Petőfi Népe, 1957. október (2. évfolyam, 229-255. szám)
1957-10-22 / 247. szám
yemeketi^TTÖRÖKNE TEREMRŐL- TEMEMRE! Akadályverseny — Vésik a padot — Ezermesterkedő őrsök Fülelnek a Fülelők — Várjuk a Fülelő újabb jelentését \Qtmwiq, aLaJaiit — d* munkálkodik cl Lakitdiki iiöbizőtíLáij, Ahogy belépünk a házba, feltűnik a csillogó tisztaság. Ka- ráth Imréné fogad bennünket, vele nézzük végig a foglalkozásokat. Közben a jövő programjáról is szó esik. Már nagyban készülnek a pajtások az október 27-én megrendezendő akadályversenyre. f— Hol lesz ez a verseny? — A fehértói és a nyíri erdőben. A verseny anyaga az úttörő -próbák rendszerét öleli fel. A győztes rajok oklevelet kapnak, melyeket ime itt készít egy kis csoport, az oldalt nyíló szobában. Ezek az Üttörőház képzőművészei, a képzőművész szakkör tagjai, — Hogyan készülnek november 1-re? — Városunk honvédségi alakulatától üt honvéd elvtársat hívunk meg, olyanokat, akik részt- íettek az ellenforradalom elleni tiarcban, őket köszöntik majd a pajtások, utána pedig az ünnepeltek elmondják majd élményeiket, melyeket az ellenforradalomban szereztek. Tovább nyitogatjuk az ajtókat és Karáth igazgató néni új tehetőségekről ad felvilágosítást. Elmondja, hogy megalakulnak a regős rajok, a kisgazdaasszony rajok, meg az ezermesterkedő őrsök. Közben elbeszélgetünk a pajtásokkal. Az egyik asztalnál egy szőke fejű, értelemtől ragyogó pajtás éppen most ír levelet a Petőfi Népének. Szabó Attilának hívják, gyöngybetűs sorai kitűnő formaérzékről adnak tanulságot. Éppen most írja alá a nevét. — Tehát vége? — Igen. Elolvassuk. Az Üjkollégium előtti parkban sétálgattam egy napfényes, késő ’íszi délután. Egy kis gyerekcsoport játszodozott a piros épület mellett. A parkban egy morcos íiú üldögélt, s ahogy közelebb Ilii! értem hozzá, ráismertem: iskolatársam: Jóska, Látom, hogy unottan vésegeti bicskájával a padot. Jobban szemügyre veszem, P. J. monogrammot vésett bele. i— Mit csinálsz? — Izé... Semmit. Csak a pádba véstem bele a nevem. — Nem szégyelled magad? — mondom — úttörő létedre ilyet csinálsz? Nem gondoltál még arra, hogy hány dolgozó fillérjéből készült ez a pad? Meg arra, hogy annak a munkásnak, aki ezt csinálta, mennyi fáradságába került, hogy te itt kényelmesen pihenhess? Ö megilletődve nézett rám, s én ezt kihasználva tovább folytattam. Mielőtt még egyszer ilyet csinálnál, jusson eszedbe az úttörők kötelességének a hetedik pontja: »Az úttörő munkaszerető, becsüli mások munkáját, kiveszi részét a társadalmi munkából, óvja a közösség tulajdonát.« Észrevettem, hogy elszégyelltc magát ez a gyerek. Másnap odajött hozzám az iskolába és a fülembe súgta: — Attila, soha többet nem csinálok ilyet! Nem győzzük dicsérni Attila ügyességét, leleményességét, és öntudatát. De ekkorra már körülvesznek bennünket többen a pirosnyakkendősök közül. Az egyik pajtás egy levelet csúsztat a kezembe. Arra kér, olvassam el és mondjam meg, egyetér- tek-e a tartalmával. Ö ugyanis be akarta hozni a szerkesztőségbe, de így még jobb, mert most már mehet játszani, átadta nekem. Hangos szóval olvasom. »A kecskeméti Ottörőházban megalakítottuk a levelező szakkört. Az volt az első dolgunk, hogy nevet adjunk a szakkör- i nek. ■II! Mi vagyunk a ház »Fülelői«. Célunk az, hogy rendszeresen tudósítsuk a szerkesztőséget arról, hogy mi történik az Üttörő- házban és a városban működő csapatoknál. Levelezésünket szeretnénk kiszélesíteni, más városban lakó pajtásokkal is kapcsolatokat teremteni. Merész terveink is vannak. Külföldi csapatokkal is akarnónk levelezést folytatni. Ehhez kérjük a szerkesztőség segítségét, Most néhány mondatban leírjuk, hogyan született meg tisztes nevünk. Először találgattunk, egymásután mondtunk neveket. Elhangzott — Okoska, Tinke, Bagoly, Mindenthall, Mindentlát, míg végül a Fülelő mindenki tetszését megnyerte. Fülelünk ml jobbra-balra, Űttörőházba és csapatokba, hogy minél gazdagabb legyen a tudósításunk. Kérjük tehát a szerkesztőséget, hogy részünkre a lapban helyet biztosítani a keddi napokon szíveskedjék.« . A válasszal nem késlekedtünk ott sem, itt is leírjuk: — Nagyon örülünk annak, kedves gyerekek, hogy ilyen leleményesek, ilyen szemfülesek vagytok. Szívesen adunk helyet a Fülelő részére, csak aztán arra vigyázzatok, hogy a Fülelő valóban fülelő legyen és ne csak halljon, hanem lásson is meg mindent! Várjuk a tudósításaitokat. Estefelé van az idő, mire elbúcsúzunk, még meg kellene pillantanunk nagyon sok foglalkozást, hiszen a fotósok most melegedték csak bele igazán a munkába. No de ezt majd más alkalommal. Adjunk munkát a Fülelőnek is. e—s— nini — Eljössz-e, komám, a regruta bálba? — El bizony. Ilyen még úgyse volt ebben a faluban. Ügy hallottam, az asszonyok gondolták ki... Azok bizony, s még sok egyéb okosat, amiről már széltében beszélnek Lakiteleken. Már magának a nőtanácsnak megalakulása is szóbeszéd tárgya. Mi tagadás: a múlt években az MNDSZ csak sorvadozott itt. Okát-fokát rendre kideríteni hosszadalmas lenne, de tény, hogyha egy-egy MNDSZ-gyűlésre tíz-húsz asz- szony összeverődött, az már csodának számított. Most, a nőbizottság 13-án tartott alakuló ülésén több, mint fél- száz asszony jelent meg. Köztük olyanok is — mint Szabó La- josné —, akiknek eddig színüket sem lehetett ilyen helyeken látni. S ez az ötven asszony a falu minden rétegét képviselte, amit az akkor nagy lelkesedéssel megválasztott vezetőség összetétele is igazol. Az elnök Tápai József né háziasszony, a vezetőség tagjai közt van B. Tóth néni sokcsaládos parasztasszony, a község két tanítónője s a fentebb már említett Szabó Lajosné. A nőbizottság már az alakuló ülésen két programot tervezett. Október 26-án megrendezik a regrulabálat, amire máris kíváncsian készülnek a fiatalok. S a sorozás elé most kerülő legényeknek bizony tetszik, hogy lám: nemcsak édes szüléjük búcsúztatja el őket a katonaéletbe, hanem a falu asszonyai mulatságot rendeznek a tiszteletükre! A nőtanács azt is elhatározta, hogy a bál bevételének tetemes részét a Gyermekváros javára fordítják. Űj esemény lesz Lakiteleken az a klubest is, amit ugyancsak a nőtanács rendez a pedagógusok- izülők-gyermekek részére. Amíg az egyik helyiségben a gyermekeket műsorral szórakoztatják, a másik helyen a szülők és a nevelők beszélgetnek majd a közös gondról: a fiatalság neveléséről. Ahogy Kapitányné mondja, az a cél, hogy a gyerek nevelésében ne húzza kétfelé a kocsit a tanító és a szülő, a kis nebuló ne halljon mást otthon, mint az iskolában. Harcot akarnak indítani a hiányzásók ellen is, mert most még napirenden van, hogy a szüret vagy egyéb munka miatt a parasztszülők otthon fogják a gyerekeket az iskolából. A hétköznapok munkájában is akad dolga a nőbizottságnak. A földművesszövetkezetnél levő asszonyok az áruellátást ellenőrzik; ebben tevékenykedik igen lelkesen Bodor néni, aki egyben a falu legboldogabb asszonya is, mert Józsi fia mo6t tért vissza végzett mérnökként a Szovjetunióból s Bodor néninek már menye is van, égy faluteli kislány, azaz hogy menyecske személyében. A pártbizottság ée a tanács szívesen támogatják a nőbizottság munkáját. Az asszonyok kérése, sürgetése is meggyorsítja majd Lakiteleken a kultúrház építését, amit tavaszra terveznek, mert jelenleg csak az egyetlen és igen kicsi szövetkezeti vendéglőben tarthatnak rendezvényeket. — Két ifjúsági silózó brigád dolgozik a Tiszakécske-újbögi Állami Gazdaságban. A két brigád egymással versenyben küzd vállalásuk teljesítéséért, amelyben 1500 köbméter siló készítése szerepel. Eddig már több mint 1200 köbméter a gödrökben van, s ez az eredmény arra biztatja őket, hogy november 7-ig még tűi is teljesíthetik a vállalást. 1 1 1 ■II | Kii skőrösi 1 Szarvas-orom íttermebe iiivesszovetkezet i állandóan friss meleg ételek, különféle italok Várják a vendégeket. Esténként hangulatos népi zene. A cukrászdában presszókávé, Ízletes cukrászsütemény kapható. Minden este 7—2-ig tánc. 1856 XVI; Mi értünk haza elsőnek. Hamarosan megérkezett az öreg vadász is a csoportjával; — Na, mi újság? — kérdezte Vlagyimir Iljics. — Van zsákmány? — Van bizony — felelték a teli táskákra mutatva. — És maguk üres kézzel? — Igen — felelte Vlagyimir Iljics tetetett szomorúsággal a hangjában — üres kézzel. Ittunk egy teát, kipihentük magunkat, aztán visszatértünk Moszkvába. A vadászat ugyan eredménytelenül végződött, Vlagyimir Iljics mégis jó hangulatban volt, tréfálkozott, nevetgélt. Egy másik alkalommal, még ugyanazon év őszén, vadkacsavadászatra mentünk Kasira közelébe. Velünk tartott Dmltrij Iljics Uljanov, egy vadász és még három elvtáns. Mihnyevo határában megálltunk. Dmitrij Iljics jól ismerte ezt a vidéket, valamikor ilt volt orvos. Nem messze van egy tó, de ahhoz, hogy eljussunk hozzá, le kellett térnünk az országútról egy dűlőre. Előző nap esett az eső, mindenütt tengelyig érő sár, kockázatos volt tovább folytatni az utat. Korántsem voltam biztos benne, hogy az autóval elérjük a tavacskát, de azért nekiindultam. — Alig tettünk meg 20—30 métert, amikor a kocsi első kereke elakadt a feneketlen sárban. — Most aztán megérkeztünk! — mondtam. — Segítenünk kell — mondta Vlagyimir Iljics, és kiszállt a kocsiból. — Nem, Vlagyimir Iljics, jobb lesz, ha ön elmegy vadászni — tanácsoltam neki —, mi meg majd csinálunk valamit. Vlagyimir Iljics vonakodva ugyan, de beleegyezett, s Dmitrij Iljics és a yadász kíséretében elindult a tó felé. AT ESZTENDŐ LtENIN MELLETT — Ss. K. Gil, Lenin sofőrjének visszaemlékezései — Vagy két órát vesződtünk a kocsival. Faágakat vágtunk, aláraktuk a kocsi kereke alá, végül nagy nehezen kikecmeregtünk a pocsolyából. Köz.ben magunk is jócskán összemázolluk magunkat. Ekkor tértek vissza a vadászok. Vlagyimir Iljics jött elől. Élénken, vidáman közeledett, válláp a zsákmány, nehány vadkacsa. — Mi az, elfáradtak? — kérdezte II« jics. — Pihenjünk egy kicsit! Elhatároztuk, hogy leülünk falatozni. Letelepedtünk, kiraktuk szerény elemózsiánkat. Valamelyikünknek volt egy kevés bora. Vlagyimir Iljics rögtön kijelentette: — Erőt kell gyűjteni. Igyanak, elvtársak! Egyik-másik szégyellt inni. Iljics rögtön észrevette. — Csak igyanak, nem szégyen az. Ét) is iszom a társaság egészségére, nagyon átfáztam. Ekkor láttam Vlagyimir Iljicset először és utoljára egy pohár borral a kezében. Mindig nagyon csodálkoztam azon, mennyire mértéktartó mindenben. Előfordult, hogy egy csoportban ül a vadásztársaság, falatozunk. Iljics mindenkit végigkínál szendviccsel. — Vegyenek, elvtársak, vegyenek! Mindenkit megkínál, maga pedig mindössze egy szendvicset eszik meg. Megtörtént például, hogy elővesz egy darab fekete kenyeret, jócskán megsózza, megiszik rá két pohár teát,' s már jóllakott. ::. Egy verőfényes őszi reggelen Vlagyimir üiies ezulonkavadátizatra indult, Molokovo faluba mentünk. A falutól nem messze folyt a Moszkva-folyó. Előző éjszaka esett, s a környéket nagy tócsák tarkították. Elértünk valami kis hidacskához. Alihoz, hogy feljussunk rá, át kellett ugornunk egy elég széles árkot. — Nosza, ugrás! — mondotta Vlagyimir Iljics. Átugrotta az árkot, de megcsúszott, s a csizmája megtelt vízzel. Bizonyára kellemetlen érzés volt, de Vlagyimir Iljics ügyet sem vetett rá, a saját ügyetlenségén nevelve kikászálódott a szárazra. Néhány perc múlva felértünk a hídra, s letelepedtünk egy gerendára. Sehol egyetlen lélek. Segíteni akartam Vlagyimir Iljicsnek, hogy lehúzza a vízzel teli csizmáját, ő azonban hallani sem akart róla, hanem maga fogott hozzá, hogy lehúzza. Mellette álltam. Vlagyimir Iljics lassú, biztos mozdultakkal lehúzta a csizmáját, levette átázott zokniját, és kiterítette a híd karfájára. Az őszi napon azonban lassan száradt, több mint egy órát üldögéltünk mellette. Vlagyimir iljics színesen mesélt a külföldi életéről, elmondta, hogyan töltik szabadidejüket a franciák, belgák és a svájciak. A nap meleg sugarai előtörtek a felhők mögül, a Moszkva-folyó hullámai szikrázva verték vissza a sugarakat. Tovább mentünk. Napszálltáig vadásztunk. A hídnál történt kellemetlen epizódot elfelejtettük. Vlagyimir Iljics fiatalos hévvel vette ki részét a vadászat örömeiből. Egyik vasárnap szokás szerint rnesz6zc kivittem Vlagyimir lljicgel u vára#* ÍH! 1 hói. Bogdaniha faluban álltunk meg, Gorkitól mintegy tíz kilométerre. Vlagyimir Iljics —, mint említettem — nagyon szerette, ha megálltunk valamilyen Ismeretlen helyen, s beszédbe elegyedhetett az útjába kerülő parasztokkal. így történt Bogdanihában is ezen a reggelen. Vlagyimir Iljics kiszállt a kocsiból, s a házak felé indult. Néhány szegényparaszt jött vele szemben. Véletlenül közöttük volt egy öreg paraszt is, aki küldöttségben járt Letűnnél. Körülvették s beszédbe elegyedtek: Csakhamar elég tekintélyes csoport verődött össze Vlagyimir Iljics körül. Mindenki látni szerette volna, hallani szavait, kérdezni tőle. Iljics figyelmesen meghallgatott mindenkit, s szívesen felelt kérdéseikre. A csoportból hirtelen kivált egy ősz, idős paraszt, s így szólt társaihoz: — Idefigyeljetek, emberek! Előttünk áll a legnagyobb bolsevik — Lenin: Mondjuk el neki a bajunkat. Ki más segíthet rajtunk, ha nem ő. s j Ekkor mindenki beszélni kezdett: Egymás szavába vágva igyekeztek elmondani valami fontosat, ami nyílván nagyon nyomta a lelkűket. Vlagyimir Iljics közbeszólt: — Elvtéreak, ez így nem lesz jő; Ha egyszerre beszélnek mindannyian, egy szót sem értek. Bízzanak meg valakit maguk közül, aki érthetően elmondja nekem sérelmüket. Maguk pedig figyeljenek, ha valamit kihagy vagy rosz- szul mond, helyesbítsék. Egy ősz szakállú parasztra esett a választás. Az öreg elmondta Vlagyimir Iljicsnek, milyen lehetetlen állapotok uralkodnak a faluban. Kiderült, hogy a falusi szovjet, megszegve a törvényeket, az, utolsó szemig elszedte a szegényparasztoktól a kenyérgabonát és a vetőmagot. Az embereknek nem maradt egy deka lisztjük, egy szem burgonyájuk seiOj (Folyt, kövj
