Petőfi Népe, 1957. december (2. évfolyam, 282-305. szám)

1957-12-25 / 302. szám

Iái RIPORT SZEREMLÉRŐL Sokácok között, /í házak szelíden és béké- CSL sen bújnak meg a véd- töltés oldalában. Évtizedek óta, mint valami féltő óriás tartja ez ölében Szeremlét. Megóvta a jegesárvíztől is. Mindannyiszor odaveti hátát, ha a Duna meg­árad és vize ott ólálkodik a falu körül. Köd hempereg a háztetőkön, fagyot hozott az éjszaka, ahogy errefelé mondják: télre fordult az idő. Azért él, dolgozik ez a falu. Reggel a jószágok körül foglala­toskodik a ház népe, aztán a búboskemencés szobában kez­dődik a munka. Az egyik ház­ban, ahol éppen halász az em­ber, varsát kötnek. — Bütykölünk — mondja Vavra Dezső, amikor benyitunk. Az Üj Élet Halászati Termelő- szövetkezetben dolgozik. Kimért beszédű fiatalember, de gyakran mosolyra kerekedik az arca, rossz esztendő járt a halászokra, de a termelőszövetkezetben így is 70 forinttal fizetett egy mun­kaegység. Immár a jövő esztendőre készülnek, varsát kötnek, ba- lind-háló készül, s minthogy a közösen termelő brigádnak tag­ja, rekesztöhálót, kerítöhálót is készít munkaegységre. Alig pár házzal odébb, Kote- seréknél, szőttesek készülnek. A szép eredeti népi motívumokkal hímes térítők még külföldre is elkerülnek. Csattog a szövőgép, fürge ujjak alatt készül a fonál. Szó esik arról, hogy a szerem­leiek megalakítják a maguk há­ziipari szövetkezetét és a szebb- nél-szebb takarók, térítők, sző­nyegek innen kerülnének el a város dolgozóihoz. Nincs itt ház — halljuk a házbeliektől, — ahol ne lenne szövőgép. Ez hoz­za a forintot télen a falu népé­nek. Bekopogunk Molnár Feri bá- csiékhoz, ő a szeremlei szövő­gépek készítője. Nem ipar- szerűen csinálja — ahogy ő mondja, —1 csak úgy szívesség­ből. Az anyagot adják, vagy ép­pen csak azt fizetik meg. Nem is lehetne talán megfizetni ezt a sok furfangot igénylő, mun­kaszeretet kívánó művészetet. Megtudjuk, hogy a szeremlei rongypokróc, amely sok ízléssel készült, s amelyet a városon tréfásan »szeremlei perzsának<■ mondanak, jól jövedelmez a lakosságnak. 30 kilogramm szí­nes rongyból 50 métert szőhet­nek. Kilója a rongynak 7 forint. Fonál is kell hozzá vagy 200 fo­rintot érő. Két hét alatt el­készül, métere 20—25 forint. Szóval, gondos munkát kívánó foglalkozás, dehát télen jut er­re éppen elég idő. Amikor magunk mögött hagy­juk a fehéren aludni készülő házsorokat, csendes öröm sza-! lad széjjel az emberben. Békés, I szorgos emberek ünnepre vár­nak, a békesség ünnepére, ame­lyet maguk teremtenek meg két kezükkel, becsületes, jó szán­dékukkal. Felvidéki István Valamikor, húsz—harminc év­vel ezelőtt nem keltett olyan nagy feltűnést a sokác népvise­letbe öltözött leány, menyecske, mint manapság. A hetvenen fe­lül járó Filákovity néni a tanú rá, hogy a hercegszántól soká­cok, úgy a férfiak, mint a nők, Qiniieptiuvds rDánodon A karácsony-várás ünnepi hangulata már a dávodi álta­lános iskolában is elterjedt. Az elő­készületek folynak a béke, a szeretet gondolatának a je­gyében. Az , elő­készület a szüléi munkaközösség és a nevelők együttes munkája nyomán történik. A cél az, hogy az iskolai ka­rácsonyi ünnepséget minél meghittebben tartsák meg. A szülői munka- közösség adakozá­sából cukorkaféle­ségeket kapnak a tanulók. Molnár János elv­társ, a v. b. elnök- helyettese vállalta, hogy az óvodások és a tanulóifjúság szá­mára összesen 1000 darab almát ajándé­koz. Horváth Ist­vánná SZMK-tag 600 perecet ajándékoz szintén az óvodások­nak és a tanulók­nak, a helyi föld­művesszövetkezet 7 kiló cukorkával kí­ván a gyermekek­nek kedveskedni. Mindenki boldog, hogy adakozhat és örömet szerezhet. Álmosdy Péterné vezetésével a nőta­nács már hetekkel ezelőtt azon fárado­zott, hogy a báb­színház kellékeit összevarrogassák és a bábszínház bévé- , telét karácsonyi' ajándékozás céljára ' fordíthassák. A ne­velők és a tanulók pedig tartalmas, ' kedves műsorral ‘ készülnek. I Ezek a tények sej-j tetik, hogy a dávodi S iskolások számára j rendezett karácso- í nyi ünnepség me­leg, családias, ben­sőséges rendezvény­nek ígérkezik. Gazdag János levelező Özvegy Filákovity Marinné a szövőszék mellett. háziszövésű ruhákat hordtak. Háziszőttesből készült a lányok blúza, szoknyája, harisnyája, s az ünneplő derékövet is házilag készítették. Ma már csak a dús- himzésű kötény, meg a blúz járja, azt is inkább vasárnapon­ként hordják és csak a me­nyecskék. A lányoknak jobban tetszik az egész ruha, a gyapjú- harisnya helyett inkább nylont húznak lábaikra. S a régi, szép, csillogó sokác viselet? Mutató­ban még megvan. A tánccsoport lányai aratnak benne szép sike­reket hol Pesten, hol Baján. De már csak akkor veszik fel, ami­kor t áncolnak... Hanem azért a hercegszántói sokácok szövő-fonó mestersége nem veszett ki. Csak a ma igé­nyeihez alkalmazkodott. Nem hordják, nem keresik a házi- szőttes férfiruhát? Sebaj, igen Keresett cikk viszont a rongy­szőnyeg, a zsák, a szalmazsák, a meleg gyapjúzokni, a szép him- zésmintá.val- szőtt asztalterítő, ágyterítő. Meg újabban a hor­golás, a neccelés. Ezt keresik, hát ezt csinálják. S nem is szá­mít igazán sokác lánynak, jó menyecskének az Hercegszán­tón, aki valamelyiknek ne len­ne a mestere. Hogyan töltik el a hosszú téli napokat, estéket? Milyen hasz­nos téli foglalatosságok töltik ki a hercegszántói délszlávok nap­ját? — erre kerestünk választ a napokban. S mi sem termé­szetesebb, hogy fiatalemberek lévén, elsősorban a szépségük­ről messze földön híres sokác lányok után érdeklődtünk. Elég egy pillantás az alant közölt képekre, s rögtön kiderül, hogy miért járja itt ez a szólásmon­dás: aki a szántói vízből iszik, az még visszajön ide. Persze, nem a víz kedvéért, hanem, — mint Szekerka Miska is tette, — a szép Tomasev-lány csillogó szempórjáért. Itt volt katona, Szántón, aztán visszajött és itt is maradt. Benősült Tomasevék- hez. Es Szekerka Miska nem az egyedüli példa ... — De nem lesz abból baj, hogy különféle nemzetiségűek házasodnak össze? — kérdez­hetné valaki. — Egyáltalán nem, sőt még haszon is van belőle — adja meg a választ Sztevó bácsi, a községi tanács immár húsz­esztendeje szolgáló altisztje. — Én magam szerb származá­sú vagyok — meséli az öreg —, a feleségem magyar lány volt, a gyerekeink meg a sokác isko­lába járnak. Ennek aztán több előnye is van. A gyerekek leg­alább két nyelven tudnak be­szélni, s hogy ne mondjak mást, hát az is előnye, hogy amióta összeházasodtunk, kétszer is megünnepeljük évről-évre a ka* rácsonyt, meg a többi nagy ün­nepet. Kétszer is ünnepi ebédet enni, hát rossz ez? ..: De most már feleljünk arra is, hogy mit csinálnak ilyenkor a sokác lányok? Amint képeink is mutatják, sok hasznos és kelle­mes elfoglaltságot találnak. A két Anna, a Jelityék és a Gyű- kityék »Anicája« nyáron a böl­csődében az apróságokra vi­gyáznak, az erdészetbe járnak napszámba, ha saját földjükön nincs éppen sok tennivaló. Ilyen­kor meg varrnak, a kelengyét készítik, s elárulhatjuk, hogy a stafirung miatt akár holnap be­köthetnék a fejüket, mert az már készen van. Ám a varrást is meg lehet unni, még akkor is, ha egész nap rádiószó mellett csinálják, hiszen az itt 20 fillérbe kerül csupán naponta, minthogy a leg­több házban reggeltől estig szól egyfolytában a vezetékes rádioj Ilyenkor aztán előveszik az új színdarab, a »Kraiskinya« sze­repeit, amit most, karácsonykor* adnak elő Szabovjev István ta­nító rendezésében. Nem tudjuk; milyen a darab, de a csinos sze­replőknek biztosan sikere lesz; A két Anna: Jelityék és Gyurityék »Anicája« a sokác kelengyét varrják. Aztán az egyik szovjet katona behozott egy nagy fenyőfát. Nem volt ugyan rajta más dísz, csak a zöld tűlevelek, mégis, a régló- tott otthon, a család melegét va­rázsolta közénk. Hamarosan egy-egy csajka me­leg ételt is kaptunk azoktól, akiktől annyira féltünk. S mi, a meghajszolt, félrevezetett, árva magyarok, a kiéhezett ember mohóságával estünk neki az ételnek. Látva, hogy fiatal, jóétvágyú ember vagyok, egy velem ha­sonlókorú, Vaszilíj nevű szer- zsánt nekem még egy csajka ételt hozott. Vállon veregetett, testvéri cinkossággal hunyorí­tott rám, aztán megrázta kezem a fenyőfa alatt. S ahogy a tekin­tetünk egymásba kapcsolódott, éreztem, pislákolni kezd bennem az — eszmélet. H at esztendeje kórházba kerültem, hirtelen ope­rációra. Fenyőfaünnep előtti nap volt éppen. Mozdulatlanul feküdtem a mű­tét után ágyamon, amikor szoba­társaimhoz megérkeztek a láto­gatók. Volt, akihez tízen is jöt­tek. Süteményt, ajándékokat hoztak, még fenyögally is ke­rült egy-egy beteg kisasztalára. Csak hozzám nem jött senki. Akkor még nem voltam házas, szüleim sem éltek már, messzi vidéken élő testvéreim pedig nem tudták, hogy kórházban fek­szem. Kimondhatatlanul elhagyott­nak éreztem magam- Árvának. A betegekre jellemző érzékeny­séggel, — hiszen fenyőfaünnep volt. Néztem a fehér mennyeze­tet és egy könnycsepp lassan le­gyöngyözött az arcomon. És- ekkor nyílt az ajtó, felette­seim, összesen tizennégy munka­társam tódult be rajta. Tekinte­tük csupa biztatás: gyógyulj meg! Kezük teli' ajándékkal, könyvvel, csomaggal, egy... kis fenyőfával. Körülülték ágyamat, és... csak mosolyogtunk, nevettünk. S ma is hiszem, azért hagy­tam el a szokásosnál előbb a kórházi ágyat, mert hatalmas gyógyító erő a — szeretet. E zerkilencszázötvennégyben vidéken élő öcsémnél ünnepeltem. — Loptad? — kérdeztem tőle a mennyezetet verő karácsony­fára mutatva. Persze, csak tré­fából, emlékeztetve arra az idő­re, amikor csak úgy jutottunk az ünnep díszéhez, ha az erdő­kerülő, csendőr éberségének a kijátszásával lenyestünk egy ágat az uraság erdejében. — Nincs már arra szükség — nevetett az öcs. — Van rá pén­zem. — S megmutatta fizetési bárcáját, amelyen csak a ne­gyedévi prémium 4700 forint volt. A hatalmas fenyő tele a fino- mabbnál-finomabb csokoládéké­szítményekkel, alatta a feleség­nek vett drága holmik, és az asszony ajándékai: selyeming, pizsama, zoknik, könyvek. A szoba egyik sarkától a másikig kétesztendős, bűbájos kis unoka­öcsém azzal bíbelődött, hogy ki­ismerje magát a rengeteg játék között, amilyeneknek a létezé­séről mi annak idején, de még nagyobb korunkban sem tud­tunk. Az ünnep fényének emelésére öcsém kitűzte kabáthajtókájára a másfél hónappal előbb kapott népköztársasági munkaerdem- érmet. — Látod — mondta —•, ha még mindig az uraság ablakan lesnők, hogy milyen fényes a fenyőünnep, akkor legfeljebb uradalmi kovácssegéd lehetnék. S ma egyik gyárunk munkaér- demérmes, sztahanovista főmű­vezetője vagyok! Én miről szólhattam volna? Arról, hogy ha itt még mindig az embernyúzó földesurak, tisz­tek, különböző népámítók len­nének az urak, zsákolhatnám az ünnep estjén a krumplit, hogy valamivel jobb étel kerüljön a családomnak? ... Vagy arról, hogy most már jó ruhám, szép lakásom van, nem emészt a gond, s minden lehetőséget meg­kapok fejlődésemhez? ... Mind a kettőről kellett volna beszél­nem, de csak hallgattam. Mert van úgy, hogy az ember­nek nem jön szó az ajakára, amikor nagyon, de nagyon — boldog! Z öldellő kis fenyőfa! Kö­szönöm, hogy minderre emlékeztettél! Tarján István Ezt a képet a múltkoriban már közölte a Népakarat is. Utána pár nappal levél érkezett Hercegszántóra. Egy postai tiszt­viselő írta a két Anicának, mi­vel nagyon megdobogtatta agg­legény szívét á két kislány ké- tpe. Ez igazán szép dolog, s nem is árultuk volna el, ha az ügy-j »komolyra fordulása« kilátás-! ban lenne. Csakhogy a postás agglegény inkább az apjuk, minti a férjük lehetne a sokác tündé­reknek. így aztán örülhet, ha egyáltalán válaszolnak neki.. » Egy kis terefere. Négy sokác tündér; Darazsacz Mária, Jelity Anna, Bózsity Mária és Gyurity Anna a kemencepadkán. A télnek is megvannak a ma- felolvassák az epekedő szerel- ga örömei. Ilyenkor gyakrab- mes leveleket, s kikacagják az ban összejönnek a szántói Iá- íróját, a legényt. S a legények? nyok is egy kis beszélgetésre, Azok meg — mit tehetnek mást tere-ferére. A búboskemence — elviselik ezt a »bíráló bizott- padkáján, jó melegben, rádiószó ságot«. Egy pillantás csak a mellett csivitelnek, kacarász- fenti képre, s az olvasó is bízó­nak, kicserélik szívbéli titkaikat nyára azt mondja: igazuk van; 1 a sokác lányok. Suttogó hangon Érdemes, Palkó László

Next

/
Thumbnails
Contents