Petőfi Népe, 1957. április (2. évfolyam, 77-99. szám)

1957-04-12 / 85. szám

is je rjr y A.R.a vaf ás

( Beszélgetés Nagy Czirok Lászlóval) „

y U I - It H It II 5 L I K r

:

j? .ii»liw|iwwjg»gl!Ll!Kl.1| r' i'l

Be

tyársorozás után a betyár- vizsga következett.

A bandázó öreg betyárok az újoncokat úgy avatták csak betyárokká, ha előírás szerint levizsgáztak. Az újoncoknak — mint kortársak elmondották — tudniuk kellett, hogyan lehet a ’ló lábáról a békót levágni, vagy iletördelni; a legjobb keresztvas- •sal ellátott istállóból a jó csikót 'kivezetni, lezárt marhaakolból hogyan kell a jó tinót kihajtani. Tuniok kellett a gátugratást, kö- télbekeveredés esetén a kibon- I ást;; hogy kell a zsandárok elől menekülni, mi módon lejiet azokat bekeríteni, hogy kell az utasokat kirabolni, s. több efélét a betyártudományból.

Az 1860-as évek utóján egy augusztus vegei halasi vasár va- -árnapján délután 4 óra táj az idő. A rekkentő hőségben 12 kocsi (szekér) halad a kalapári szélmalom táján a kötönyi csárda felé. Bodoglár-pusztai, halasi gazdák iparkodnak hazafelé a vásárból, ahol szép, remonda- csikókért, kövér, meddő tehenekért, űrökért nehéz pénzeket vágtak zsebre.

Ezidő tájt volt a kiskunsági betyár-világ fénykora. A személy- és vagyonbiztonság olyan gyenge lábon állt, hogy két—három gazda még kocsival s fegyveresen sem mert a puszták világának nekivágni.

Ügy segítettek magukon, hogy a város szélén összevárták egymást, s ha tíz-tizenöt kocsi nép együtt volt, akkor útnak eredtek. Feltevésük szerint ennyi ember, ha ütőeszközökkel, s fegyverekkel jól fel van szerelve, könnyebben védekezhet az útonállóktól, sőt ilyen nagy erő láttára a legbátrabb betyár is megtorpan.

Mikor a kocsik eleje a Bikády- •anyához ért, a gazdák kibontották a szőrtarisznyákat, s falatoz- ii kezdtek, majd a löcsfejbe akasztott nyolc—tíz iccés kulacsaikból nagyokat húztak.

Emelkedett volt már a hangu- at, amikor jó hangos kiáltással HZ egyik gazda így adta fel a szót:

— No atyafiak, ha most egy betyárbanda megtámadna bennünket, mit gondol kentök, mit csinálnánk vélik?! .

— összedarabolnánk őket paprikás húsnak! — mondja az egyik.

— "Morzsoltkát« csinálnánk belőlük! — kiáltja a másik.

A bátorító szavakra megint könnyítettek a kulacsok tartalmán, aztán jó kedvvel szítták tovább a pipákat, melyek egyikmásikában jóféle pörsölygős magyar dohány parazsa nyomta felfelé a kupakot. Hajtottak tovább vidáman. Némelyik —, aki jobb vásárt csinált — még nótára is gyújtott. Egy-egy kocsin hár- mau-négyen ültek. Egy-két asz- szony, leány, s gyermek-féle tarkította a pompás csoportot.

Mikor a harkai tó is hátuk mögé került, a kötönyi csárdából (pár száz lépésnyire az úton felül) kilép ám egy hegyeskalapú, bőingújjú, cseregombos, bőgatyás, ráncos csizmás kölyökbe- tyár, s megáll előttük az út közepén; dereka körül van tűzdelve pisztolyokkal és lőszerszámokkal, mindkét kezében pisztolyt forgat, s szikrázó szemekkel kiáltja:

— Álljon meg az első kocsi!.; Mindön embör élete a kezemben van!

A társaság megrettent, a lovak száját a lóhajtók megfogták, s meredek szemekkel néztek a kö- lökbetyárra, hogy mi fog most következni. Az pedig így nyájas- kodott:

— A hátulsó kocsiról egy embör gyűjön ide, itt a kalapom a fődön; tőgye bele a bugyellári- sát! A többi mög ne mozduljon, mert aki moccan, halálfia!

Modok Sándor gazda kanyarodik le a kocsijáról, majd reszkető inakkal oda lábujjhegyez s kövér bugyellárisát szó nélkül veti a kalapba.

— No kend most visszamehet!;., Gyűjjön a másik em- bőr! Aztán ment a másik, a harmadik, s a többiek sorjában. Aki a bugyellárisától elköszönt, annak a zsebeit is ki kellett forgatnia. Mukkanni sem mertek,

csak tekintgettek egymásra, aí fehérnép meg siránkozott.

Mikor az utolsó ember is el-j búcsúzott a pénzétől, így han-| goskodott a kölökbetyár: :

— Látom, hogy kentök jóra-* jvaló embörök, szót fogadtak!...*

Minnyáikra ráfér ez a kisí pénz!... Neköm ez most nem* köll, majd leadózik még ken-| tök!... Gyűjjenek most vissza$ egyenként úgy, ahogy lerakták! a pénzt, aztán vigye minkenkij a magáét! |

Mikor az utolsó is magához} vette a bugyellárisát, a kólók-; betyár megkérdezte: ♦

— No, van-e valakinek hiá-í

nyossaga?! i

—- Nincs semmi! — mondot-f ták a gazdák. ♦

— No akkor, mohét kentök}

Isten hírivei! í

A gazdák útnak eredtek, a* kölökbetyár meg indult a csár-» da felé. |

Mikor a kocsik a csárda iránt* értek, csak lép ám ki a csárdaajtón három öreg betyár. Idáig a csárdaablakból nézték a történteket. Örömlövéseket adtak le annak jeléül, hogy a kölökbetyár jól vizsgázott.

A lövésekre a gazdák kifordították a kocsikat az útból s a pusztába ugratva elfüstöltek. Némelyik másnap keveredett ki az erdőkből.

Az öreg betyárok a csárdaajtóban belevágtak az újonc tenyerébe, majd bekarolták a csárdába, s az áldomást megitták, Pányva Jóskát pedig betyárrá avatták.

Az esti szellő meg vitte lefelé a csárdából kihallatszó igazi betyár dalokat:

Igyuk a bort ne búsuljunk,

Az árára ne gondoljunk,

Van Halasnak nagy határa,

Kitelik a borunk ára..;

*

Betyár-törvény szerint az első: rablott pénzt nem volt szabad megtartani. Babonásak \oltak- hitték, hogy aki az «első keresményt« megtartja, annak a töb- bihez nem lesz szerencséje.

így nem lettek kárvallottak aí bodoglári gazdák. 1

A Kohó- és Gépipari Minisztérium a múlt év végén pályázatot hirdetett magyar törpeautó tervezésére. A pályázatra több érdekes megoldás érkezett be. Sajnos, egyetlen olyan tervet sem találtak, amely kivitelre változatlan formában alkalmas lenne, de akadt bőségesen sok érdekes részletmegoldás, — Képünk: a jutalmazott pályamunkák egyikét ábrázolja.

JCiiLötiös cipó h euuitató

Az egyik híres párizsi cipőtervező nemrég mutatta be kollekcióját a szakemberek előtt. A csinos próbakisasz- szonyok a sokkarú hindu istennőt, Shi- v|á-t utánozva kínálják a legújabb divatkreációkat.

Egyébként a párizsi cipődivat az utóbbi időben néha egészen különleges diarabokat hoz napvilágra. A különböző, rendkívül ké- njyelmetlen tűsarkú cipőktől az összehajtogatható. pár dekás kprömeipőkig és az üvegbetéttel, drágakő utánzatokkal kirakott cipőcsodákig niinden fellelhető az tejegáns párizsi di- vatüzlelek kirakatában. Persze az áruk egyáltalán nem mondható szolidnak,

HCTERDiHt;

űendaa fixation

Csakhamar összeborult fejem felett a fák lombkoronája. Továbbmentem, egyenesen a kis sziget közepe felé. A fákon érett kókuszdiók csüngtek, a bokrokon pedig hófehér virágok nyíltak, melyek valósággal elszédítettek átható, édes illatukkal. Két szelid halászka röpködött vál- lam körül. Olyan fehérek voltak és olyan libbenve szálltak, mint egy-egy könnyű felhő. A lábam alatt apró, csillogóhátú gyíkok cikáztak, de a sziget legtekintélyesebb lakói a vérvörös remeterákok voltak, melyek a hátukhoz tapadó, tojásnagyságú lopott csigahéjjal mászkáltak szerteszét.

Egészen lenyűgözött és meghatott ez a sok szépség. Térdre ereszkedtem és ujjaimat mélyen befúrtam a puha, meleg homokba.

Az utazás végére értünk. Mindnyájan életben maradtunk. Parira szálltunk egy kicsiny, lakatlan, óceániai szigeten. De milyen szigeten!

Torstein ért hozzám. Ledobta a hátán cipelt zsákot, hanyattvágta magát a földön és szótlan elragadtatással bámulta a pálmák zöld lombkoronáját és a könnyedén, nesztelenül szállongó fehér madarakat. Csakhamar mind a hatan ott heverésztünk. A mindig tevékeny Herman felkú- szoüt egy fiatal pálmára és leszakított egy csomó nagy, zöld kókuszdiót. Madhete-késeinkkel levágtuk a diók puha tetejét, mint a lágytojás sipkáját, és kiszáradt torkunkat a világ legüdítőbb italával, a fiatal kókuszdió édes, hideg tejével frissítettük fel. A zátony külső oldalát pedig egyhangúan döngették közben a paradicsomi szigetet őrző hullámok.

— A purgatóriúm egy kissé nedves volt — mondta Bengt, — de a paradicsom többé-kevésbé mégis csak olyan, mint amilyennek elképzeltem.

Fényűző kényelemmel nyújtóztunk el a puha homokon és felmosolyogtunk a kék égbolton suhanó fehér felhőkre, amelyeket nyugat felé hajtott a passzátszél. Nem kellett már tehetetlenül követnünk a felhőket —, szilárd, mozdulatlan szárazföldre értünk!

Hadd dühöngjenek hát a koralltorlaszt ostromló hullámok! Hadd dübörögjön, mennydörögjön az óceán, akár a száguldó, zakatoló gyorsvonat! Mi békés-boldogan pihentünk itt, a zöld pálmák alatt,

Bengtnek igaza volt: a paradicsomba érkeztünk,

ISennas ülőitek között

Robinson! élet; — Nem kérünk segíiséget. — Kínlódások a rádióval. . — Egy hajóroncs. — Lakatlan szigeten. — Veszedelmes angolnák. — Nyugtalan bennszülöttek, — Kísértet van a zátonyon? — A főnök üze113

nete. — Kon-Tiki! Kon-Tiki! — Dagályhullámok. — A tutaj biztonságba kerül. — Átköltözünk egy faluba. — Az ünnepélyes fogadtatás. — Hát mégis igaz az ősökről szóló hagyomány? — Hula-hula ünnep. — Gyógyítás rádió segítségével. — Hatan mint királyi fenségek. — Veszélyben egy hajó. — A Tamara megmenti a Maoae-t. — Időzés egy másik paradicsomban. — Hat hajótörött egy fedélzeten.

Kis szigetünk lakatlan volt. Csakhamar megismerkedtünk minden pálmacsoporttal és a part minden részletével. Hiszen az eígész sziget átmérője mindössze kétszáz méter. Legmagasabb pontja nem egészen két méternyire emelkedett a laguna vizének szintje fölé.

Fejünk felett a pálmafákon dús koszorúkban csüngött a zöld kókuszdió; hűvös nedvüket vastag héj védte a trópusi nap hevétől. Az első hetekre tehát biztosítva volt az italunk. Bőven volt érett di|> is, rengeteg remeterák mászkált körülöttünk, a lagúnában pedig hemzseget a hal, Nélkülözéstől hát nem kellett félnünk.

A sziget északi partján homokkal félig betemetett régi, festetten fakereszt maradványaira bukkantunk. A korallzátony mentién északabbra látható volt a hajóroncs is, amelyet közelebbről szemügyre vehettünk, mikor a zátony felé sodródtunk. Még távolabb észak felé e^y másik apró sziget oálmaligetének fényeszöld lombja látszott a kékes párában. A délre fekvő, fákkal sűrűn benőtt sziget jóval közelebb esett. Emberi élet nyomát sehol sern láttuk, de egyelőre nem ez volt a legnagyobb gondunk.

Hesselberg-Robinson nagy szalmakalappal a fején, bicegve közeledett, két marka tele volt szabadulni vágyó remeterákokkajL Knut rőzse- tüzet gyújtott és egy-kettőre elkészült a rákból és kókusztejes kávéból készített lakoma.

— Ugye, fiúk, jólesik biztos talajt érezni a lábatok alatt? — kérdezte mosolyogva Knut, aki ezt a gyönyörűséget már Angatau szigetén kipróbálta. Beszéd közben azonban megbotlott, és egy fél kannanyi forró vizet zúdított Bengt meztelen lábára. Az első napon valamennyien ügyetlenül botladoztunk a szárazon. A százegy napon át megszokott egyensúlyozó mozdulattal szedegettük lábunkat a fák alatt, mintiha mindig a következő hullámlökésre vártunk volna.

Mikor Bengt kiosztotta a csajkákat, Erik szélesen vigyorgott. A tulajon elfogyasztott utolsó ebédünk után ugyanis én szokás szerint kihajoltam és elmostam edényemet a tengervízben; Erik akkor a! torlaszra né? zett és kijelentette:-— »Nem hiszem, hogy ma szükség lesz mosogatásra!«

A konyhaládából előkerülő evőeszközei valóban épp oly ^tiszták lettek, mint az enyémek .;;

Az étkezés és a kiadós nyújtózkodás után hozzáláttunk az átázott rádiókészülék rendbehozásához. Sietnünk kellett vele, hogy Torsiéin es Knut működésbe léphessen, még mielőtt rarotongai ismerősünk világga- kürtölné szomorú pusztulásunk hírét.

A sokféle kelléket már mind partra hordtuk, csak eky dobozféle úszkált még a laguna vizében. Bengt érte nyúlt, de akkora villámütés érte, hogy magasra ugrott ijedtében. Ezek után nem volt l^étséges, hogy a doboz tartalma is a rádió tartozéka. A két szakértő nyomban hozzákezdett az alkatrészek szétszedéséhez, kiszárításához és összerakásához, mi pedig nekiláttunk a táborverésnek.

11-1

(Folytatjuk)