Petőfi Népe, 1957. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1957-11-07 / 261. szám
Varga Mihályt A Reggel köszöntése LJdérces álmok rebbentek szerte amikor halvány arcod felderengett ■ ■ i A homály molyrágta rongyként hull szét lépteid nyomán« jöttödrc, — látod'/ fűszálak, fák, erdők, hegyek emelkednek a ködös homályból a magasba, a görnyedt táj k egyetlen, hatalma« mozdulattal lerázza púpjait, (jaj, de Iszonyú hosszú és szörnyű sötét volt az éj, álmaink odaszegezték a mellűnk a szúette agydeszkákhoz, és ijesztő álmunkból felijedve rémülten kirohantunk, — hány subogó-számyú rém, hány ördög üldözött emelt karokkal a lélcklapftó lámpafénybe vissza!) Hát Itt vagy, Heggel/ Elküldted hozzánk hű szolgád, a Hajnalt, hogy jelezze jöttöd előre? Lásd, tárt karokkal fogadtuk ót« felszívtuk sejtjeinkbe, s vártuk érkezésed .., Hát Itt vagy végre, Reggel?! Te mindenhová behatoló fényözön-folyatn, ereszd ránk színeidet, száguldó sugaraidat, öld balomra bennünk, taposd el óriás-lábaiddal a hosszú éj ránkbagyott mocskait...! (Milyen szép lehetett volna rossz álmok nélkül az éj, milyen lehetett volnál) Megborzongat, a sok álom-emlék i • i Hát ezredéveket átaludtunk ...? Milyen magávalragadó, milyen felemelő látni és érezni téged, harmatós-hamvasfényes arcod tekintetünkkel végigsimogatni, fénnyel kivert ut&idon Járni! (Nem fáj már, hogy eljő majd az alkony, vagy újra éj, dob ránk lepelt, mért száz zsongó hangod harsogja; élni kell!) Jó Így munkába menni, friss levegőd szívni magunkba ,, «I Köszönnek Reggel, s belekiáltom a Világba, a mienk vagy, mióta fényes arcod Keleten felderengett., i Köszöntlek, s lásd, máris küldetek, rohanj tovább, kergesd el az éjt mindenünnen, megteheted! laszít, segít emel millió és millió ember, aki rendülő lépteid zajára ébredt! Hát Itt vagy végre, Reggel?! Te megfoghatatlan, — megnevezhetetlen, száz csodás varázs, te megrendítő ébren-álraodást Adj fényt a fűnek és a lombnak, a szemnek, mely fényre szomjas, adj meleget azoknak, kiket oly sokáig borzongatott az éj ,, ,| Lásd, hogyan fogadlak: tárt karokkal) Áldoznék neked, mint őseim a Napnak, — de mit tehetek? Áldozatként a szivem teszem az Örök Megújulás márványasztalára, — Íme, fogadd: Érted dobbanjon és lángoljon mindörökre! Bieiteaky sáadon Októberi legenda Barlangmély odúkban Lélek lángja serken. Messzefénylő csillag lobban a szemekben, ököl lett a kézből — acél szorítása. Megrezzen a zsarnok feltörekvő szárnya. i Korhadt asztal mellett gondbamerült vének tatár. kirgiz arcán ölelkező élet mosolya suhan át — némák még az ajkak, csak a szív óhajtja a nagy forradalmat, Mondattá «ent csordult évszázados vágyuk; egymásból jósolnak — ez az igazságuk, Élő történelem a nyomorult ember, El nem sírt panasza kezében a fegyver. Dohos putri mélyén új világot ácsol, szerelmes hitéből, bátor unokából. Szuronyuk ezüstjén szívük szava rebben, Vezérlő akarat kél az emberekben. Nagybajuszé, munkás győz a halál felett. Bent a Palotában vert hatalom remeg. • Pirosló ég alján varjúcsapat károg, gőgös úri népség, megvert óriások. Villogó szemükben bosszútüzek égnek. Gyémánt tollazatuk s szárnyuk semmivé lett. Kreml előtt, a téren igaz ember beszél, Barna szakállába , belesimít a szél. Alacsony termetű. szúrós szemű emberi s ujjai hegyére ráfagy az október, Osztogatja lelkét, szegények, balzsamát. S milliók szívében eggyéforr a világ. így lett a tegnapból holnap igazsága, Jövőnket láthatjuk népünk mosolyába. Andrása? Lajos t SZÉP EZ A KOR Százezer év! — Ha még ennyit ifi élne Ez a vérpatakoktól átáztatott ország;. Mély sebeit, — s akik ezt belerótták! —• Ily jó-nagyidón vajon elfeledi? Százezer év. — Még ha ennyit is élne: Hát elfeledi ez a nép az igát? Hát elfeledé-e a vért, ami már Egy bús ezer éve e föld itala?! Nem! Nem feledé. És ha támad az ellen E mind-ezer évért mi megfizetünk! Nem, nem feledé: mi még nem feledünk! — És még századok őrzik e nép sebeit... így lesz-e majd?.,, Vagy tán évtizedek sem múlnak és máris a béke letörli e nép homlokáról a múlt nyomait? :;: Szép ez a kor. — Tán a fegyvereket, mivel apánkat zúdult a Tőke letörni; már meg sem is ismerik soha majd fiaink.:, JPoifer Zoltán i Cf öwadalmi ének A forradalmak lobbanó fáklyáját Magasra tartják bátor századok És hirdetik a végtelen időn át Az ember lángoló, elszánt hitét Amint roppant bilincseit merészen Mint óriás tördeli szét. Méltán köszöntelek huszadik század S míg dicső forradalmad hirdetem, Elrendezünk évszázados hibákat S lerakjuk eszménk vastraverzeit« S új terveink mögé büszkén a hajnal Piros drapériát feszít*, füWWWl/VWVWWWVWWWMVl/VVWWVW^WSA^WüWVWVWVVVWVWVy^VVWVVWW WELTHER DÁNIEL: így talpalatnyit A fene essen bele ebbe az anódba, éppen most köl- lött neki bedögleni. Mo6t aztán olyan vagyok, mint a süket — így dünnyög magában Nagy Vince, nyolc hold barna homok és egy hold vegyes ültetésű szőlő úgyahogy elégedett tulajdonosa. Piszkálgatja a telep lyukacsail, illesztgeti bele a dugókat egyiket a másik után, indulatában már fel is kapja, rézogatja, de az átkozott rádió csak hallgat. Még szerencse, hogy egyedül van, az asszony a harmadik tanyába ment, szüretbe hívták, mert olyan birkapaprikást senki sem tud főzni, mint ő: Nagyné Csukás Mári, akinek pörköltjét egész Rablóháton emlegették. De ha .itthon van Mári, akkor biztos szóváltás lett volna belőle, mert ha az ember mérges, aztán nem talál kiutat a mérgéből, akkor mindennek az oka senki más, mint az asszony. De így persze nem tehetett semmit, hanem hogy izzadt homlokát felszárítsa, kiállt a verandára, aztán jó mélyen belenézett az ég aljába, mintha onnan várna valami hírt. Goromba szál fútta végig már vagy három napja az egész Rablóhátat. Valami őszi zordságot lehetett vélni hűvös lökéseiben, meg ahogyan hátára kapta a könnyű homokszemeket s hordta messze, vágta a hunyorgóé ellenére is az ember szemébe. S hogyan rohantak a felhők a borult ég méretlen útjain — mint valami szörnyűség elől menekülő, de merre-hova menni tétovázó céltalanok, A kutya, a dűlőről a tanyához bekötő út felé ugatott. De csak úgy megszokásból, mert ismerőst vélt és annak udvariasabb ugatás jár. — No — gondolta Nagy magában — ettől majd csak hallok valamit. Már gyerek koré ban több esze volt,* mint kellett volna, mert mikor a tisztelendő megkérdezte, hogy van-e valami gyerekek, amit nem értetek, akkor Marsa Mihály felállt, aztán az egész osztály elfehéredésére megkérdezte: hogy »áldozáskor miért csak a tisztelendő úr issza a bort?« P ersze volt nagy röhögésaz osztályban. Az öreg Marsa ustornyéllel nagyon megverte, utána meg nem győzött esztendeig gyónni járni. —• Te, Vince — mondja odaérve —, az a hír, hogy ütik a kommunistákat, meg már olyant is hallottam, hogy még annak is baja lesz, aki elfogadta az uraság földjit és a választásokon rájuk szavazott. De honnan a lenéből tudják meg — vakarta a fejebúbját —, hogy ki hova szavazott? Nagy Vince elkomorodott. Vállát az egyik verandaoszlopnak támasztotta, elővette a dóznlt, cigarettát sodort — Marsát is kínálta — és egy nagyott szívott bele a füstölgő büdös kapado- bányba. — A föld, Mihály., az itt a nagy szó. Még ilyen keveredett világot! Hát lehet az, hogy visz- szaveszik...? —-t- Még tán az Is lehet — mondja Marsa és most tért rá mondókájának a nehezére, — Az Antal Janival beszéltem az imént. Tudod, az, akinek az anyja tavaly bolondgombát evett és mondja, hogy hajnalban nála járt Törek Pali, a Suki Anti bácsi mindenese és nagyon furcsa dolgokat mesélt. Törek látta már előző nap délután, hogy valami nincs rendjén, mert Suki ugyancsak jókedvű és a lánya is se- lyemharifinyát húzott, két libát kopasztottak... valamire készültek, nyilván vendégeket vártak. Délután aztán tényleg jöttek is páran. Egyiket se ismertem — mondja Törek Pali. — Volt köztük egy térdnadrágos, a fejin zöld kalapot hordott, a másik bőrkabátban volt, meg birgerli- ben, a harmadik ismerőst formázott. Sokat gondolkodott Pali, ki is lehet, mígnem kiderült, hogy az nem más, mint a Meidinger uraság fia: a Zoli úr. A zért nem ismerte fel mindjárt, mert nem látta tizenkét éve és nagyon kipofása- dott. Nagy, szíves fogadtatást kaptak, Suki Zsuzska még bele is pirult, mikor meglátta a Zoli urat. Ilyen még nem volt a tanyában — folytatta Törek Pali — és azon törte váltig a fejét, hogy jó lenne megtudni, hogy miről is lesz a szó. Ehhez szerencsés alkalom kínálkozott. A tiszta szobának két ablaka volt az útra nézőén, ahol estetájt senki sem járt és az ablak egy fiókja hiányzott. Ügy történt, hogy egy hete tán, a tálalt főtt csirke húsából egy combot a macska ellopott, mire Suki ezt észrevéve. utánavágott egy fanyc'.ü kést, de az nem a macskát, hanem az ablakot találta el. Kétszer is járt a faluban, de üveg nem volt. Sukiék a látható nagy örömtől elvesztetté« minden gyanakvásukat arra nézve, hogy valaki is kihallgatja őkét. Nagy koccintások és egészséges böfögések között ilyesmiféléről beszélgettek. Ezt a térdnadrágos mondta: Suki uram! Kedves asztaltársaság! A forradalom visszavonhatatlanul győzött. — ütött a cselekvés órája. Én Meidinger úr volt intézőiéként jöttem újra ide, ebbe a kedves lár- saságba. — Szomorkás hangon csak annyit csuklott ehhez a gondolathoz: — szívemből sajnálom, hogy az öreg méltóságos nem érhette meg ezt a napot. Suki uram a birtokkal szomszédos gazda és ez jó alkalmat nyújt nekünk arra, hogy a teljes ősi juss visszaszerzése előtt kellően tájékozódjunk. Tudnunk kell, kinek mije van. Állat, felszerelés, készpénz, Illetve minden olyasmi, ami valamicske fedezetet nyújthatna a tizenkét évi rablógazdálkodásért, amit ez a sok koszos fattyú elkövetett. Uraim, ez a ház méltó arra, hogy hosszú idő után innen induljunk az igazi magyar jövendő felé és ezért ürítem poharamat a végső győzelemre. N agy, kétdecis poharakkal ittak — folytatta Törek az elbeszélést. Valamennyien kezet fogtak egymással; Suki vállát mindenki megveregette, aki aztán piros pofával, hetyke bajusszal úgy ült az asztal és egyetlen leánykája, Zsuzska mellett, mintha tényleg ő találta volna fel a spanyolviaszkot. Tovább hallgatózni nem lehetett, mert szólították Törek Palkót, hogy valami levélfélét kell vinnie a plébánoshoz.--Te — mondja Nagy Vince i—, azt hiszem, nagyobb a baj, mint gondolnánk. Haj, a szentsége« úristenit... hát most mit csináljunk? Kihez forduljunk?... Elgondolkodik, szemei mélyebbre húzódnak és egy kicsit összeszűkülnek, mintha valami fény bántaná. Nem látszik rajta, de hirtelen ötlötten emlékeibe kutat, amelyek a földdel kapcsolatosak. Aztán csak annyit mond — milyen tanácsot adna most a szerzsánt Nikotáj? — — Kicsoda...? —- mondja amaz, — Tán már nem emlékszel... aki mindig kintjárt még 45 tavaszán, aztán nézte, hogy miként osztják a földet., nincs-e valami turpisság. — — Éhen.., az a magos, ba jszos, félrevágott 6apkájú? Csak úgy jut eszembe, hogy Karasó.:« mert mindenre azt mondta, ha valamit kézzel-lábbal magyaráztunk neki. Nikoláj az jó ember volt. Mesélte, hogy az ő apja ia cseléd volt, muzsik —f ahogy mondják és náluk is állati sorban volt a nép a cárok idején. Mindig azt hajtogatta, míg jobban meg nem ismertük egymást, hogy Dózsa., ? nép... föld. Ezzel azt mondta, hogy Dózsa népének jár a föld« S mulatta a kezeit, hogy 6 földeken dolgozik, csak nem kézzel és nem is lóval, hanem a traklór- vontatta vetőgépen adagolja a magot, a kombájnon kötözi a zsákokat.. , egyszóval géppel dolgoznak, S emlékszem rá, hogy mikor megkaptuk a juttatási papírokat, akkor eljött és velünk együtt örült. De nemcsak örült, hanem evett is. Fene jó étvágya volt. Három tányér paprikást tett a bendőbe, aztán olyan
