Petőfi Népe, 1957. március (2. évfolyam, 50-76. szám)

1957-03-03 / 52. szám

Elkészült a magyar televíziós stúdió technikai berendezése. Képünk az egyik nagy vevőterem vezénylőpultjál ábrázolja. A LEGNAGYOBB TÁNCMŰVÉSZ | CjfjtfL&dLk a magyar televízió J evés alán mmákssik a macska Verebek szálltak az udvarra, hogy az elhullajtott magvak­ból csipegessenek. Amint ott ugrán­doztak, keresgéltek, észrevette őket a macska. Óvatosan az ól mellé som- polygott, meglapult a sarokban és hir­telen a verebek ko- eé vetette magát. Sikerült is elkapnia az egyiket. Szárnyá­nál fogva ciptelte és közben így morgott magában: — Hej, de jót reg­gelizek ma. — Hogy, hogy Kandúr urasig? Meg akarsz enni en­gem? — ijedezett a veréb. A macska dühö­sen fújt egyet. — Azt teszem, amit akarok! Meg­fogtalak, meg is esz­lek! — Csodálkozom, Kandúr uram, hogy reggelihez látsz mo­sakodás nélkül — csipogta a veréb, hát nem tudod, hogy olyan hatal­mas uraságnak, mint te, nem illik mosakodás nélkül enni? Elsaégyellte magát a macska, de nem mutatta, — Hogyne tud­nám — morogta és leült, felemelte az első lábát, hogy nyomban megmossa a képét. Több se kellett a verébnek, felröppent, elszállt, — No, engem se csapnak be ezentúl — mondta a Kan­dúr. Illik, nem il­lik, én bizony csak akkor mosakodom ineg, ha már ettem. Azóta nxeakszik a macska evés után. — Halló! Kukkantó Karesz beszél Moszkvából! — Igen, halljuk, nd újság, SCsrcsz^ — Szeretnélek tájékoztatni benneteket arról, — hogy mi- lyen nagy előkészületek vannak Moszkvában!... — Miről akarsz beszélni, Ka­resz? — Az 500 méter magas to­ronyról! — Hát még Ilyen magas tor­nyot nem építettek sehol a vi­lágon. — Nem, de most építenek, itt, Moszkvában. — Mesélj róla, milyen célt szolgál? — Ez lesz a világ legmaga­sabb tornya, amint már mond­tam, 500 méter magasra építik. A párizsi Eifjel-torony fia le­hetne —, hiszen az csak 300 mé­ter magas. — Mi célból építik azt a tor­nyot? — Ez lesz a moszkvai televí­ziós központ. Hat televíziós ál­lomást létesítenek benne. — Te Karesz, hát ez olyan komoly adóállomás lesz, hogy a világon nem találni párját... — így van. A szovjet tudósok szerint 1959-ben kezdi meg ez a televíziós központ a működé­sét, s azt állítják, hogy 120 ki­lométeres távolságra is jól él­vezhető televíziós adást szolgál­tat, sőt a vezető tudós szerint, nem is lesz szükséges a televí­ziós antenna tetőre való szere­lése, elég, Ibi a szobában szerel­nek fel egy kis antennát. — Bizonyára más célra *s használják majd a tornyot, — ugy-e, Karesz? — Persze. Lehetővé teszik, csakúgy, mint a párizsi Eiffel- toronynál, hogy a látogatók a toronyból gyönyörködjenek a város szépségeiben, csak itt nem 300 méter magasból, ha­nem — mint már mondottam — 500 méter magasból nézhetik a kíváncsiskodók a gyönyörű vi­lágvárost, Moszkvát. — Más újságot nem tudsz, Karesz? —i Mondhatok, ha érdekel benneteket. — Halljuk! — Azt tudjátok, hogy az el­múlt héten Amerikában jártam, akkor a nap-kályháról beszél­tem nektelt. — Igen. — No, akkor láttam Ameriká­ban egy új lexikont, amelyik a színekkel foglalkozik. Ez a lexikon 17 000 féle színt sorol fel. — Ez szörnyű nagy szám, Karesz! — Igen, de Un van. Képzel­jétek el, hogy csak a kék szín­nek 600 féle fajtáját különböz­teti meg a lexikon. —• Nagyon érdeken dolgokat mondtál, Karesz. Reméljük, a jövő héten újra felkeresi ben­nünket telefonon. — Igen, megígérem. DIÁKOK Feketéék már ezerszer meg­mondták a fiuknak, hogy ha még egyszer este 8 óra után tér haza a játékból és csavargásból, nem kap vacsorát. Az egyik este fél 9 után nyűik az előszobaajtó és a papa eré­lyes hangon kiszól a szobából: •— Ta vagy az, Laci? — Attól tartok, hogy igen — feleli alig hallhatóan egy reme­gő hang. o io Serge Lifar a párizsi opera színpadán. Partnemője Yvette Chanvieré. — Lifar a mai idők legnagyobb táncművésze.. ................................................................................. HE VERD.4HL s ' Ha véletlenül nincs cápa a közelben, akkor a remora ideiglenesen más hal hátán is megtelepszik. Kistermetű hal, nem hosszabb harminc centiméternél. Kipróbáltuk rajta a bennszülöttek ősi halászó módszerét, amelyet sohasem mulasztanak el, ha a véletlen egy-egy élő reinorát juttat a kezükbe. Zsineget kötnek a farkára és engedik tovább úszni. A remora persze gyorsan tovább áll és rátapad az első nagy halra, amellyel talál­kozik, mire a bennszülött halász a farkára kötött zsinegnél fogva a nagyot is, meg a kicsit is magához húzza. Nekünk nem kedvezett a szerencse. Valahányszor az elfogott halat zsineggel a farkán elengedtük, az gyorsan elúszott ugyan, de csak az első balsafarönkig; arra rögtön leválaszthatat- lanul rátapadt, mert bizonyára azt hitte, hogy valami különösen nagy cápára talált. Nem tudtuk többé lecibálni. Végül már egész remoragyüj- temény csüngött a tutajunkon, hogy velünk utazzék az óceánon át. De a remora rút és buta állat. Nem is tudott úgy a szívünkhöz fér­kőzni, mint fürge kis társa, a pilótahal. Ez zebracsíkos, szivaralakú ha­lacska; gyorsan és többedmagával úszik közvetlenül a cápa orra előtt. A régiek azt hitték, hogy ez a kicsi hal vezetgeti félig vak barátját, a cápát; ezért is kapta a «-pilóta« nevet. Valójában egyszerűen csak társul a cápával, mintegy a cápa védelme alá helyezi magát, de mégis önálló életet él, s a maga számára keresi az ennivalót. Biztos azonban, hogy választott ura és gazdája mellett 'a végsőkig kitart. Ezért a kis pilóta- halak csoportja teljesen megzavarodott, mikor egy-egy cápát a sodrony- kötél végén kihúztunk a vízből. Ijedten keresték, fejvesztetten úszkáltak ide-oda eltűnésének helyén, újra meg újra visszatértek a tutajfar mellé, ahol utoljára látták. Mikor aztán tudomásul vették, hogy gazdájuk nem tér vissza többé, elindultak új urat keresni. — És vajon találhattak volna-c a közelben nagyobbat és hatalmasabbat a Kon-Tikinél? Szép, napos időben, mikor a tutaj oldaláról az alváz alatti kristály- tiszta vízbe ereszkedtünk, szinte azt gondolhattuk volna, hogy egy ten­geri szörny hasát látjuk magunk fölött, a kiálló kormányiapát pedig az állat farkának látszott. Annál is könnyebb volt ezt képzelni, mert a Kon- Tiki alatt seregestül úsztak a velünk együtt utazó, illetve hozzánk pártolt pilótahalak. Éppúgy párosával haladtak, mint a cápa előtt szoktak, és egyáltalában nem szereztek tudomást arról, ha hirtelen egy légbuborékot fúvó emberfő tűnt fel a közelükben. Legfeljebb egy-két kis kiváncsi úszott lei üyenkor a sorból, hogy közelebbről szemügyre vegye a szokatlan ember még szokatlanabb orrát, de hamarosan elvesztette érdeklődését és — mintha misem történt volna — visszaállt a sorba, kitartóan úszó test­vérei közé. 47 Pilótahalaink két csoportban kísértek bennünket. Nagyobb részük sorokba rendeződve, az alváz rönkjeivel párhuzamosan, azok alatt és mellett úszott, a másik csoport pedig legyezőalakba fejlődve, a tutajorr előtt parádézott. Időnként innen is, onnan is kivált néhány a sorból, hogy bekapjon egy-egy jó falatot, amit odavetettünk nekik. Mikor pedig az edényeket mosogattuk a szélcsendes oldalon, úgy nyüzsögtek a hulladékok között, mintha egy doboznyi csíkos szivar hullott volna a vízbe. Nem volt olyan apró hulladék, amelyet alaposan meg ne vizsgáltak volna és azonnal be is kaptak mindent, ami nem volt növényi eredetű. Ezek a kedves kis halak olyan gyermeki bizalommal ragaszkodtak a tutajhoz, hogy a cápa módjára mi is szinte atyai védelmünkbe fogadtuk őket, Ók lettek a Kon-Tiki kedvencei és a halászatuk szigorúan tilos volt. Pilótahalaink között egészen kicsinyek, alig egy hüvelyk hosszúságúak is akadtak, ezek bizonyára a hatszor akkorák gyermekei voltak. Mikor az emlékezetes cetcápa Erik szigonyától megsebezve, villámgyorsan elmenekült, pilótahalainak egy része hozzánk, a győzőkhöz pártolt át; ezek már jóval nagyobbak voltak. És amint egymás után arattuk győzel­meinket a cápákon, kíséretünk végül már negyven-ötven pilótahalra növe­kedett. Annyira megkedvelték a tutaj csendes, nyugodt haladását, meg a naponként kijáró moslékot, hogy többezer mérföldet tettek meg velünk. De előfordult az a szomorú eset is, hogy néhányuk hűtlen lett hoz­zánk. Egy verőfényes napon, mikor a kormány mellett éppen én voltam a soros, észrevettem, hogy déli irányban nagy területen szinte forr a víz; egész sereg ezüstös fényű dorádó szelte ott a tengert, a kilőtt torpedó gyorsaságával. Most nem úgy vonultak, mint máskor, játékos ugrándozás- sal, hol vidáman kergetőzve, hol kényelmesen az oldalukra dőlve, hanem erejük teljes megfeszítésével, rémülten száguldottak, szinte már nem is a vízben,, hanem a levegőben; magasra csapódó, fehér tajték jelezte útju­kat a kék tengerem Hátuk mögött — mintha csak valami hatalmas mo­torcsónak lett volna —, cikk-cakkban haladó fekete tömeg közeledett, A rémült dorádók hol a víz színén, hol a felszín fölött menekültek egye­nesen a tutaj irányában. Mivel a Kon-Tiki éppen keresztezte rohanásuk irányát, két részre osztotta tömegüket: az egyik, vagy száz főnyi csoport szorosan egybeverődve, szerencsésen átvágott kelet felé úgy, hogy a tutaj mögött csillogó színekben játszott az egész tenger; a csapat másik része pedig a mélybe menekült. Most már az őket megrémítő szörny háta is kibontakozott, félig kiemelkedett a vízből, majd hirtelen lejjebb bukva, könnyű, elegáns mozdulattal suhant át tutajunk alatt, hogy a kormány- lapáton túl újra felszínre vetődve rontson a dorádóraj után. Pokolian nagy, tán hat méternél is hosszabb kékcápa volt. Amikor eltűnt szemünk elől, veié tartott jónéhány pilótahalunk is. Ügy látszik, érdekesebbnek tartották a felbukkant új tengeri hős társaságát. A zoológusok leginkább a nyolckaru poliptól (Octopus) óvtak min­ket, mert ez a tutajra is fel tud kapaszkodni. Washingtonban, a Föld­rajzi Társaság könyvtárában hiteles fényképeket mutattak róluk, me­lyek a Humboldt-áramlás egyik szakaszán éjjel, magnáziumfény mel­lett készültek, mert az óriáspolipnak itt van az igazi hazája. Éjjelen­ként feljön a víz színére is. Olyan minden képzeletet meghaladóan fa­lánk állat, hogy még horogra került társát is azonmód, élve felfalja; (Folytatjuk) 48

Next

/
Thumbnails
Contents