Petőfi Népe, 1957. szeptember (2. évfolyam, 204-228. szám)

1957-09-20 / 220. szám

p p rv» c:A dunai)tejei A kiiar iott JÁVOR MIKLÓS, a Dunave- csei Községi Tanács mezőgazda- sági osztályán dolgozik. Minden szabadidejét a Petőfi-tájmúzeum rendezésére, újabb és újabb ré­gészeti és irodalomtörténeti anyagok gyűjtésére fordítja. Szívén viseli Dunaveese kultu­rális életét, melybe szorosan be­letartozik a Petöfi-kultusz ápo­lása és továbbfejlesztése. Vele beszélgetek a tájmúzeum to­vábbi sorsáról. NEM MESSZE a dunaparttól, a községen végighúzódó ország­út mentén bóbiskol az a ház, amelyben az öreg Petrovics szor­galommai mérte a húst a vecsei parasztoknak, s amit a nagy magyar költő is megénekelt. Nádfedeles házikó volt erede­tileg, de a gyorsan pergő évtize-J dek vasfoga kilyuggatta a tető-t zetét, s az eső kényelmesen be-t csordogált rajta. A tanács ki ja- i víttatta, s azóta már nem fényé- ♦ geti a Petőfi-házat ilyen veszély.« A JELENLEGI múzeum mind-* össze egy kis szobából áll. Zsú-* tolásig berendezve Petőfi-emlé- } kekkel, régi népművészeti tár-; gyakkal. ♦ A fejlődéssel együtt járó tör-t vényszerűség azt igazolja, hogy} ami évekkel ezelőtt elegendőnek» bizonyult, az ma már esetleg ki-* ♦ ♦ A \m széni3*yofii)kocsjjai ♦ George Walkernak, a Ford« művek modellező osztálya veze-í tőjének elképzelései szerint a} jövő gépkocsija a kétlaki jármű} és a repülő csészealj kombiná-» cíója lesz. Ez azt jelenti, hogy} a gépkocsi képes lesz szárazföl-} dön. vízen, levegőben és esetleg« víz alatt is közlekedni. Hajtóerejét kiapadhatatlan} atomkapszulák, vagy valamiféle láthatatlan energia fogja szol­gáltatni. amelyet az országutak sugároznak majd'ki mondotta Walker. nőtt ruhadarab. Ezt bizonyítja a Petőfi-tájmúzeum esete is. Az egy szobából álló múzeum túlnőtte a dunavecseiek igényét. Azóta újabb értékes anyagokat talaltak, de azok helyszűke miatt a tanács páncél- és egyik irat­tári szekrényében várják szaba­dulásukat. A TANÁCSELNÖK elvtárs ezt mind tudja, megígérte, hogy a Petőíi-ház jelenlegi lakójának a közeljövőben szereznek egy la­kást, s az így felszabadult szo­bákat is berendezhetik múzeumi (célokra. Végleges elhelyezést | nyernének a népművészeti tár­gyak. a Petőfi-emlékek, az érté­kes levéltári anyag, az 1700-as évekből származó függőpecsétes oklevelek és a különböző pász­tort aratások. A MÜZEUMI kultúra fejlesz­tése érdekében időszaki képki­állításokat terveznek, hogy a képzőművészet szépségformáló erejével is megismertessék a lakosságot. Ha a községi tanács valóban segít a Petőfi-tájmúzeum gond­jainak megoldásában, akkor Du­naveese is előbbre jut egy lépés­sel a kultúra frontján. Bieliczky Sándor (lep ipari kiállítás dini oh au 000000-000-00-0 Miss Csontváz A legújabb »Miss« Ameriká-Í ban Betsy Thompson, akit al. röntgenológusok detroiti kon-; ferenciáján »Miss Csontvázának; választották meg. A szakértők^ szerint a 13 esztendős BetsynekJ van a legjobban felépített csont-» váza. * Nevezték már lupanornak, metresznek, kurtizánnak, pros­tituáltnak, — elkeresztelték úrimód, vagy népiesen ennek- annak. Régóta ismerős alakja (»jóalakja«) a társadalomnak; egyes egyedei élet és halál ura­ként dirigáltak római császá­roknak is, befolyásoltak kirá­lyokat, tömegei azonban: váro­sok büzhödt mellékutcáiba szo­rultak, terjeszteni a betegségek legveszedelmesebb fajtáit. Amióta josztályokra bomlott az emberiség, .kizsákmányo- lókra és kizsákmányoltakra, ő azóta megvolt mindig, viselve azokat a jelzőket, amelyek az általánosan elfogadott' és gya­korolt erkölcs ellen vétőknek dukálnak. Megvan még ma is, raffi- náltan megbújva,/ a tisztesség látszata keltésének igyekezeté­vel, ám akárhogy erőlködik, ki-micsoda-volta alól úton-út- félen — »kilóg a lóláb«. (Csak szem kell hozzá.) Egy példány belőle éppen itt ül, megyénk egyik városkája cukrászdájának a homályos zugában. Szalmasárgára fest­ve a haja, vörösre lakkozott körme a normálisnál jóval na­gyobbra növesztve (hogyan is tudna tőlük dolgozni?), keve­rékillat árad róla, szeme alja festékkel halványan árnyékol­va, ékszer az ujjain, a csukló­ján, a nyakán; úgy fest, mint aki ért ahhoz, amit »divat­nak mondanak, hirdetnek, pro­pagálnak. Oly' disszonáns az egész; ez a nemét illetően nőnek szállí­tó jelenség és a többi asztalnál fagyalatot fogyasztgató, kelle­mes megjelenésű asszonyok, leányok között oly‘ kiáltó az ellentét, hogy szinte ordít. Amazokon a természetes egy* szerűség, szépség, becsület, — őrajta a mesterkéltség, megvá­sárolt kozmetikáltság es smukk. De honnan, miből, kitől? — ordítaná a kérdés is. A választ egy jólöltözött nagy- mafla férfi-figura tudná meg­adni, aki vehemensen szoron­gatja a némber kezét, főzi, eped utána, — lerí azonban az egész jelenetről, hogy az fü­tyül rá, megunta már. Meg­unta. mert kiismerte — a bukszáját. Mintha csak azt mondaná az újabb zsákmány­ra leső tekintete: »hagyd a dumát apuskám, hiszen tudom, hogy úgy sincs már dohányod ...Nincs? Hát...« S az emlékezés filmkockáin rémképek elevenednek meg előttem azokról a bírósági tár­gyalásokról, amelyeken ugyan­ilyen, a férfiéhoz hasanló, fé- lig-meddig bárgyú arcokon mozgó szájak ismerik be, hogy a pénz, amit sikkasztottak, — nők miatt kellett. A nő, az effajta nő, ez a cukrászdái élösdi is, mit törő­dik ezzel? Férfiak, gyengejelteműek, hát legyen eszetek! Ne gondol­játok,' hogy amikor elfogadja és viszonozza a szerelmeteket, ne higgyétek, hogy ezt őszin­tén teszi! Csak a pénzetekért! Mesterkélt nála minden, mint haján a szín, a pír az arcán, az illat, ami elárasztja. Neki csak az kell, hogy mi­nél messzebb essék a munká­tól, hogy »tartsa ki« valaki. Bár úgy lehetne kitartani társadalmunk épületének az ablakán, hogy lássa és undo­rodjon meg tőle minden tisz­tességes ember! (tarján) iskolák eciilo Képünk a III. brnoi gépipari kiállítás egyik impozáns csarnokát ábrázolja. c Olt állt az egyik ház kapujában. Hátán lakkozott iskola* táska, kezében selyempdpírba csomagolt tízórai. Állt a kis em­ber, szemében ijedtség látszott s arcán a tanácstalanság: »Men­jek, vagy ne menjek?« Az emberek ügyet sem vetettek rá, elnéztek a feje fölött, s szinte elbotlottak benne, mikor kíjebb lépett a járdára. Már-nár elborították a könnyek az ártatlan kék szcmecskéket, amixor egy éltesebb asszony lehajolt hozzá. Hogy miről folyt a szó, ki tudja? De a figyelmes szemlélő mindenesetre annyit látott, hogy az asszony, a szöszke fiút kézen fogva az iskola felé vezette. Lehet, hogy ez az önzetlen asszony elkésett a hivatalból, s ha kifogásul elmondja, hogy hogyan járt, el sem hiszik neki. — Mindegy. Köszönet érte, hogy egy kisfiút elvezetett az iskoliba, s a szőke fiúcska nem lett iskolakerülő. IS! i SI Kenderesi szokás szerint a nagyta- nya-udvarba kérte a gyülekezést. A napszám eszükbe sem jurott, mert az elmúlt évek alatt olyan természetesen kerekedett ki az egy pengőre meg kosztra, hogy sem Lake», Tihanyi, Szabó, de a többiek sem gondoltak vál­toztatásra. Legfeljebb megfordult fe­jükben a több, de azért hadakozni elég­gé kilátástalan volt. A gazda az udvari morgásra előbújt. Látszott rajta, nemi-égen keit fel, mert a lábait papucsba csúsztatta, a csizma- nadrág alól szabadon lógtak a gatya- szárt megkötő korcok. De akármennyire is korán volt számára, a pipa már a szá­jában lógott és a torkát kicsit büdös, hányat. — Na, emberek..: Már régen talál­koztunk. Vége a telelésnek, kezdődik a munka. Itt ez a tíz pászta szőlő, ki kell nyitni, aztan, ha jól végzitek. tiétek lesz még a metszés is. De a fizetség körül egy kis hiba van ... mármint a részetekre. Rosszul kelt a téli aima. Sok el is rothadt, meg a nehéz télben megfagyott. így nem tudom állni a régi pengős napszámot és a teljes kosztot, hanem csak nyolcvan fillért meg az ebédet. így gondolkozzatok... De a munka kifogástalan legyen ... Lehet hozzáfogni. Először megdöbbenés és az ezzel já­ró néma csend ült rá valamennyiükre. Szédületes gyorsasággal forgott a fe­jekben a húszfilléres és a reggelit meg vacsorát jelentő különbség. Lakos dü- hödten hallgatta ezt a pár szót és majdnem azt mondta, hogy nem az alma volt olcsó, hanem a kártya volt nagyon drága. Ám ezt mégis lenyelte és így szólt nem kis eréllyel: — Akkor pedig a maga szőleje nyi- tatlan marad. Még a pengőbői is en­gedni annyi. mintha a húspaprikás- járandóság helyetti moslékot híg WELTHER DÁNIEL^ változtatják. Éppen a kenyérre való napi húsz fillért akarja elvenni? Mit adok a családomnak?... Ezen gondol­kozzon ! A következő pillanatban valami vad dac fogta el. A melle kidülledt, a sze­me megíényesedett. Hátatíorditoít Kenderesinek. szemben az emberekkel és hadonászva ordította: — Emberek! Ilyen aláva'ó fizetsé­gért ne dolgozzunk. A hetedik bőrt ne engedjük lenyúzni magunkról, Áll­nem vállalja így. a nyitást. A gazdának meg köpjétek a szemibe azt. hogy költsön kevesebbet a kártyára meg a városi condrákra, akkor majd talán a napszámot is meg tudja fizetni. Öten, hatan mögéje ódaloglak. Ki­vehető szót nem formázott a szájuk, csalt morogtak. De egy az istennek sem akart a helyéről elmozdulni, mintha földbe gyökerezett volna a lába, csak állt és farkasszemet nézett társaival. Ez Déva Antal volt, az cppen akkori­ban született Panni apja. Tihanyi először gyengéden odaszólt, nem akarta dühíteni: — Gyere- már az istenedet, mit látod ott egyedül a szádat. Tán csak nem adod be a derekadat? De Lakos nem győzte ilyen jól ide­gekkel. Öt valamiféle robbanó anyag­ból gyúrták. — Mit pofátlankodsz ott? Elmennél, nyolcvanért is ... mi? Legközelebb az­tán hatvan meg ötven...? Ahogy a gazda akarja. A végén mint a rabszol­gák, ingyen dolgozunk. A Kenderesi pocakja nöjjön, a mi családunk meg mire, hogy kinyalod a gazdáét?..; Nem lesz több becsületed, mint eddig volt... Déva összeszoritótta a fogait. Nem akart Ugyanúgy visszafeleselni, mert- hát amazok többen voltak. Töredelmes, remegő, talán egy kicsit bocsánatkérő hangon csak annyit mondott: — Most született a hetedik gyerme­kem. Nincs egy marék liszt odahaza, az asszony tehetetlenül feleszi a gye­rekágyat. Tüzelni is kéne még ... Nem tehetek mást. Déva elvállalta a munkát. Lakos cs a többiek, nem engedtek abból, amit mondtak és a gazda fenyegetőzései kö­zepette, ők meg káromkodva, otthagy­ták az udvart. Innen hát a harag, amit egymásnak nem tudtak megbocsátani húsz év alatt. A beteg öreg fejében úgy elevenedett, meg ez a nap, mintha ezutáni fáradságában vetette volna neki hátát a régen tömött, kemény szalmazsáknak. A felszabadulás mindkettőjüknek örömet hozott. Az északnyugati szél még az ágyúk moraját küldte könnyű szárnyain, az újságok a még mindig dúló háborúról írtak, amikor a többi nincstelennel együtt Déva és Lakos is földet kaptak. Déva még valamivel töb­bet is, mint volt napszámostársa, mert több gyerekre nagyobb föld járt. Bár közel egymáshoz szúrták le a mesgye- karót, nem szóltak egymáshoz. Lakes egy kicsit végigmérte szomszédját és mintha azt mondta volna: »Nem na­gyon érdemied meg.« Déva viszont most már nagyon függetlennek érezve magát, olyasmit árult el szemeivel: — »Kár volt akkor olyan nagyon ugrálni, még több földet kaptam, mint te,« . A házasságra készülő forró nyát el­múlt. A lakodalom is már a néhany- napos múlté volt, amikor Lakos egy deres novembervégi reggelre szótlanul, minden viaskodás nélkül elmúlt. Jani magára maradt, tanácsadója sem volt. A házasságba és a gazdálkodásba egy­szerre csöppent bele. És ez nagy gon­dot okozott neki. Mit tegyen? A tíz hold föld, amely most már minden gondjával és bajával rámaradt, Kende­resi egyik nagy táblájáról lett kimér­ve, abban a csücsökben, amit az egy­mást keresztező kövesutak képeztek. A szomszédok valamennyien a termelő- szövetkezetben voltak. A Felszabadulás igen jól működött és Jani is sok jót hallott róla. Apja is többször szóba- hozta a szövetkezetét. Az ősz folyamán részt vett egy látogatáson és az ott tapasztaltakat hozzáadta ahhoz, amit a néphadseregben tanult, a közös gaz­dálkodásról, mígnem egy szép napon megjelent Nagynál, a szövetkezet elnö­kénél és kérte a felvételét. A közgyü« lés — mivel mindenki ismerte apját, anyját — egyhangúlag elfogadta. így hát az ifjú házasok, ahogy erre­felé mondják: téeszcsések lettek. Panni nem nagyon tudta, mi fán terem a szövetkezet, de úgy gondolta, ha Jani­nak jó, akkor neki is jó. A belépést nem tárgyalták senkivel sem, így nem is nagyon volt lehetőség arra, hogy va­laki is megakadályozza. A tél úgy telt, mintha végig piros­betűs ünnep lett volna. Kevés dolga van ilyenkor a paraszembernek. Pihen, tesz-vesz, ahogy neki tetszik; szomszé­dok a havat söpri, lapátolja, disznóvá­gásoknál segédkezik, csak úgy barát­ságból, mert a böllér — igaz, ő a leg­fontosabb ember — egymaga azért so­hasem elég. A napok oiyan kurták, mint az érsekcsanádl lányok szoknyája, {Folyt, kóv.) dögöljön meg. Azt hiszed, megy vaja­dé azért jóféle kisüsti pálinka karcolta, így hát egy-kettőt köhintett és mielőtt szólásra nyitotta a száját, köpött is né- jón mögém, aki

Next

/
Thumbnails
Contents