Petőfi Népe, 1957. július (2. évfolyam, 152-177. szám)

1957-07-06 / 156. szám

c

»2EJpN lit £izzít. üO^íBOK

<KKKKKK><)0<XK>0<KKK)<)<KH>CK)0<>0<>(XKK>0<>0 _

Széljegyzetek a vidéki színházkultúráról

SOK SZÓ ESETT már a tóvárosi és a vidéki színészek életéről, problémáiról, a fővárosi és a vidéki színházak helyzetéről, nehézségeiről. Ilyenkor, év végén, nem annyira a műsorpoliti- kával kapcsolatos kérdésen kerülnek előtérbe, inkább a minden évben ismétlődő és mértékét tekintve egyáltalán nem egészséges elvándorlásról. Arról esik szó, hogy a vidéki színházak művészei' közül csak igen kevesen válnak valóban egy-egy város lakóivá, legfőbb vágya — sokszor művészi teljesítményekkel egyáltalán nem indokolható vágya — igen sok színésznek, hogy a fővárosba kerülhessen, ott kapjon szerződést.

Kétségtelen része van ebben a múlt művészeti politikája nem egy hibájának, szektás vonásának és annak a valóban fennálló különbségnek, amely a vidéki és a fővárosi színjátszás között ténylegesen megvan.

MÁRPEDIG EZ igen nehézzé teszi egy-egy vidéki színház életében az igazán együttessé formálódás folyamatának megindulását, vagy befejezését. Éveken keresztül a debreceni Csokonai Színházról beszéltek úgy, mint amelyikben többéves együttélés eredményeképpen sajátos játékstílus, kollektív művészeti munka alakult ki, s ezt a körülményt joggal, a kiváló művészi teljesítmények egyik legfőbb eredőjeként emlegették.

SAJNOS, NEHÉZ ezt elmondani Kecskemétről, s Kecskeméttel együtt jó pár vidéki színházról. Elég gyakran volt nálunk is igazgatócsere, nem is beszélve a rendezők szinte állandósult vándorlásáról. Az elmúlt két évben a kecskeméti társulatnak több mint fele megcserélődött, igen sok kiváló művész vándorolt el Kecskemétről vagy másik vidéki színházba, vagy a fővárosba. Még akkor is, hogy ha előnytelenül végződött a csere és a művészi fejlődés biztos talaja helyett a szerződésnélküliség, az elhelyezkedési gondok bizonytalansága várta őket.

MIT IS SZOKTAK indokként felhozni? Elsősorban azt, hogy rendkívül aránytalan a vidéki és a fővárosi művészeti munka anyagi elismerése. A vidéki színésznek nincs lehetősége arra, hogy jövedelmező mellékkeresethez jusson. A legritkább esetben kerül sor rádió- és filmszereplésre, a Szinkron Filmgyár is egy eléggé zárt kis csoportra támaszkodik (persze, ennek szakmai okai is vannak), elsősorban budapestiekre. Nem is beszélve arról, hogy a Filharmónia brigádrendszerében sem igen kapnak helyet vidéki, arra érdemes, művészek.

EZEK KÉTSÉGTELENÜL jogos sérelmek. Persze, mondjuk meg őszintén, csak azok részé ről, akik művészeti teljesítményeik, kvalitásaik alapján vetik fel a mellőzöttséget. Ez az elv szerintem még akkor is igaz, ha a különböző műsorrendezői irodák, nem egyszer a közepes ké-;: pességű vidéki színészeknél is gyengébb teljesítményeket nyújtó fővárosiakat exportálnak a »jó vidéknek«.

No, de menjünk csak tovább Valóban helyes és ésszerű volna, ha a magyar színjátszást, vidéket és Budapestet beleértve, egységnek fognák fel és ilyen módon történne az igazi érdemeknek megfelelően a művészek foglalkoztatottságának megoldása. Jusson tehát hozzá feltétlenül a tehetséges vidéki színész filmszerephez, szerepeljen a rádióban — ha kvalitásai megfelelnek — a szinkronban is.

JÖ LENNE, ha végre a Filharmónia egy-egy vidéki brigádműsor összeállításánál belekalkulálná a vidéki színházak tehetséges művészeit, hiszen tudnia kell a Filharmóniának azt is, hogy nemcsak Budapesten vannak népszerű színészek, hanem vidéken is. Ha megkérdeznék a mi megyénkben a tájtervbe bekapcsolt falusi közönséget, szinte egyöntetűen azt mondaná, hogy a vidéki színházak közül a kecskemétit kedveli a legjobban. (Ne vegyék udvariatlanságnak ezt a kijelentést a Bács megyei »hakniban« osztozkodó többi vidéki színházak.)

(Folytatása következik)

&%>&(/&>&&

Akkor jutott ez eszembe, amikor kedd este Kecskeméten a Czollner téri lőtéren Szabó Sanyival, Kárpáti Vincével, Kun Erzsébettel és Faragó Máriával együtt lapátolgattuk a törmeléket az egyik fal tövéből.

A napocska még a felhőkön át is aranybarnára igyekezett festeni kettőnket. Igaz, a lapát nem állt úgy a kezünkben, mint a kubikosoknak, de a gyakorlatot pótolta az ifjúi lelkesedés, a szorgalom. Mi tagadás. A lapát törte tenyerünket. Ha úgy éreztük, pihentetni kell, megálltunk egy-két szóra, azután cserélgettük gondolatainkat.

Társadalmi munkában végeztük ezt. A por belepte hátunkat. Az izzadság homlokunkon csörgött lefelé, s árkot szántott magának arcunkon, majd később hátunkon. Az első órában még érdekes volt, de később már fel sem vettük. Hánytuk, apátoltuk a fél- és egész téglával dúsított építési törmeléket.

Sanyi, meg Vince időnként

i]LAJK:Ä.S

JE

KZESSJÉCHE

Fa-, széntüzelésű tűzhely, villanyrezsóval

IWWI/MWWyMVWVWV^VAWVWVVW^WVWiAWWWVWVWWVWWNVVVWWV

Valóságos lepedő volt a világ legnagyobb újságja

Sok angol és amerikai újság igen nagy formátumú és jóval nagyobb az európai lapoknál. A világ legnagyobb újságját annakidején az Egyesült Államokban nyomták. Ez 1859-ben New Yorkban jelent meg »Illuminated Quadruple Constellation« címmel. A lapnak csak egyetlen száma került utcára, mert szerkesztősége elhatározta, hogy a legközelebbi számot száz év múlva, tehát 1959-ben adja ki.

Az újságóriás minden oldala 182 centiméter hosszú és 250 centiméter széles volt. Egy újságoldalnak 13, egyenként 130 centiméter hosszú hasábja volt Ha a hasábokat egymáshoz fűznénk, az újság egy 125 méter hosszú hasábból állana. A lap nyolc oldalon jelent meg és 40 kéziszedő — akkoriban meg nem volt szedőgép — nyolc hé ten át készítette.

(A »Vjesnik«-ből)

Illés György, a Bajai Fémipari Vállalat főművezetője konstruálta ezt az igen szép, Ízléses, új tűzhelyet. A prototípus elkészítése után a gyártást hosz- szú huzavona előzte meg, míg végre a kívánt 5000 tűzhely helyett 50 darab elkészítését engedélyezték.

Miért ily nagy az érdeklődés a tűzhely iránt? Korszerű, a lakás egyik ékessége. Három főzőlyukkal, fa-, széntüzeléssel és villanyrezsóval kombinálva. Az egész fehér zománccal van bevonva — a tűzhelyrészt kivéve.

Az alsó részen van a fásláda, míg a felső részét egy falvédőként is használható fehér lemez borítja. A főzéskor ezt felhajtják, utána pedig letakarják vele a tűzhelyet. Az új konstruálású tűzhely olyan, mint egy értékes bútordarab.

rágyújtottak, addig mi a lányok* kai lassabban lapátoltuk a törmeléket.

De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy öten voltunk — én js később jöttem — pedig a Czollner téri KISZ-alapszervezetünk száznál is több tagot számlál.

Kérdezgettük is egymástól: Hol vannak a többiek? Nyaralnak? Nem tudják? Névnapot ülnek? Randevújuk van?

Ahogy így fontolgatunk, minden átmenet nélkül a DISZ szervezeti élete, munkastílusa jut eszembe.

Hopp megvan. Hogy is volt csak ott? Egy-két elvtárs dolgozott, a többiek pedig nézték; No és a KISZ alakuló ülésén mit is mondottunk? Aki belép ebbe a szervezetbe, az kötelezettségeket vállal. Hát, ami azt illeti, a szó elhangzott, de a tett még hiányzik. No, nem baj, majd később — nyugtattuk meg magunkat. Pedig higyjétek el, fiúk, lányok, jó volt a csendes esőben is dolgozgatni.

Ez még mind semmi! Ha arra gondolunk, hogy ahol most mi dolgozunk, ott később sörkert lesz, s ennek létrehozásában nekünk is nagy szerepünk van, akkor áthat bennünket az az érzés, felismerés — kicsi a mi munkánk és mégis milyen nagy;

• Aki még nem érezte ezt, az :megérezheti, mert még van tennivaló, s minden este fél hattól sötétedésig lehet serénykedni.

: Később mór csak hárman voltunk: Sanyi, Vince, meg én. Észtre sem vettük, hogy az idő eljárt felettünk. Kilencet kongatott a kecskeméti öregtemplom harangja, ahogy kiléptünk a kapun. Eszembe jutott ez a közmondás: Minden kezdet nehéz! S hogy mennyire így van, bizonyítja ezt a kedd este.

_ Neaesz

Olvasóink figyelmébe!

Közöljük, hogy a Petőfi Népe szerkesztőségében minden kedden délután 2 órai kezdettel ingyenes jogi tanácsadást tart a megyei ügyészség. (Cím: Kecskemét, Széchenyi tér I. L emelet.)

Fizesse elő a Petőfi Népét

SIR JOHN HUNT:

Eleinte igen gyakran azzal a gondolattal játszadoztam, hogy erőinket egyetlen hatalmas — két kisebb erejűvel egyenértékű — támadásban egyesítsük, s ha ez nem járna eredménnyel, akkor visszavonulunk és két további, egymást gyorsan követő támadást készítünk elő. Később beláttuk, az ilyen egyszeri »törik-szakad« rohamban nagy hibaforrás rejlene: hiányozna belőle minden hajlékonyság. Emellett az is helytelennek látszott, hogy túlságosan számítsunk az időjárás segítségére. Alapos mérlegelés utón okosabbnak véltük a tervet két támadásra felépíteni, vagyis két kísérletet készíteni elő, amelyek szoros együttműködésen alapulnának és rövid időközben követnék egymást. Így, ha az első csúcstámadók nem érhetnék el egészen a célt, a második pár haladéktalanul kihasználhatná az alkalmat. Kiszámíthatatlan erkölcsi visszahatás származhatna abból, ha vissza kellene vonulniok a Déli Nyeregről, amelynek elérése annyi embernek oly nagy erőfeszítésébe került. Reméltem, hogy nem lesz már szükség egy harmadik kísérletre, ha azonban mégis sor kerülne rá, akkor elegendő időt fordítunk az alapos előkészületekre.

Tehát két, egymást követő csúcstámadást kell végrehajtani. Hogyan szervezzük meg és melyik oxigénkészüléket alkalmazzuk? Ez a két kérdés valójában szervesen egybetartozott, hiszen a csúcstámadásokban követendő taktikát legnagyobbrészt az határozná meg, hogy miféle típusú oxigénkészüléket használnának a csúcstámadók. Már régóta felismertük, legalábbis elméletben, hogy miben áll a zárt áramlású rendszer előnye: fokozottabb kitartást biztosít a hegymászónak, vagyis hosszabb időn át fejthet ki erőfeszítést ugyanolyan mennyiségű oxigénnel, mint egy másik, aki a bontott áramlású készüléket használja. Nagyon valószínűnek látszott az is, hogy a zárt áramlású készülékkel mászó a legnagyobb magasságban, a felszerelés súlya ellenére is gyorsabban tudna haladni, mintha bontott áramlásút használna. Voltaképpen e két feltevés megerősítése volt a célja azoknak a kísérleteknek, amelyeket éppen most hajtottak végre a Lhoce falán. Azt reméltük — a tapasztalatot az Everest betetőző piramisára alkalmazva —, hogy a zárt áramlású készülékkel a hegytetőt megszakítás

nélkül el lehet érni a Déli Nyeregről, amely 1000 méterrel mélyebben és körülbelül 1600 méter távolságban van a csúcstól.

Ezzel szemben azt mondhatjuk, semmi kilátás nem volt a csúcs elérésére a bontott áramlású készülékkel, hacsak nem iktatunk közbe még egy tábort, a Nyereg és a hegytető között. Ez a készülék kevesebb kitartást, adott, és ha előnyt jelentett is olyan hegymászóval szemben, aki oxigén nélkül kapaszkodik, viselőjének mégis számolnia kellett azzal, hogy minél magasabbra jut, annál lassabbá válik haladásának üteme, Felesleges hangsúlyozni, milyen lényeges megtakarítás időben és emberben, ha nem kell még egy tábort létesíteni. Azonfelül, minél hosszabb ideig tart a csúcstámadás, annál nagyobb a kockázat, hogy az időjárás kedvezőtlenre fordul, — a gyorsaság a hegymászás esetében mindig egyértelmű a biztonsággal, s ez fokozottan érvényes az Everestre nézve. Éppen ezért biztattam Tom Bourdillont, hogy folytassa kísérleteit az ő különleges készülékével, szembeszökő hátrányainak, s annak ellenére is, hogy nem látszott egészen ésszerűnek kétféle felszerelést használni, hiszen ezek bármelyikét csak akkor lehet sikeresen alkalmazni, ha a hegymászó tökéletesen tisztában van a szerkezetével és gépies gyakorlottsággal kezeli. Kitartottam az elgondolás mellett, mert tudtam, hogy a teherhordás problémája az utolsó 1000 méteren, a Déli Nyeregről az Everest ormáig, válságos lehet,’ tehát a lehető legkevesebbre kell csökkenteni a terhet, amelyet e különleges feladatokra kiválasztott embereink cipelnek fel.

A két hegymászópárra alapozott tervben valóban csak két elfogadható változatról lehetett szó. Vagy mind a két csúcstámadó pár a bontott áramlású felszerelést használja, vagy az egyik a zárt áramlásút, a másik a bontott áramlásút. A harmadik lehetőséget, vagyis azt, hogy mind a két csúcstámadás a zárt áramlású készülékkel történjék, eleve kizártam, tekintettel az ezzel járó kockázatra: ugyanis ha a szerkezet felmondja a szolgálatot, a hegymászót ájulás fenyegeti, amikor a 100 százalékos oxigénbelélegzés után átmenet nélkül, egyszerre a külső ritkult levegőt kell beszívnia. A készülék mechanikai megbízhatósága nem bizonyítható teljes mértékben addig, míg az utolsó táv megmászása közben ki nem próbáltak. A két elfogadható változat közül a második, mint már kifejtettem, inkább lehetővé tenné a takarékoskodást az idővel, készletekkel és emberi erőfeszítéssel, s ez igen fontos volt, mert mind a három tényezőből elegendő tartaléknak kell maradnia, hogy szükség esetén még harmadszor is kiállhassunk a porondra. Az időjárás szempontjából is biztonságosabbnak látszott, mert így egy nappal kevesebb időre lenne szükség;

(Folytatjuk)