Petőfi Népe, 1957. április (2. évfolyam, 77-99. szám)

1957-04-03 / 78. szám

URBAN PAL;

MU láttünk LENGYELORSZÁGBAN

? I

50 éve nyomdászok

! I

A wroclawi múzeumban

A kulturális intézmények közül a legkevesebb gondot a múzeumokra fordították. Aránylag kevés múzeumuk van. A wroclawi múzeumot látogattam meg, melynek épülete 600 éves építészeti remekmű. A második világháborúban bombatalálat érte, a sérüléseket azonban kijavították. Kívül csipkeszerűen képzett, loronydíszítések, belül karcsú vonalakban futó boltívek, aprólékos oszlopfőfaragványok teszik könnyeddé és üdévé a kőfalak és kőoszlopok tömörségét. Az pületben Wroclaw történetét ismerheti meg a látogató. Az Odera egyik szigetén épült az ősi Wroclaw. Fából készítették az egyszerű házakat, fahasábokkal 'akták ki, a. jókora néger falunak beillő település 3—4 utcá- Ht, keresztbe rakott nagy szálfákból és a. szálfák közé döngöli 'óidból emelték az egész települést körülfutó falakat. Az Odera •tize és a várfal szolgált védelemül az esetleges támadások ellen. A várfal áradás esetén a gátat is helyettesíthette és így a aiz pusztító árjával szemben is ■édelmet nyújthatott a lakosságnak. Az ásatásokkor készült fényképet és az egész akkori »város« kicsiben elkészített makettje ele- ■ enen érzékelteti a kort.

viharzik, mégis mindig szebb, nagyobb és gazdagabb lett a város. Egyre fejlettebbek a mesterek szerszámai, melyekkel mindig jobb ruhákat, szebb és kényelmesebb bútorokat állítanak elő, s többet termelnek, de egyre fejlettebbek az emberek öldöklésére, a pusztításra, a támadásra, vagy védekezésre szolgáló eszközök is.

Az épület rendbentartására nagy gondol fordítanak. A látogatók cipőjükre ruhapapucsoi húznak, hogy a régi »parkettet de még a kövezetei is óvják a kopástól. A múzeumot őrzik az idő vasjogától, hogy az utánunk következő még modernebb emberöltőknek is meséljen majd a kezdetleges múltról, melyből kinőtt a mindig legfejletteb jelen, s bölcsője a soha meg nem nyug vó alkotó erőből fakadó és a tökéletesebb felé törekvő jövőnek.

Szombaton este bensőséges ünnepség keretében köszöntötte a Bács-Kiskun megyei Nyomdavállalat kollektívája Czuczor Józsefet és Luspai Gyulát, nyomdászmunkásságának 50 éves évfordulója alkalmából, valamint Karikó Juditot nyugalombavo- nulásakor.

A meghitt ünnepségen a munkatársak köszöntésén kívül a Nyomdász Szakszervezet és a városi i tanács képviselője az egész Város üdvözletét, minden nyomdász gratulációját tolnia- csolta.

Az ünnepségen Bieliczky Sándornak,; lapunk munkatársának alábbi tersét szavalta el Durszt Ferenc piváló gépszedő.

I

Jubileumra

tiH*m»**He**tt*t<

Gyorsan pereg le a látogató •lőtt az emberiség történelmének egy parányi töredéke, s mégis egy hatalmas város gazdag története. Az emberöltők gyorsan váltják egymást, a sok munka nem vész kárba, ahol az apa abbahagyta, a fiú ott folytatja. Mintegy közös nagy életművet építik tovább a várost, öröklik egymás szerszámait, átveszik egymás műveltségét, s mindany- nyian hozzátesznek valamit. A >atár hordák felégetik a fából épült várost, a nép kőből épít helyette újat. A történelmi sorscsapások a századok távlatából ’sak egy-egy múló pillanatnak tűnnek. Napoleon támadása, is elA kis inas fájdalomtól Remegő tekintetében Álmatlan jövőről sírtak A verssorok.

Szivével kereste a mesterség örömét S mi volt jutalma: véres pofonok.

Léptei csengésében koravénség döngött S ha lelkét is adta, rút alázat gyászolta Sóvárgó reményét

S nem volt más öröme, csak könnyes örömök.

S ma már az inasból

Egy ezüstös félévszázad harcedzett

Munkása, ünnepel

Téged,

Felszabadult érzés Büszke óriása Billentyűs ujjú Nyomdász hadsereg.

Az ólombetűs éjek Gondolatokat rejtegető csendjében,

A lélek tengerszemében

Születő tavaszi költemények

Ránk vártak, kezünk ólomporos szirmaira.

Hogy könyvvé lombosodjon Ez emberséget szépítő XX. század.

S ma már, ha lehajtod fejed.

Suhogó párnádra,

A boldog öregkor őszi rózsás öröme villan eléd.

Ma már nem vagy néma leventéje Az írói gondolatok tiszta sodrásának,

Mert munkád verejtékező ereje Ihleti a valóság földi művészetét.

Arcunkon ma már pipacspiros rózsák gyű lilák.

S köszöntésünket az egész világ hallja.

Szavunkat nem nyelik el A levegő kéklő tornyai,

Mert a n. munkánk is segített abban,

Hogy elszóródhattak a kultúra tnagvai,

e hős lelkű hazában.

A Wroclawi Rátusz, a cikkben említett múzeum épülete, A képen jól láthatók a csipkeszerű díszítések.

Ha unokáinkat betűvetésre tanítja a tanító.

Gondol-e arra, hogy a kéktintás betűk alapját Nagyapa formálta forró ólomból.

S ha most könny is ragyog az emlékező szemek Tiszta kelyhében, a holnapot dicsérik

e könnyek lobogói. Bieliczky Sándor

HEYERIHHIj:

##- t

— Iuta. (A partra megyünk.)

Nyugtalanul tekintettek át a szigeti tűzrakásra, melynek a fénye már egészen összezsugorodott és csak néha-néha villant meg apró parázs gyanánt. Gyakran teljesen kisodródtunk a szélárnyékból. A hullámverés zúgása elhallgatott; csak a tenger szokásos moraját, meg a Kon-Tiki köteleinek nyikorgását hallottuk.

Segítőinket megajándékoztuk cigarettával, én meg sebtében pár sort firkantottam egy papírra, hogy vigyék magukkal és adják át Knutnak, ha rátalálnak. A cédulán ez állt:

»•Szállj csónakba két bennszülöttel és a gumicsónakot vedd vontatóra. Semmiesetre se jöjj egyedüli«

Arra számítottunk, hogy a jóindulatú bennszülöttek hajlandók lesznek visszakísérni Knutot, ha ugyan egyáltalán tanácsosnak vélik tengerre szállni az éj sötétjében. Ellenkező esetben őrültség lenne, ha Knut megkockáztatná, hogy a gumicsónakban egymagában evezzen a nyílt tengerre, és így próbálja megférni a szökevény tulajt!

A bennszülöttek átvették cédulámat, csónakjaikba ugrottak és eltűntek az éjszakában... Utoljára még hallottuk, amint legelső barátunk udvariasan bekiáltott a sötétségbe:

— Good night!

Nyelvtudományban kevésbé jártas társai elismerően mormogtak, majd minden földi hangtól mentes csönd fogott körül minket, mintha kétezer méríöldnyire lennénk a legközelebbi parttól.

Oktalan fáradozás lett volna kinn a nyílt tengeren, a szél teljes nyomása alatt kézbevenni az evezőt. Az árbocról küldözgetett fényjeleket azonban nem hagytuk abba. De már nem az előbbi »Jöjj vissza!« jelzést adtuk le lámpánkkal, csak éppen fel-felyillantottuk a fényt, szabályos időközökben.

Szurokfekete éjjel burkolt be bennünket. A hold csak nagynéha bukkant elő pár pillanatra a felhők közül. Valószínűleg Angatau gomoly- felhöjc takarta el.

Tíz órakor már feladtuk a reményt, hogy Knutot viszontlátjuk. — Hallgatagon gubbasztottunk a tutaj szélén, néhány darab kétszersültet rágcsáltunk, közben pedig felváltva adtuk le a fényjeleket a csupasz, leszerelt vitorlájú árbocról.

Elhatároztuk, hogy egész éjjel folytatjuk a lámpajelzést, míg biztosat nem tudunk Knut sorsáról. Azt a gondolatot, hogy elpusztult volna a hullámok közt, eleve távoltartottuk magunktól. Knut mindig megállta a helvét, hullámverésben és viharban egyaránt. Csak az nyugtalanított,

99

hogy tudtuk: egyedül van a bennszülöttek között a Csöndes-óceán isten- hátamögötti Ids szigetén. Átkozott dolog! A hosszú utazás végén nem telik tőlünk több, csak annyi, hogy egy pillantást vetünk1 egy félreeső, kis szigetre, majd otthagyjuk egyik barátunkat és továbbvitorlázunk. Alig jöttek fedélzetünkre az első mosolygó bennszülöttek, hanyatt-homlok távoztak tőlünk, mihelyt rájöttek, hogy a Kon-Tiki feltartóztathatatlanul sodródik nyugat felé. Pokoli helyzet! A kötélzet kegyetlenül csikorgóit ezen az éjjelen. Egyikünknek sem volt kedve aludni térni.

Féltizenegy volt. Bengt éppen lemászott az árbocról, hogy átadja az őrséget az utána következőnek, Hirtelen mindnyájan felrezzentünk. Határozottan hangokat hallottunk a sötétből, a tengerről, mégpedig polinéziai beszédet. Amilyen hangosan tudtunk, úgy üvöltöttünk be az éjszakába. Azok visszakiáltottak és Knut is velük kiáltott. [Valósággal megőrjített bennünket az izgalom. Elmúlt minden fáradtságunk, elvonult fejünk fölül a gond sötét felhője. Mit tesz az, hogy az óceáfi továbbűz min- Ket Angatau partjáról? Sok más sziget van még a tengeren! Kilenc hűséges balsafarönkünk vihet most már ahova akar, csak mind a hatan együtt maradjunk a tutaj fedélzetén!

Három vendéghajós csónak tűnt elő az éjszakából, ott táncolt a vizen előttünk és Knut volt az elsőf aki a jó öreg Kon-Tiki) fedélzetére ugrott. Hat sötétbőrű bennszülött jött utána. Nem volt sok idő magyarázkodni. Gyorsan megajándékoztuk a szigetlakókat, hogy nyomban visszafordulhassanak. Útjuk kalandosnak ígérkezett, sem a fényt, sem a földel nem lehetett látni cs csillag Is csak néha bukkant elő, a sűrű íellc- gek közül. Nekik pedig szél és áramlás ellen kellett evezniük, míg meg nem látják a parti jelzőtűz fényét. Bőven megjutalmaztuk őket élelmiszerrel, cigarettával és egyéb apróságokkal. Búcsúzóul mindnyájan szívélyesen kezet fogtak velünk.

A bennszülöttek láthatólag aggódtak értünk. Nyugat felé mutogattak, jelezve, hogy egyenesen a veszélyes korallzátonyok felé tartunk. A vezetőjüknek könny csillogott szemében és gyengéden ajrconcsókolt, — Aztán csónakjaikba ugrottak, mi meg hatan egyedül maradiunk a tutajon.

A Kon-Tikít sorsára bíztuk, úgy hallgattuk Knut beszámolóját.

Jóhiszeműen indult el a gumicsónakon a bennszülötjt vezető társaságában. Kíséi'ője kezelte az evezőket és a zátony átjárójának' nyílása felé tartott. Egyszer csak nagy csodálkozására észrevette a Kon-Tiki visz- szahívó fényjeleit. Meg akarta értetni a benszülöttel, hagy vissza kell fordulnia, de az nem engedelmeskedett. Knut erre maga vjette át az evezőt, de a polinéziai volt az erősebb. A legvadabb hullámverés közeliében értelmetlen dolog lett volna dulakodni vele. Egyenesen átcsúsztak a korallzátony nyílásán és átkerültek a sziget felőli oldalara, majd egy hullám beemelte a csónakot a sziget földjére, egy nagy; korall tömbre. Egy csapat bennszülött ragadta meg a csónakot és a part jegy magasabb pontjára húzta, Knut pedig ott állt egymagában a pálmik alatt, nagy sereg ismeretlen nyelven fecsegő népség között. Barnabőrű, mezítlábas férfiak, asszonyok és gyermekek állták körül és kíváncsian íogdosták, vizsgálták ruhájának anyagát; ők maguk is elnyűtt európai ruhákat viseltek, de fehér ember nem lakott a szigeten.

(Folytatjuk)

100