Népújság, 1956. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)

1956-09-08 / 212. szám

MIÉRT? oooooo-o ooo<yooooocj Jobban előkészítjük az idei pártoktatási évet OOO-CKOCOOOOOOOOOO-C á nk ez a vidék, mintha - asztallap lenne. A'em ni mást, csak füvet, homokot, mokot, füvet. Hogy hol van álhatár? Elveszett. A homok- n meg a fűben. Pedig nem :jy erre a fű. Amit megenged ni ez a forró, sárga, istenverte mok, azt leégeti a nap. Csak ruszta nagy. Minden más ki- , Még a gondolat is. Ha más léki jár erre, az tud verset, sztai romantikát írni, a igész is tud, Petőfi is tudott, az, aki itt él? 1 kék, felhőtlen ég alatt, az kalapja alatt csak puszta van. jobbra, nagyon messze, liá- c fehérlenek. Három pici, vá- igfalu házikó. iutóval vagyunk, s az autó g-megbicsaklik a hepe-liupás ajon. Kocsi is nagyritkán jár •e, nemhogy autó. \z egyik ház előtt, olyan 200 :terre négy tehenet őriz egy év körüli fiúcska. Messziről y látszik, mintha maga az i Hermes-isten volna. S mi- r közelebb ér hozzá a motor- ■jás, riadtan elszalad a télié­itől. Guggolva figyel bennün- t. Sekanyarodunk a ház elé. A nyhából öreg nénike tipeg elő, Itbomló pruszlikját zavartan ■.zefogva a nyakánál. ■ Jó napot kívánunk. A gazdát resnénk. Ja az asszonynak nem kell be­in ni érte az istállóba, jön ő is \ nk. lacsonynövésű, zömök ember. Mint ahogy ké- ib mondta: 62 éves. Sárga, bo­ltos bajsza eltakarja a száját, ógarelta helyéi is úgy keresi, eme öreges fénnyel csillog, mályosan és fáradtan. Keze ’s, ránc, ráncot ér rajta, ruhá- meg olyan, mint általában ta- asi embereken szokott lenni. — Hogy élnek erre, Szárad bá­lin? — kezdem a beszélgetést, y deszkából durván ácsolt dalnál ülünk, de a székek >k már »városiak-*. — Vagyunk, vagyogatujik. furcsán érzi magát az öreg, nyi szent. Nyugtalanul pislog n, miközben nyomogatja a ci- ■ettáját. ö csavarni szokott, a íri cigaretta »úri dolog*. Így I ndja, s csak morzsolgatja rii között a kis fehér hengert. — Újságot olvas-e, Laci bá- ?- Jár ide a Szabad Föld... óta megindult... Néha olvas­om. \z újságról Szuezre, Egyip- ira terelődik a szó.- Arról olvasott-e? — Szujez? — többször mon- jatja az öreg a szót, míg az- , hirtelen eszébe jut talán a .tagbetüs cím ott az újságban. Az ám, a Szujez. Hát ott /te­tt meleg most a helyzet. De jd csak lesz valami. Merhogy ideg vót úgy, hogy lehetett ta eccer jobb is. Jártam én ■öm két háborút, mégis mey- radtam.., félbeszakítom. Sajnos Szuez- mást nem tud. Elolvasta, de tent a fejéből. De tényleg el­ásta?- Az algíri harcokról hal- -e?- Nem. Arról nem. Ugye az :is újság nem ír mindent... igya, hat évig vótam fogságba oszországba. 21-be gyüttem a. Ott kérem vót harc. ti Al... no, tuggya azt ma- .. vót úgy, hogy egy nap szór jöttek be a vörösök, hai- r meg a kozákok, íjra félbeszakítom. Most még kérdezem, ami furdal, ami iyon érdekel, aztán beszélünk arcokról.- Olvasta ugye, hogy Német- tágban betiltották a Kom- nista Pártot?- Nem én. /Isse tuttam, vóte egyájtallán komenista párt.- A Központi Vezetőség ha- izatát nézegette, nem? — Ezt r egész bátortalanul kérdez- . Ennyi tájékozatlanság való- jal megzavart.- Nem emlékszem -. ; -. Meg- sok a dogunk. Sötétbe ke- sötétbc fekszem. Nem érek mindent olvasnia» — Könyvet mikor olvasott? ■— Azt én má nem is tudom. — Hát verset? — Verset? — no, ilyet sem kérdeztek még tőle. — Azt tán az oskolába még. Ott se sokat, mer négy osztályt jártam... — Moziba jár? —* Nem én. Messze van az. — Hány kilométer ide Fülöp- háza? Ahová tartozik a tanya? — Hat-nyolc. Az úttól függ. Nyáron hat. Télen a hó miatt nyolc. Kerülni kell. Ágasegyhá­za sincs messzebbre. — Templomban mikor volt? — Régen, annyi szent. Tizen­két éve. A legkisebb lányom ke­resztelőjén. — Oszt mivel töltik az időt? Télen például? — Átgyün a szomszéd. Hühü- ziink. Nem pénzre, csak babra. Úgyis jó, nem igaz? Cigarettára gyújt, s hogy meg­kínálom, nem is szabódik, mint az elébb, elfogadja. A fia, a legidősebb, a Sándor, ott áll mögötte. — No, gyújtson rá maga is, Sándor. — Ég az enyém mindig. Kö­szönöm. — A 35 éves fiatalem­ber, családapa, négy kisgyerek keresője, széles mosollyal hárít­ja el magától a kínálást. •— Maga olvas-e újságot? — Az asszony szokott néha. Én nem jutok hozzá. — Könyvet? — Nem a. Megvallva az iga­zat, olvasni se tudok rendesen. Nem sok iskolát jártam. — llallott-e már a televízió­ról, meg a nylonról? Úgy hallgatta a kérdést, mint mikor azt kérdik az embertől, mi az az abrakadabradeabraka? Moziba nem jár. Színházba még nem volt, és azt a szót, hogy Portugália, még nem hallotta. Pedig nem buta emberek. Jól gazdálkodhatnak, mert azért mindenük megvan. Állatok, éle­lem, szép ház. Az öreg László bá­csinak 15 hold földje van. Igaz, hogy csak a földosztás óta. Hogy mije termett és mennyi, nem mondta meg. Nem is tudta la­Engedjék meg, hogy pár szót én is szóljak azokhoz a lelket­len gyermekekhez, akik segítés nélkül elnézik édesanyjuk ten- gődését és gyámoltalanságát. Nekem is van kisgyermekem és bizonyára nekik is. Gondol­janak csak arra, hogy mennyi álmatlan éjszakát éltek at szü­léink — és élünk át mi is, — míg bennünket felneveltek. Na­gyon sokszor felteszem ma­gamnak a kérdést, amikor gyer­mekem mellett virrasztók: vajon mi lesz ezért a köszönet, ha én is megöregszem? Remélem, nem »Nem nézhetem szótlanul to­vább, hogyan élnek vissza az ön bizalmával, önt megcsalja a fe­lesége. Figyelje meg ma délután öt órakor a városi park tava mellett a harmadik padot. Sze­mélyesen fog mindenről meg­győződni. Egy jóakarója.« Dátum nem állt a levélen. A postabélyegző az előző napot mutatta. Erich elsápadt, amikor Herta sétakosztümben belépett a dol­gozószoba ajtaján. — Még van némi elintézni valóm a városban — mondta az asszony és a hangja különösen, nyomottan, csaknem ellensége­sen csengett. Erich torkán egy szó sem fért ki, csak bólintott. — Te itthon maradsz? — kér­dezte a felesége. Ez a nyomorult még ezt Is meg meri kérdezni — futott át a gondolat a férj agyán, össze­szorította az ökleit, hogy az asz- szony szemébe ne vágja a gyil­kos szót: Te, céda! Csak biccen­tett és megcsikorította a fogát. — Akkor a viszontlátásra. Még csak búcsúcsókot sem adott — sziszegte a férj. Tehát mégis igaz! Micsoda szemér­metlenség! Mély hálát érzett az ismeretlen levélíró iránti Ián, hogy újságírók vagyunk, vagy ha tudta is, azt már nem, hogy milyen szerzetek? z okát akartam tudni, hogy miért élnek ilyen mesterséges, magukcsinálta sö­tétségben. Arról kérdezgettem, hol, merre járt már életében. A világlátással nincs is baj, volt ö Olaszországban, Galíciában, Oroszországban. De a világot eddig rosszul látta. Persze ez nem az ő baja, annak a világ­nak a baja, amelyik világot járni zavarta. Mindég ágrólsza- kadt, nincstelenek között élt, akiknek se betevőfalatjuk, se ruhájuk nem volt, s igényük is csak annyi, hogy egyszer, amúgy istenigazából jól kéne lakni. Oroszországban is csak háborút látott, építést már nem. A beszélgetés során arra a megállapításra jutottam, hogy a tanyasi emberek nagyobb ré­szének nincs igénye. Világéle­tükben szegények voltak, az ük­apa is, meg annak az ükapja is. S ha többre, magosabbra törtek, csendőrszuronnyal kaszabolták le az álmaikat. S ma is azt hi­szik, hogy így van ez. És nem is törik magukat többre. Nekik a világ az a föld, ami az övéké, amin látástól vakulásig dolgoz­nak, nekik a világ a kis házikó négy fala, benne a kopott sub­lót, meg az ágy, a lóca és nincs tovább. A padló földes, villany nincs, de nem is kell. »így vilá­gított az öregapám is. Gyertyá­val.« Nem... Ez nem kitalált mese. Valóság. Elhangzott! Hogy mit kellene csinálni? Hogyan lehetne hozzákezdeni? Nekem, magamnak sok elképze­lésem van. De szeretnék erről beszélgetni valaki illetékessel. És együtt oda. kimenni. A ta­nyára. Tizenkét cv óta építjük a ma­gunk új életét. Igaz, tizenkét év alatt gyökeresen mindent meg­változtatni nem lehet. De már el kellene kezdeni a tanyán is! Benedek István az, amit az orgoványi édesanya kap. De vajon, mit várnak ök idős korukra. Biztosan azt, hogy gyermekeik szeretettel, hálával övezzék körül, gondoskodjanak róluk, amiért felnevelték őket. És mit szólnának akkor, ha azt kapnák, amit ők adnak édes­anyjuknak? Én azt javaslom, hogy száll­jon magába az orgoványi édes­anya hat gyermeke és vállalják szeretettel édesanyjuk gondozá­sát, eltartását. Vörös Zoltánné, Kiskunfélegyháza Gyorsan vette a kalapját és kesztyűjét, lerohant a lépcsőn és látta, hogy a felesége éppen fel­száll a sarkon a villamosra. Ta­xit hívott és meghagyta sofőr­nek, hogy hajtson állandóan a villamos nyomában. A parkban, a megállónál az asszony kiszállt. A férfi lábújjhegyen némi tá­volságból követte. A szökőkút mellett a harmadik padot az is­ten is arra teremtette, hogy tit­kos légyottok színhelye legyen. Két hatalmas gesztenyefa borí­totta föléje lombját, köröskörül bokrok, a járó-kelők észre se ve­hették a magukbafeledkezett sze­relmespárt. — Tehát itt! — mormogta Erich dühösen maga elé. — De legalább ő sem vesz észre en­gem. Az ajkait harapdálta, mikor meghúzódott a sűrű bozót mö­gött. Eltelt egy negyedóra, eltelt félóra. Erich lábai fájni kezdtek. Ki­leste, amint Herta levelet húz ki a zsebéből, elolvassa, közben sű­rűn nézi a karóráját. Végre felállt, óvatosan körül- lekintgetett, ö már éppen menni Az elmúlt évek tapasz­talataiból levontuk azt a tanul­ságot, hogy a pártoktatási év si­kere attól függ, hogyan készít­jük elő. Azelőtt arra töreked­tünk, hogy minél több hallgatót vonjunk be az oktatásba. A számszerűségre való törekvés miatt beosztottunk a szeminári­umokra olyan párttagokat és pártonkívülieket is, akikben nem volt tanulniakarás, érdek­lődés az oktatás anyaga iránt. Az is hiba volt, hogy az elvtár­sak egy részét éveken keresztül ugyanarra az oktatási formára osztottuk be. Községi pártbizottságunk (és pártalapszervezeteink is) az elő­ző évek hibáin okulva, gondo­sabban fogott az idei oktatási év előkészítéséhez. Igyekeztünk a legfejlettebb és leglelkiismerete­sebb elvtársakat kiválasztani propagandistának, olyanokat, akik szívügyüknek tekintik a párttagság oktatását és nevelé­sét, becsületesen készülnek fel minden szemináriumra, hogy a hallgatók igényeit kielégítsék, figyelmüket színvonalas előadá­sokkal lekössék, hogy azok mi­nél többet sajátítsanak el a párt­oktatás anyagából. Az egyik propagandis­tánk, Szemerédi István iskola- igazgató. A marxizmus-leniniz- mus alapjai tanfolyamot fogja vezetni. Már tíz éve vezet szemi­náriumokat. Jánosi István igaz­gató helyettes is rendelkezik ta­pasztalatokkal. Két éve propa­gandista. Az időszerű kérdések tanfolyamának vezetését vállal­ta. Propagandista lesz még Si­akarl, amikor hirtelen zajt hal­lott. Összerezzent. Erich állt előtte. — Te itt? — kérdezte az asz- szony. — És te? — kiáltott a férfi a felesége arcába. — Kit vársz te itt? Azzal kikapta az asszony ke­zéből a levelet. A következőket olvasta: »Nem nézhetem szótlanul tovább, hogy élnek vissza az ön bizalmával. A férje megcsalja önt. Figyelje meg ma délután öt órakor a vá­rosi park tava mellett a harma­dik padot. Személyesen fog min­denről meggyőződni. Egy jóakarója.« Erich kővé meredt. Hallgatva adta át a feleségének azt a leve­let, amelyet ma reggel az irodá­ban kapott. Herta elolvasta, az­után szemrehányóan nézett az urára. Hazamenet szégyelték magu­kat, nem tudtak egymás szemé­be nézni. Végül Erich törte meg a nyomasztó hallgatást. — De ki az ördögnek állott érdekében, hogjr ezt az ostobasá­got velünk elkövesse? Végiggondolták valamennyi monfalvi Imre pedagógus, DISZ» titkár és Fábián János pedagó­gus, aki a DISZ szemináriumot fogja vezetni. A járási pártbizottságoknál már megtörtént a propagandise ták első tanácskozása, ahol az előző évek hasznos tapasztala­tait vitattuk meg. Nagy gonddal történt meg a hallgatók kiválogatása és a velük való beszélgetés is. Egy- egy tanfolyamra 15 hallgatót osztottunk be. Tapasztalatunk az, hogy van érdeklődés az ok­tatás anyaga iránt. Megnyilvá­nul az abban is, hogy hat újabb elvtárs, két párttag és négy pár- tonkívüli jelentkezett önként az oktatásban való részvételre. Kétségtelen tehát, hogy a Köz­ponti Vezetőség 1956. július 18— 21-i határozata és a lenini elvek érvényesülése a párt mindenna­pos munkájában, mozgósító erő­vel hatott párttagságunkra és a tömegekre. A legutóbbi párt-végrehajtó­bizottsági ülésen elhatároztuk, hogy a végrehajtó bizottság gaz­dája lesz a községben folyó párt­oktatásnak. Rendszeresen ellen­őrizzük és értékeljük a jövőben az oktatást, segítjük a propagan­disták munkáját s foglalkozunk a tanulásban elmaradó hallga­tókkal. Ilyenformán sikeresebb lesz majd az oktatás anyagának feldolgozása, úgy a propagandis­ták, mint a hallgatók részéről. Dér László a dunapataji községi párt- bizottság titkára ismerősüket és barátjukat, de sehogysem tudták kitalálni, ki űzött velük ilyen gonosz tréfát. — Csak elcsípjem azt a gaz­embert — sziszegte Erich, ami­kor a lakásukhoz érkeztek. Mikor ki akarta nyitni a la­kást, észre vette, hogy az ajtót nem zárta be, csak éppen be­csapta. Kellemetlenül érintette most, hogy siettében elfelejtette kulcsrazárni. De Hertának nem szólt róla egy szót sem. Az elő­szobában ugyanolyan formájú levelet talált, mint amilyet ők kaptak. A borítékon nem állt címzés és nem volt rajta bélyeg sem. Tehát valaki addig dobta be, amíg mindketten távol vol­tak. Mialatt Erich fejcsóválva a bo­rítékot nézegette, Herta kinyi­totta az első szoba ajtaját és fel- sikoltott. A férfi odaugrott hoz­zá és rémülten látta, hogy fel­törték a szekrényeket és telje­sen kifosztották. Csak néhány holmi hevert a padlón, amit a betörő, úgy látszik, értéktelen­nek tartott. Borzalmas gyanú villant át rajtuk. Erich remegő kézzel bon­totta fel a levelet és olvasta: — »Minden boldogság kölcsönös bizalmon alapul. Nem szégyellik magukat?« Nem így történi ezer eve Három fiatal kanadai egyetemi hallgató be akarta bizonyí­tani, hogy már 1000 esztendővel ezelőtt is átkeltek az emberek az Atlanti Óceánon. Olyan anyagból készítették a tutajukat, mely megfelelt az ezer év előtti viszonyoknak: egyetlen szög nélkül.; A kis tákolmányt »L’Egare II.« névre keresztelték és elindultak a tengeren Davthmouth-ból, egy kis újskóciai kikötőből. A három vállalkozó szellemű fiatal kanadai 87 napig volt úton. Az utolsó három napon kis halakkal táplálkoztak, melye­ket a tutajról fogtak. Sok viharon mentek keresztül, míg végül Anglia délnyugati csücske feltűnt a láthatáron. Itt azonban félbemaradt az Atlanti Óceán átkelése — az ezeréves viszonyok között. Súlyos viharba kerültek, a fegyveres parti őrség a tutajt vontatókötélre fogta és bevitte a Falmouth-i kikötőbe. Diadalmas fogadtatás: lelkes embertömeg üdvözölte őket. Minden hajóról fel­hangzottak az üdvözlő kürtök. A tutaj parancsnokához, Hery Beaudot-hoz odalépett egy egyenruhás kikötői rendőr és letar­tóztatta. »ön francia és nem kanadai, nincs vízuma, tehát illegá­lis bevándorló!« A három embernek sikerült megmutatni, amit akartak: hogy ezer évvel ezelőtti őseink, hogyan keltek át tutajon az Óceánon? Most azonban úgy mondják, olyan tudósokat keresnek, akik azt kutatnák, hogy vajon ezer évvel ezelőtt volt-e már olyan állatfajta, amelyet ma »hivatali penésznek« nevezünk? DER ABEND, 1956. augusztus 23 BIZALOM ÉS CSALÓDÁS Hozzászólás zEgy szomorú édesanya« című riporthoz

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents