Petőfi Népe, 1957. január (2. évfolyam, 1-25. szám)
1957-01-27 / 22. szám
Látogatás Kun István és Weintráger Adolf festőművészeknél Rutinay: Csipkekendős nő (Erzsiké néni, a mester felesége.) tájakat ábrázol, ezeket valóság- val átlelkesíti az a szinte áhíta- los szeretet, mellyel hazája iránt viseltetik«. Valahogy az ö piktu- rája olyan levegőt hord magán, amelyet ebben az országban láthat meg csak az ember. Ezt mondtak róla a svédek és az angolok is. A Munkácsy—Paál László hagyományain felépülő realizmusnak a követője, bár ugyanakkor, amikor ő reális, pikturája mégis tele van poézis- sel, költészettel. A festészetiben ii olyan, mint irodalmunkban Juhász Gyula. »A földet érzem, mely viharban ázott, Az eget érzem, mely bizton hajol ránk.« — írja Juhász Gyula Rudnay- i'ól szóló versében. L egkedveltebb figurája a falu legszegényebb embere. A jobbmódú parasztok nem érdekelték festészeti szempontból. A tájakból is a legelhagyat ottabbakat választotta ki és költészettel szépítette. Foglalkozott történelemfestészettel is. Érdekesen, újszerűén .fogta fel a történelem ábrázolását. Például »Attila lakomája«, »Bercsényi Miklós« című képeit döbbenetes erejű megjelenítéssel tárta elénk. Rudnay azt tanította, hogy »Egy kép mindig önarcképe alkatójának. Egy festményből mindig úgy lehet olvasni, mint a nyitott könyvből. Egy műalkotásból az alkotó egész emberi tulajdonságait meg lehet tudni.« Rudnay; Menekülő asszony ' udnay Gyulát ez év januárjában temették el a Farkasréti temetőben. Hűvös szél cibálta a fákat, hideg téli nap volt. A nagy mester emléke nemcsak képein keresztül é! a tanítványokban, hanem szívükben is. Felkerestük Rudnay Gyulákét tanítványát, akik közül az első, az idősebb, a másik a fiatalabb művésznemzedékhez tartozik, run István, bajai festőművész a művészhez illő alázattal beszél a nagy mesterről. — Legmélyebb nyomot hagy az emberben az ő rendkívül lenyűgöző egyénisége. Hat évig tanított a Képzőművészeti Főiskolán és nemcsak mint nagy művészt, hanem mint embert is megismertem. Az ő korrektúrája főleg arra összpontosult, hogy művészileg egy magasabb szemlélet megismerésére segítse a tanítványokat. Körömszakadtáig ragaszkodott az igényességhez. Nem tűrte a megalkuvást és Kl minden igyekezete arra irányult, hogy a magasabb rendű igényeket kifejlessze a hallgatókban Az ő művészeti útja egyenes és következetes volt mindvégig, fiatalkorától késő öregkoráig. Ingadozás, vagy az ő művészi pályáján oly szédületes gyorsasággal egymást követő izmusok sohasem zavarták meg művészi célkitűzéseiben. Biztos volt abban mindig, hogy amit ő csinál, az haladó, s nem agyonreklámozott stílusirányzat. Ha megnézzük szegényember-figuráit, — melyek mindig végigkísérik az ő művészetét, — megállapíthatjuk, hogy bátor figyelmeztetés az akkori társadalmi rend ellen. Például a »Vizhordó« című festménye prototípusa az elnyomott embernek. Őszintén, tisztán, minden sovinizmustól mentesen magyar. Alessandro di Stefani olasz kritikus — Rudnay milánói kiállítását méltatva — így írt: »Rudnay minden képe magyar jeleneteket, magyar Kun István; Parasztlány Rudnay az ember M űveiből humanizmus szól a publikumhoz. Határozott, tiszta szándékú ember. Színvilágán keresztül különösen az élet szebbététele nyilvánul meg. Beethoven szimfóniáihoz hasonló művészetének az a törekvése, hogy az emberi lelket feloldja és megvigasztalja. Ű nemcsak festeni, de hegedülni is szeretett. Gyönyörűen játszott. Általában ami népi volt előtte, azt sérthetetlennek tartotta. Ahogy festményeit szemléljük, azt érezzük, hogy Rudnay magába zárkózott egyéniség volt. Az igaz, hogy nehezen tudott felmelegedni, de ha ő egyszer valakit a szívébe zárt, sohasem felejtette el. Érdekes eset játszódott le Kiss Lajos néprajzkutató és ő közötte. Mindketten a hódmezővásárhelyi művészkoló- niában dolgoztak. Tartós barátság jóidéig nem fejlődött ki közöttük. A művésztelepen népdalokat énekeltek és népmesékkel szórakoztatták egymást. Rudnay egyszercsak látja, hogy Kiss Lajos könnyezik. S az ő szemében akkor nőtt nagyot ez az ember. Rudnay eleinte nem hitte, hogy Kiss Lajos lélekben olyan nagy, hogy könnyezni is tud a szépségek felett, T iszteletet parancsoló .megjelenésű férfi volt. Olyan, mint a hatalom, meg kellett hajolnunk nagysága előtt. Rudnay 1947-ben művésztele- pet szervezett meg Baján, »népi festöakadémiát«, ahol a város gyári munkásságának és a környező falvak parasztságának ltjait képezte. Ebbéli munkájában sokat segített Mikii Ferenc bajai festőművész is. »Sohasem helyeseltem azt — mondotta Rudnay, — hogy a képzőművészeket egyetlen városban, Budapesten centralizálták. Meggyőződésem, hogy a nép széles rétegeibe kell szétvinni a művészetet. Azért jöttem Bajára, hogy a nép művészetét fejlesszem és ebből a népből, a tehetségek c tárházából, iskolám útján kiválasszam, azokat, akik megérdemlik a tanítást és később izmositani fogják a, magyar festészetet.« A mester önzetlenül végzett munkáját öt éven át lankadatlanul folytatta: »Örülök a sok fiatal tehetségnek és annak, hogy a magam módján és a magam eszközeivel en is részt vehetnek az ország építő munkájában. Nagy megnyugvás számomra az, hogy a,tehetségek felkarolásával, jövőjük sorsáról és irányításáról kormányzatunk intézményesen gondoskodik. És megkíméli őket attól a küzdelmes fiatalságtól és keserves nyomorúságtól, amelyet mi éltünk át.« Egy másik szemüvegen keresztül W eintráger Adolf, vaskúti festőművész így emlékezik vissza nagy mesterére: — 1948-ban kerültem a Rudnay- szabadakadémiára. Egész napos oktatás folyt. Délután ötig gyakorlati festés és rajzolás, öttől hétig elméleti tárgyakat tanultunk. Felsőbb szervek utasítására tanfolyam lett a szabadakadémiából, s erről Rud- naynak ez volt a szellemes véleménye: »Kedves fiaim! Most tanfolyamon vagyunk, végén, tanpatak leszünk, s aztán elszáradunk.« Szerette mesterségét, s hihetetlen akaraterővel munkálkodott azon, hogy a csökkentett állami támogatásból is felneveljen egy új, erős, tehetséges képzőművészgárdát. Az utasítgatá- sok sokszor kedvét szegték, de élethivatásába vetett hitét nem tudták sohasem megtörni. O ktatási módszerének alapja: a realizmus. Ebben az időben konzervatívnak titulálták. »Tanuljunk meg látni« — ebből a művészi elvből indult ki. »Csak két dolognak higyjen az ember, az egűik a szeme, a má* sík a szíve, és mindig ezen az úton járjon.« Az oktatásnál két Bzemjxmtot Ijartott a legfontosabbnak: a1 konstruktív rajz) megoldást és a festői megjelenítést. Mindezt alátámasztották a komoly terntészet utáni, tanulmányok, Korrektúrájáról M inden] héten rendszeresen iét alkalommal jött be hozzánk. (Növendékeinél mindig szem előlit tartotta egyéni sajátosságaikat^ is. Korrektúrái élvezetesek voltak, mert nemcsak a konkrét hibákat és eredményeket mérte fel, hanem vele párhuzamosan egy tiszta és nagy művészeti, clrkölcsi magatartásra igyekezett nevelni tanítványait, Sokszor hangoztatta, hogy: »Müvészelütlkben azért van nagy szakadás, mert a művészek nem önmagukat adják.« Mindenkor szállításba vette a társadalmi körülményeket, s ennek vetületűit a művészetben) Nem értett sjoha egyet semmiféle divatmüvészettel. zzal a gondolattal búcsúzunk, hogy a Képzőművészek Szövetsége, ha hazánkban normalizálódik a helyzet, akkor a nagy mesternek, a nemzet halottjának, biztosít egy dísz-sírhelyet. Bízunk altban, hogy a tanítványok kívánsága rövidesen valóra válik). Bieliczky Sándor Ä ' a % :MS Weintráger Adolf; Vaskúti faj
