Petőfi Népe, 1957. október (2. évfolyam, 229-255. szám)
1957-10-13 / 240. szám
Összeállította a Petőfi Népe szerkesztősége és a Megyei Tanács Művelődési Osztálya Egy örök barátunk halálára f sem a reggelen ezzel fo- gadott megrendültén Sanyi barátom: »Hallottad? Meghall Szabó Lőrinc. — A rádió mondta be.-« Később az újságban is olvastam: igaz a hír. Igen, 57 éves korában megszűnt a szíve dobogni. Egy ember nincs többé, ha a költő nem is halhatott meg, mert tovább él müveiben. Igen, ezt így szokták mondani. És valóban, így is van, hiszen hány, meg hány költőt szinte élő valóságában érezzük, akkor is, ha nem tudjuk róla: él-e, vagy meghalt, ha személyesen nem, is ismerjük, csak a müveit. Nem is a műveiben él a költő, hanem általuk már mi- bennünk, s amíg így, addig él ő is. hol. Ifelyctte jónéhány »illusztris« pojácát találtunk, köztük a kikent-kifent Aczél Tamást is, akinek későbbi »Jelentés helyett« című rímes (és rémes) gügyögéseit a bölcsészltar elsőéves hallgatói olyan széljegyzetekkel látlak cl az egyetem könyvtárában, ami nem válik dicsőségére annak a magát adminisztrálni mindig (most a nyugat kapitalista köreiben is) jól tudó író-ficsúrnak, de az akkori könyvkiadásunknak sem. Igen, Szabó Lőrincet azok bélyegezték meg, állították félre, akik féltek az igazi tehetségtől, akik tudták, hogy a. búsásan jövedelmező irodalmi manővereAz a kopottsarkú cipő, a. a gömyedten lépdelő költő azóta fájt, úgy is, mint társadat műnk egy tagjának, úgy is, mim annak, aki felemelt fővel, egye nes derékkal szeretne és akai haladni az irodalom bozótos ösvényén, Visszahúzó kő volt < szívemen, baijáiaimén is Szabi Lőrinc és még hozzá hasonlc nem egy tehetségnek a sorsa. A kő ez év tavaszán hűl lolt le, amikor kormányunk, i forradalmi munkás-paraszt kor many Kossuth-díjjal tisztelU meg a költőt. Mi, az irodalom barátai é: akik 1 még az írásművészet gye rekcipőjében tipegünk, fíz igaz így él bennem Szabó Lőrinc 1943. karácsonya óta. Elekor kaptam ajándékba szerelmemtől. egy mandulaszemű leánykától az »Örök barátaink« c. vaskos kötetet, Szabó Lőrinc műfordításait, amelyek a világirodalom nagyjainak a remekeit tartalmazzák ugyan, de számunkra nem volnának azok, ha nem egy szintén ízig-vérig költő tolmácsolásában kerülnek elénk, a magyar olvasó elé. Szabó Lőrincet azóta szeretem, érzem barátomnak, még akkor is, ha nem az ö saját verseiben, hanem József Attiláéban kaptam meg mindazt, amit a költészettől proletár-mivoltom annyira áhított. S óh, minő izgalommal kerestem, — kerestük barátaimmal együtt jóval később, hogy csak láthassuk, már 1950-ben a Magyar Írók Szövetsége székhazában, ahová mi, kezdő toliforgatók akkor még annyi lelkesedéssel, tanulnivágyással szinte esténként cljárogatlunk. Ö, Szabó Lőrinc azonban néni volt seAntalfy István: Nekünk büntetés... Meghalt. Nincs többé. Eltemették. A sírverem lett otthona. Nem láthattam meg őt soha. Búcsúznom tőle hát lehet még...? Tőle, aki a tücskök, lepkék táncát, zenéjét, — bárhová magával vitte, s száz csoda álmai, vágyai követték... Eljött a rémületes reggel, amelyen lecsukott szemekkel köszöntötte már a napot... Fáradtlelkű, megsebzett ember, hogy elmentél, oly gyötrelemmel hajtojn íejem le, s hallgatok.. ä zésükkel nem sokra mennek, ha fércmunkáik mellett olyan ref- *lektorfény is világít, mint Szabó Lőrinc művészete. ők kapták a Kossuth-dífákat, Aczél Sztálin-dijat is, Szabó Lőrinc pedig — abban az időben láttam utoljára, s a szívem facsarodott belé — kitaposott sarkú cipőben, kopottan, fázósan, de az alkotás lázától égő szemmel bandukolt az utcán. Egy író barátom mesélte akkoriban, hogy a nagy költőnek mindössze havi 500 forint a jövedelme. ságtevésnek nemcsak őszinte szándékát, de emberséges gyakorlását is észleltük, láttuk- éreztük Szabó Lőrinc meg a többiek (Németh László, Heltal Jenő, Fodor József) kitüntetésében. Irodalompolitikánk megújhodásának biztató és erőteljes megnyilvánulása volt ez, amelynek a folytatása nem lehet más, mint hogy ne engedjenek többé teret az Olyan »illusztrisoknak«, akik jól értettek ahhoz, s bizonyára megkísérlik most is, hogy az érdemtelen dicsőség glóriájának talmi fényével övezzék és öveztessék magukat. Erre figyelmeztet a »pártosságot« annak idején kendőző mázként óbégató, de az annyi »lólábat kilógató« ellenforradalom utáni nyílt hazaárulástól sem visszariadó aczéltamások, méraytiborok egykori és mostani ténykedése. De figyelmeztet a fájdalmával nehezen elcsituló emlék: — Szabó Lőrinc cipőjének félretaposott sarka és a költő gondoktól meggömyedt alakja is! Tarjáit István cA hívös ocims étLúiőhjxL — -Tods Ferenc syfíj léséből — A választás gyerekszájon A felszabadulás előtti időben a képviselőválasztásokat nem mindig vasárnapi napon tartották és az iskolákban folytak a szavazások. Természetesen a választás napján az iskolában szünet volt. Egy ilyen alkalommal a kecskeméti Pásthy Ká- roly-leányiskola — most Zrínyi Ilona-iskola — elemi iskolai tagozatában a kis elsőosztályosoknak a tanítónőjük magyarázgatta, hogy a választás napján nem lesz tanítás. Egyik kislány szólásra jelentkezett. — Mit akarsz, kicsim? —kérdi a tanítókisasszony. — A tanító néni is választ? — kíváncsiskodik a tanítvány. — Igen, én is. — Érdekes! Anyukám is éppen most választja a kis húgomat, Bözsikét! írástudatlan ügyvéd Horváth Péter kecskeméti ügyvéd az 1848—49-es szabadságharcban honvédnak állt. Világos után osztrák fogságba esett. 1849 végén, többi fogoly társával együtt, besorozták az egyik Olaszországban állomásozó osztrák gyalogezredbe. — Sorozáskor a fehérwaffenrokkos sorozó tiszt kikérdezte és az írnokkal feljegyeztette személyi adatait. Horváth kényszerűségből megadta ugyan a kért felvilágosításokat, de lakonikus válaszaival és azok megvető hangsúlyozásával éreztette, hogy mi a véleménye az eljárásról és az eljáró közegekről. így aztán a pattogó kérdésekre még pat- togóbb válaszok sikeredtek. — Mi volt a forradalom előtt? — kérdezte a tiszt. — Ügyvéd. — Tud írni? — hangzott a következő, még a k. und k. tisztektől is hihetetlenül ostoba kérdés. — Nem! — csattant rá a felelet, amellyel Horváth azt is kifejezésre juttatta, hogy ezekkel nem lehet és nem is érdemes okosan beszélni, Virágh Márta: Búzavirág Kéklik, mint felhőtlen ég, harmatos tavaszi reggel, ha tó-tükrében csinosítja magát. Vagy mint a hegycsúcs, ha magára borítja a messzeség ködből szőtt csipkefátyolát. Könnyű, mint illat. Lenge mint selyemszoknya, Üde mint tiszta víz. Mihez is hasonlítsam? A szemed kéklik így! Hirinyi József: A bőkezű Közeleg már a nagy tor ideje... A bőkezű szüretel és temet. Leszaggatja tőkéről a szemet, Arany penésszel keni be a lombot, Szétborzolja a krizantém-kontyot; S didergő domb keblén bút tarolgat. Amit érint, annak vére alvad. Majd árkot ás, hántol bíbor magot. S széllel rikkant: ami élt, mind halott! Gúnyra csempült szájjal figyel téged, Ki vetetlen, meddő élted félted; S dérvert úton a présházba téved. Mulat rajtad, — s hörpintget rá nagyot. S míg rőt bajszán széttörli a habot, Odasúgja a pityókás csősznek: Komáin! — akik vetnek, azok győznek. KETTEN AZ AUTÓBUSZON (Réssiet egy késsülő regényből) A lány a busz ablakánál ült, mikor a férfi sietősen, félig szívott cigarettáját a járda mellé dobva, fölugrptt. Az utolsó pillanatban, mert fölöttük kondult a toronyóra, s a busz ajtaja kattanva csapódott be. Indultak. A lány mellett üres volt a hely, és a férfi egy halk »szabad ?«- dal már könnyedén mellételepedett a bőrülésre. Enyhe kölni-illata volt a lánynak, s az ágyból nemrég kikelt fiatal test bizsergető üdesége áradt a bőréből. Jó volt mellette, erre az öt percre, míg együtt röpítette, egy ütemre ringatta őket a nagy Ikarus, a férfi átadta magát az álmodozásnak. Találgató«, kíváncsi fél-#nosollyal nézte a lány 6zép profilját, hamvaspuha rövid haját, telt, asszonyosodó nyakán az aranypihék leheletnyi-finom sávját. Már-már zavarbahozón simogatta a tekintete, buta kis kamaszöröm futott át a szívén, ahogy az álmosbarna szempár egy gondolatnyi időre rávillant, majd a fénylősötét szempillák riadtan rebbentek az ablakon túl ébredő város képére. Ködöt görgetett a nyárvégi reggel, bár a napok néha még kánikulát idéztek, ezen a napon kékesszürke felhők feszültek a hideg égen, s a fel-feltámadó szelek pajzánul már az őszre emlékeztettek. A férfi gondolataiban - november rémlett fel: véget érni nem akaró esők, jajgató csatornák, a sötét utcákon kedvetlenül bukdácsoló, feltúrt gallérú emberek; kis szobája, mely bármily kellemes is, mégsem otthon; korán alkonyba hajló délutánok ostoba magánya... — s akaratlanul, ösztönösen közelebb húzódott a lányhoz. S szavak nélkül, befelé, mint évek óta már annyiszor, korholni kezdte önmagát: a sorstól kapott, de valójában magára kényszerített egyedüllétért, a fölényeskedve oly sokat hangoztatott, de semmire sem jó »függetlenségért-«, egész meddő életéért; A párraváró május, meg az elmúlás-hangulatú ősz mindig szíven ütötte. A vidám, hancúros, harsány nyár elűzte a komoly gondolatokat, hagyta csak a mának élni, de a sunyin lopőzó ősz kajánul a fülébe súgta: — Bolond, mit ér, ha csak magadnak élsz! Elfúj egy pillanat, mint a porszemet, s ki mondja meg, hogy éltél? A csókból születő folytatás adja át neved, emléked a jövendőnek, s rég porráválva >s, bennük élsz tovább! Szinte végzetszerűnek, ujjmutatásnak érezte, hogy épp most, e mellett a csodává érett kislány mellett nyugtalanítja újra ez a követelőző refrén, aki most — hűtlenné válva az őszeleji városképhez — húszesztendeje minden szép ígéretét egy mély pillantással odakínálja a sóváran ámulp férfiszemek s repeső szíve elé! Egész lényén végigfutott a lány villanófogú, ifjú mosolya, s a csöpp ajkak nedves esillanásálól megmelegedett körülötte a világ. ...Hirtelen fékezett a busz: célhoz értek. Egyszerre álltak fel, s amint a férfi a leszállásnál maga elé engedte, a lány egy rakoncátlan hajtincse végigciró- gáttá az arcát. Véletlen semmiség volt, most már jelképnek érezte ezt a lágyan hozzálibbenő fürtöt; Sietős léptekkel indult munkahelye felé, de vissza-visszaszállt nyugtalan pillantása. A lány hajába csintalanul belekócolt a fürge szél. Augusztus volt, 6 aznap búcsúzott először a nyár. A köd már egészen felszakadt, valahol felbúgott egy gyár erős szavú kürtje. S a-várost, a • világmindenséget hódítón, legyőzhetetlenül ragyogta át egy kedves csitrilány örömbe ejtő, sorsot másító mosolya. N. F. Andrásay Lajos De lennék én Higgyétek cl: — most harci bárd vagyok, de lennék én, miként a májusok: akácvirágos, balzsamos, púba; mint tiszta munkás rendes otthona; mint vallomás a húszéves leányhoz; mint réti fű, a nap ha már leáldoz; bezécő kéznek hűvös bársonya.., — ha bűn nem lenne már! És háború, soha! — A fegyverekből: tollat gyártanék, és sok betűt, és még több rádiót: hogy minden házba elvigyék a fényt, hogy minden szívbe elhintsék a jót.,. —- A bús szavakból: biztató zenét, az ostorokból: hímes szalagot, négyéveseknek szép szőke fejét ékíteni.,. S még: harci bárd vagyok. S higgyétek el: én zúzni kész vagyok, vért ontani! — S a hímes szalagot kötélbe fonni: árulók nyakára! — Ólombetűkből; gyilkot, banditákra! — S az iskolát pokollá gyújtani: ha gaz tanyát vackolna újra benn’ hogy fél világot vérbefojtani zúduljon cl! — Ha kell: hát így tegyen! in lie lennék én: a csók, a szíveken-.
