. Rákacsintolt Lackóra. — Megmondtam, hogy fog ez menni! Lackó mellette könyökölt és termettek. Barkács diadalmasan húzta elő a mozdonykát. lKTézzétek, mit hoztam. — ” d. » Lackó a rokkant mozdonykára elvonta a száját, de azért próbálta felhúzni. A rugó nem csavarodott, a felhúzó csak forgott körbe-körbe akadálytalanul. Lackó odadobta Zsuzsinak. — A tiéd lehet. Rossz, nem ér semmit. Zsuzsi hajfonatai libbentek és úsztak a levegőben, mint amikor a fecskék repülnek és viszont nem éppen fecskemódra csicseregte: —- Ha neked rossz, akkor nekem sem jó, kidobom a szemétre. Indult volna is, de az apja elkapta libbenő szoknyácskáját és kivette a kezéből a mozdonykát. — Várjál csak, gyémántom, előbb megnézzük mi is, talán ; nekünk még zakatolni is fog. És hozzáfogott a mozdonyka • javításához. Jókedvűen fütyiiré- 1 szett, csücsörített, csettintett, - pattintott. A rugóból csak kis 1 darab őrt le. Élégedetten moz- • gáttá rá a szemöldökét s felkapta a szerszámok mellül az üres \ dgarettaszopkáját. kél fuga kő-. Ttarkács bajuszát belepte a D zúzmara. A tél töltötte rajta kedvét, 6 meg viszonzásul a havat lábalta. De a tél nem hagyta magút, a bakancsát is befehérítette. kabátját sem kímélte. S ahogy ment, sietgetett, beljebb az úton fényesség csillant. — Talán bizony kincset találtam? — gondolta és beljebb fúródott a hóba. Lehajolt, kis gyerekjátékot fogott. Egy mozdonyt. Barkács a tenyerén nézegette és megállapította: — Egészen takaros. Estefelé járt már, mert a villanyok égtek, s az utca is népte- len volt. A mozdonyka pedig használt, alul-felül s oldalt is jókora horpadásokkal. Olyan, amihez a gyerek is csak unalmában nyúl. Barkács hozzája szólt: — Ne búsulj azon, hogy elhajítottak, nekünk kellesz. Meglátod, jó sorod lesz nálunk. A mozdonykát zsebre tette s a kesztyűjével melengette. Hiszen a nagy mozdonyok is csak akkor érzik igazán jól magukat, ha a kazánjukban parázslik a szén. Kicsit elmosolyodott a gondolatán. — Ez kívülről kapja a melegítést, de a mozdonykának így is jó. Otthon két okos gyerek várta a feleségén kívül. Lackó és Zsuzsi. Felemelték fejüket a könyvükből és ahogy meglátták, hogy a zsebe nem lehet üres. mellette FODOR JÁNOS: A MOZDONYKA a világ elől s láthatatlanul magamba temetem Csak én láthatom s az ajkáról letépett vallomás piros szekfűinek illatát csak én érezhetem, Azt akarom, hogy felhőtlen tekinteteddel nyári napként mosolyogjon rám örökre szép szemed s apró ujjaidnak rózsaszín csendjében simogató orgonáknak ága legyen drága, melengető ölelésed.
