Petőfi Népe, 1957. június (2. évfolyam, 126-151. szám)
1957-06-30 / 151. szám
‘táá'&l-£*f IRODALMI OLDAL — 16. S Z Á M O'O-OOO-OOOOOOOOO-OOOOO-OOOO-OOOOOOOOOOOOOOOOO-OOOO-OOO-O-OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO; § Bieliczky Sándor: ? Varga Mihály: Megliszhilian a jöoeérl éleli Messze kerüli az álom. a szemem, mint sárgán hunyorító csillagok a földet. A lelkiismeret vádja marcangolja lelkem, mint tomboló vihar a lengő selymű zöldet. Októberi hajnalok vádolnak, sápadtan gubbasztottam asztalom mellett, fájdalom-tintával írt versek születtek, megtévesztett hitem véste a betűket. Tisztulni vágyik lelkem horizontja, emberi jóság a győztes alcarat. Kiszórom magamból a kavargó múltat, s megtisztult élniakarással állok színed elé feltámadt nemzetem. A mát szépíteni jövőmet jelenti, hadd forrjon, zubogjon bennem a kardos érlelem. Nem téveszthet meg többé pandúr szándék, s volt úrihalandók nem győzhetnek ellenem. Keserű kenyerét itthagyta az emlék, Romlott tésztának nem kóstolom ízéi, magasra emelem zászlótartó toliam, mert hitemet látom újraszületni az emberséget dicsérő vörös lobogókban. Biztat, csalogat a nyári Százszor arcul csapott a tél de kiengesztel a tavasz és én, csüggeteg kamasz kábultan állok: fejem lassan-félénken felemelem. Vad vulkán kitörni készül bennem vitézül, míg szerte az ömlő fény arcom csókolja lágyan. Nagyon halkan mélyen moccan: hallod-e, hogy itt a nyár? A lomb is szépül (levelén fény ül) szétömlő illatát a hódító nyárnak szivem is érzi. Hát érzed-e már, hiszed-e hogy itt a nyár? ooooooooooooooooooooooooooooooooooooo ooooooooóoooooooo oo oooooooooooo o. c O Ó H IMRE, Váróteremben Rugdal a perc, az óra kettyen, künn vonatfütty, ajtó csapódik, gyerek nyekerg és léckeretben Csepel hirdeti autóit. Valaki horkol. Könyvlapon villog a nap aranypecsétje; lángszőnyeg hull le altatón fáradó utasok szemére, Jönnek-mennek a síneken szárnyas, fekete vonatok.; i (Megafón nyikkan; sebtiben menekülő gőz fölsuhog.) Kapus kiáltja a beszállást és aki alszik, felriad: kézben lengenek már a táskák, a könyv olvasatlan marad, ,j Ilii — Ez a miénk? — valaki kérdi és elrohan, nem várva választ (Ki tudja, mely vonat röpíti? Mely hazát talál? Milyen házat?).: 5 ltugdal a perc, az óra kettyen, künn vonatfütty, ajtó csapódik, gyerek nyekerg és léckeretben Csepel hirdeti autóit, Bízzál Rámhinti selymét a nyíló hajnal, suhan a térben a gondolatom . . . Zengjen a nappal ragyogó dallal, jöjjön a fény is! Körül esengve moccan a Zsenge: Bízzál hát mégis. Varga Mihály A Petőfi Népe irodalmi pályázatára beküldött két vers. GOÓR IMRE: BARÁTAIMHOZ Barátaim, ti szőlők, jegenyék: Május hideg szelében szállók, Nyíri út! Ti villanó és vaccanó fogú paraszti házsorok! Nektek tudom csak eldadogni nemzedékek szülője: föld, fény, víz, levegő; tenger sorsokkal lengő, hintázó jóbarátaim (okosan élő politikusok), kik annyi komédiát, drámát láttatok, ti bonyolult és egyszerű szerelmek hallgatag tanúi, szokott utamon silbakolva állók, nektek tudom csak eldadogni: Atomkorunk tömör harangja döndül késő litániára: nem éhhalál, nem dögvész, elmebaj, nem háború, nem puccsok, forradalmak; de órjásgombák virága szökken itt magasra cső után tavaszban, pengő télben: egyikük törzse Bikini, másikuké a Nap hazája; s halak suhannak síma tengerek melyén a gombaaljban sugártól terhesen, kicsiny és nagy halak, porzsás ikrájuk terhesen sugárzó.., Hegyek! Felnő hozzátok Márjahcgy, napfényes Nyíri út s barátaim a szőlők s jegenyék: Föld, hullám, fény és levegő! Órjásgombák spóráit hányod cs sugárzód! — Köröttünk sugárikrájú halak suhannak. Milyen halak?! Tátcgó szájaikkal: (— Meghallotok-e engem ti villanó és vaccanó fogú paraszti házsorok lakói, jóbarátaim?!) Jelige: „Pour la paix* Ragyogj fölöttünk, béke! Te, életünknek záloga, reménye, virrassz világunk egén, drága béke, s borítsad hószín szárnyadat fölébe! Vigyázz, ne csak c nyüzsgő nemzedékre, de rájuk is, kiket még anya méhe óv, vagy kik még szunnyadnak vad herékbe*; hogy majdan, csóktól életre igézve, téged dicsérjen szemük égi kékje; a labdába, a játszi nevetésbe, a kergetőző, pajkos csínytevésbe, a telitorkú, harsány éneklésbe lopd be magad, és zengjél bennük, béke! Az egyszeregybe, első számvetésbe, a zsenge szájjal mormolt ábécébe, minden leírott szóba magad vésd be; szerelmes szívek első rezzenése, súgott szavak ujjongó döbbenésc, a folytatás örök refrénje légy te. Kalász, amely a te napodtól ért be, földön, amely nem ázott embervérbe, az ontsa áldott ízét a kenyérbe; gazdag rónáink zsendülő vetése, a munkagépek víg feleselésc, a szorgos tollak fürge percenése értelmét, célját tőled kapja, Béke! Jobb jövendőért vívott harcunk bérc, aggódó emberszívek menedéke, maradj velünk, s ragyogj fölöttünk, Béke! /I nap nyugvóban. Sugarai nem C/L írik a földet, hanem a vörös, ae már egyáltalán nem vakítófényű korong köré vonnak egyenes szálú, hegyes végű lándzsákat. A kis bugaci motor nagyokat döcögve, zakatolva halad a város felé. Az országúton, amely közvetlenül a kisvasút mellett húzódik, kocsi zörög. Majd teherautó zúg cl a kocsi mellett, s nagy port kavar. A porfelleg teljesen eltakarja a kocsit és a város felé igyekvő kerékpárosokat. Az esti szellő meg-meghajlítja átsu- hantában a kukoricatáblák hosszú, zöld leveleit. Az egyik dűlőútnál Vámos Pali meglassítja a lovak futását, és befordul a mély, süppedókes, homokos útra. A homokon a lovak csak lépésben haladnak. Vámos pedig rágyújt egy cigarettára. Lassan, komótosan, mint akinek nem sietős a dolga. Hazafelé tart, munka után van, hát jobban ráér. »Szép a kukorica« — dünnyögi. Elismerőleg hümmög, dörmög. Valóban szép a kukorica. Nemrég kapálhatták, mert még friss a kapa nyoma. Némelyik már gyermekmagasságú. »Ilyenforma az enyém is« — állapítja meg. Arra gondol, nőhetne gyorsabban, soká lesz még, amíg pénzt hoz. Pedig a pénz nagyon kellene. Lassan a negyedévi adót fizetnie kell, de miből? Honnét vesz pénzt? Pár hold földje van, annak egy részében kalászost, a másiK felében kukoricát, babot, tököt és káposztát vetett. Igaz, a konyhanövények hoznak valami kis pénzt, de az meg mind kell, mind elmegy anélkül, hogy valami kis jövedelmet jelentene. Ha legalább barackja lett volna, akkor minden másképp lenne. Tavaly abból fizette a negyedévi adóját. De az idén... az idén egy szem barackja sem lett. Pedig neki nincs másfajta gyümölcsfája, Az Somogyi György: ^Uegszég^enülés idén még nem evett semmilyen gyümölcsöt. Ritkán fordult elő életében, most megesett. Nem tudja azt sem, hogyan és miből tesz cl a felesége télire. A gyerekek meg állandóan rágják a fülét, mikor hoz egy kis gyümölcsöt. // végeláthatatlannak tűnő kuko- C7C ricatábla megszakad, szőlők következnek. Mindegyik túlsó végében tanya van. Vámos jól ismeri ezt a vidéket, idevalósi. Közvetlenül a kukorica után következő szőlő Tóth Jánosé. Ez olyan magafajta ember. Arrébb valamivel Hercegné szőleje húzódik, ez özvegyasszony. Nagy- csontú, nagyhangú asszony. A környéken mindenki fél tőle. Mindegyik szomszédjával meggyűlt már a baja. iyri 11- denkiben ellenséget, tolvajt lát. Különben nem rossz asszony, csak fukarságában torzul ítél meg mindenkit. Vámos Pali sóhajtva nézegeti a gyümölcsfákat. A meggy már érett, s « barack is sárgulni kezd. A nagyszemű, sötétpiros meggyszemek ingerlőén függnek az ágakon. Vámost borzasztó vágy fogja el a meggy után. »De jo volna egykét szem!« A nyál összefut a szájában. Dehát nem lehet, nem az övé. Az a meggyfa ott élő tilalomfa, olyan, mint Ádám és Éva tiltott almafája. A gyeplőt önkéntelenül meghúzza, megállítja a lovakat. Leugx'ik a kocsiról. Talán nem is tudja, miért. Csak nézi a nagyszemű piros meggyet. Nyel egyet. Arra gondol, milyen jó lenne, ha volna egynéhány fával ilyen üvegmeggye, Ehetne belőle, meg eladatna egy-két mázsát. Szép pénzt jelentene, hat forint kilója. Ennyiért veszi üt a MEZÖKER. Futna az adójára is. Dehát másképpen van. Még pénze sincs, hogy vehessen. Pedig jó volna rnegízlelni. Már érzi savanyúédes levét. A finom meggy levét... Vámos sóhajt, lemondóan legyint egyet. A kocsija felé indul. Arra gondol hirtelenjében, mi lenne, ha vinne egy pár szemet haza a gyerekeinek. Hogy örülnének! Nevetésre nyílna kicsi szájuk! Lelkendezve ugranának a nyakába, ő szeretettel simítana végig kócos fejükön. Igen, csak pár szem kellene, s milyen derűt tudna maga körül varázsolni. Ez nem lopás. Az a pár szem, amit hazavinne, nem károsít meg senkit, de nem teszi gazdaggá őt sem. Legfeljebb boldoggá néhány apróságát. ■''T^'irtelen megfordul. Átlépi a szőlő- (/U sorok előtt kifeszített két szál drótot. Sietve halad a sorok, a gyümölcsfák közölt. Hosszú, vékony ember, meg kell hajolnia egynéhány alacsony és szélesen terpeszkedő barackfa alatt. Hamar célhoz ér. Kinyújtózik, s leszakít egy szemet. Megkóstolja. Éppen olyan, amilyennek gondolta, csak talán még édesebb. Mohón enni kezdi, szed egy keveset. Pusztán annyit, amennyi a markában és a két zsebében elfér. Jó a kedve, még fütyörészik is. Ám ekkor felriad egy sivító gyerekhangra: — Édesanyám, jöjjön hamar! Lopják a meggyet! Hercegné rohan a fia nyomában. Futtában, még messziről, 6zórja nagy hangon átkait a világ útszéli csibészeire, — Hát ez mégis csak borzasztó, ha az ember nem áll őrt, még a szemét is kilopják. Merthogy mindenki a más kárán akar meggazdagodni! Vámos egészen elzsibbad. Nem tudja, elszaladjon-e vagy maradjon. Az asszony hangjára a kutyák ugatnak. A szomszéd tanyákon mozgolódnak. Hiába futna, felismernék. Hercegné biztosan felismerte. — Ügy, hát maga az? Nem gondoltam volna. Így csalódik az ember. Nem sül ki a szeme? — Nem loptam. Hercegné, csak megkívántam. Egy pár szemet szedtem! — Még tagadja. Fújj, hiszen rajtakaptam. Gazember, nem elég, hogy lop, még hazudik is! Vámos védekezni próbál. Hasztalan! Nem tud szóhoz jutni. Közben Tóthék portájáról közelednek. Elsőként a gyerekek. Hercegné szűntellen kiabál. Vámos Pali vörös arccal néz, szeme kidülled, keze ökölbe szorul, agyában forr az indulat, a tehetetlen kétségbeesés. — Nem akarja megérteni eZ az asszony, ez a szörnyű hárpia, hogy nem akartam lopni? Ordít, rikácsol, szóhoz nem enged jutni, idecsődíti az egész tanyanépséget, hogy megbámuljanak, mint valami csirkefogót! Hát bámuljanak! — robban ki belőle a düh. Elragadja az indulat, a szorongatott bénultság felenged. Összeszorított markában összepréselt megy- gyet az asszony arcához vágja, és elrohan. A Velugrik a kocsira, a megijedt lo- ‘ vak közé csap. Az asszony rikácsoló hangja azonban még sokáig kíséri; Torkát szorítja valami szörnyű bénultság, s agyát és szívét elönti a mélységes szégyenérzet,
