Népújság, 1956. augusztus (11. évfolyam, 180-205. szám)

1956-08-19 / 196. szám

Amikor én gyermek voltam, messzi laktunk a Hírős várostól, vagyis Kecskeméttől. Gyönyörű helyen, csupa fenyők között. így aztán fenyőillattal bőven jóllakhattunk. Máskülönben, ha a szegénységért érdemjelet osztogattak volna, azt bizonyosan mi kapjuk. Apám odajárt valahol a nagyvilágban, édesanyám meg másoknak mosott, takarított. Ebből nem igen futotta tyúkhúsra, kalácsra, de kenyérre sem mindig.

Én pedig nagyon szeretem a kenyeret. Azért írom, hogy szeretem, mert most is nagy a becsülete előttem. Annyira nagy, hogy a húsleveshez is azt eszem.

Tehát akkor, abban az iszonytató szegénységünkben egyre könyörögtem édesanyámnak:

— Kérek szépen kenyeret.

Édesanyám szeme elhomályosult és nyújtotta a mi kenyerünket: ,

— Itt van, egyél máiét.

A máié kukoricalisztből készült. Tiszta kukoricából. Nem volt abban egy szemernyi búzaliszt sem, de rozsból sem kevertek hozzá. Sárgállott, mint az arany s ették a hozzánk hasonló elesettek mohón, s ha volt. sokat.

Én nem ettem.

Nem ment le a torkomon; Édesanyám kedvéért szívesen lenyeltem volna, de amikor arra készültem, a torkom összeszűkült, s nem engedte tovább.

Édesanyám segíteni akart, leült velem szembe s tört magának és mutatta, hogy nem rossz étel az.

— Olyan, mintha torta volna, úgy egyed.

Gondoltam, de a szám mást érzett s a torkom is, nem lehetett őket megcsalni.

Hírem ment a faluban, hogy milyen megátalkodott vagyok a máiéval szemben. Sorba jelentek meg a rokonok bizonyságot tenni arról, hogy a máié milyen fejedelmi étel. Gyuri bátyám

A kenyér

két karéjjal is megevett, aztán széttörülte borzas bajuszát és mondta:

— A szalonna csak elrontotta volna.

Feri bátyám apró termetét nyújtotta a hatalmas darab után.

— Nézzed, mekkorát nőttem tőle.

Én meg csak azt lestem, hogy a máié fogy, kisebbedik, s amikor Erzsi néném a sarkánál ka- nyarított, nagy boldogság fogott el, vacsorára nem lesz harc miatta édesanyámmal. Gyuri bátyám megszólalt borzas bajusza alatt: ,

— Azért jó volt idejönni; A falu közepén disznótoroznak, mi meg málétort ülünk. — Engem így biztatott: — Vedd te is a részedet — és szelt a maradék máiéból.

így sem tudtam megenni; Édesanyám felfohászkodott.

— Talán bizony úrnak született a gyomrod, de éhen azért nem hagylak veszni.Nem tudom, mennyi munkát vállalt, de egy este avval jött haza:

— Nyárig nyeldesd valahogy azt a máiét, aztán ehetsz kenyeret, mert van búzaföldünk, nekünk fog teremni.

Az a föld nem volt nagy, de mi annak láttuk. Ősszel jártuk körbe, s amint az első zöldhajtás megjelent, rohantunk haza a bátyámmal.

— Édesanyám, már bújik!

December elején azért izgultunk, hogy leessen a hó, pedig tüzelővel sem dicsekedhettünk. Nekünk csak az volt a fontos, nehogy a búzánk elfagyjon. Esett is hó, méteres, de ha toronyig felér, azt sem bántuk volna, csak a búzánk megmaradjon. Evésnél édesanyám, amint a tányérom mellé tette a máiét, megsimogatta fejem,

még meg is csókolt s könyörgőn biztatott: ,

— Na, kisfiam, tudod, a kenyérért.

S én birkóztam a máiéval, s naponta kértem édesanyámat:

— Ne haragudjon, a másik felét majd este eszem meg — s toltam a tányér mögé a sárgakenyér nagyobbik karéját.

Tavasszal reggeltől napnyugtáig ügyeltünk a búzánkra s rossz fedők csattogtatásával hajtottuk a beléje ereszkedő fürjeket;

Ahogy nőtt a meleg, mi sóhaj- tóztunk:

— Csak égiháború ne bántsa a mi kis földünket;

De a nyár is rendesen viselkedett. Nem hozott viharokat, a szél nem dűtötte, jég nem verte el a búzánkat.

Arathattunk;

Hajnalban megjött Gyuri bátyám, Feri bátyám, Dani bátyám, Erzsi néném, Ilka néném, Marika, Katica, s ha tovább sorolnám, félújság megtelne nevükkel. Annyian voltunk azon a kis földön, hogy még a búza sem több. A sok ember láttán nagy ijedelem támadt bennem. Mi lesz, ha meg most kenyértort tartunk? Falat kenyerünk sem marad másnapra.

Kár volt félnem, még a köszönő szóra is azt felelték:

— Nagyot nőj jön tőle a gyerek, az a fő;

S később, ahogy őrlettünk, majdnem úgy jártam azzal is, mint a máiéval, a torkom nem akaródzott kinyílni neki, Azt vettem észre ugyanis, hogy amióta édesanyám a búzaföldet gondozásra átvette, mindig korábban kel, későbben fekszik és soványka arca mindig soványabb lesz.. ;

Most pedig csak az asztal közepére kell nyúlnom és akkora kenyeret szelhetek és annyiszor, ahányszor akarok.

Fodor János

A „pö'Vbetű

Berentéék kisfia lélekszakadva nyargalt haza az iskolából. Táskája jobbra-balra hánykolódott a hátán. Az öreg Berente a környék legidősebb tsz-juhásza éppen a juhokat legeltette a sem- lyékbe, amikor feltűnt neki, hogy a kis unoka ugyancsak szedi a talpát. Amikor közel ér hozzá a gyerek, látja ám, hogy hütyög is.

— De rósz kedved van Laci? Tán elgörbült az egyes az irkádba?

Laci vékony, kis piszkos lábszárai remegve vertek gyökeret a nagypapa előtt.

— Szólj mán, mi lelt *— nyösztette szóra az öreg, miközben rátámaszkodott a kampós- botja végére.

A gyerek szeméből bánatos könnycseppek petyegtek a fűre és mintha eláztatták volna a szavait, alig tudott beszélni.

— pö betű... a tanító aszon- la... a pö betű — és sírt tovább.

— Nem tudod leírni a pö betűt? — vélte az öreg.

— Azt — vajait tovább a gyerek.

Az öreg Berentének elkapta valami a torkát és szorította két- marokkal. Kimondhatatlant érzett, olyat, amilyet csak hat- vankilenc éves ember érezhet, de azt sem mindegyik. Gondolatait a kórházi ágyról, meg a frontról cibálta vissza. Rápillantott a könnyező gyerekre és megadó hangon igazította útnak.

— Eriggy, majd anyád megmutatja azt a betűt, mert nem nehéz.

Ezzel már ballagott is a jószág után, s közben a kis fekete pulit biztatta a kupka birgék

miatt, mert azok belekóstoltak a semlyék szélén lévő vete- ménybe.

■— No eriggy csak! Csi'meg!

A kutya elszaladt, az öreg meg baktatott a gondolataival, melyek úgy zúgtak a fejében, mint az akácok a szélben. Ez a Laci gyerek már az élettel birkózik. Pedig még csak hat éves. Elsős. Ha ő most meg tudta volna neki mutatni a »pö« betűt, ha azt mondhatta volna neki; szedjük csak elő a tudományt, nézzük hát azt az irkát, öreg térdére tehette volna és odakanyarithatta volna a füzetbe a »pö« betűt, azt mondta volna, így kell-e, kisfiam. Ezért nem muszáj ríni, megtanulod, nagyapád is így kezdte, — ha ezt tehette volna, de szép volna a világ!

De nem. — révedt vissza a szomorú valóságra, nagyapa nem így kezdte. S most megállt, maga elé bámult. Pici, a kis Puli, szolgálatkészen feküdt a botja elé. Leült ő is. Délibáb legelt a partoldalon, táncoltatta a szövetkezeti magtár tetejét. Sokat látta Berente bácsi már a delelő délibábot, nem is nagyon érdekelte, de azért hegyes kés hasított a szívébe, amikor arra gondolt, hogy milyen szép volna leírni azt, hogy »délibáb«, vagy azt. hogy »táncol«. De azt is, hogy »Laci«, meg azt is, hogy »birka«, meg, hogy »Pici«.

Es a gondolatok szép sorjába osztályozódtak.

A kutya meg a fülét hegyezve hallgatta:

— Addig Picikém, nem is gondoltam én arra, hogy mit jelent írni nem tudni, amíg katona nem

lettem. De 1914-ben a frontra vittek. A többiek levelet írtak haza, kaptak is otthonról, de én nem. Feleségem nem tudta, meghaltam-e már. Tudatni kellett volna azt is, hogy megsebesültem, de messze volt Dober- dó, a szó nem ért hazáig. De sokat könnyes lett a szemem, amikor megfogtam a puskát.

Amikor sebesülten feküdtem is csak hazagondoltam. Másfél meg egy három éves kisgyereket hagytam itthon, A feleségem meg betegágyából kelt fel, hogy megcsókoljon búcsúzóul.

Egyszer az egyik bajtársam, aki ott feküdt mellettem a prics- csen, a lábát lőtték el, levelet írt az édesanyjának. Amikor befejezte, mondom neki:

— Kedves jó barátom, segíts rajtam.

— Hogy segítsek — S20ít az istenadta, — hisz fel sem tudok kelni.

— Ne tedd le a ceruzát, írd, amit mondok. — És mondtam. — Drága Feleségem... ő meg írta: Sok idő telt bele. egyszer ku- pertát találok az ágyam fejénél. A feleségem írása volt benne. Ha el tudtam volna olvasni, tán azonnal meggyógyultam volna. De más olvasta fel nekem. Egymásután többször is elolvastattam és amikor a kezembe kaptam a levelet, minden sorát megcsókolgattam, hullott a köny- nyem közbe, mint a záporeső. Meg, mint most a Laci gyereké.

Amikor idáig ért az öreg a beszéddel, kókadt fejét felemelte és valami meleg csepp a szeméből a kopott nadrágos térdére bugy- gyant.

Két ürü mindig kivált a többiektől, mert szerettek a tilosban. Pici most azokat kergette

*

Uj kenyér

Kezemben egy karéj párolgó kenyér, a pckkemcncc lökte épp ki most Rugalmas bélé mint hó, olyan fehér és héja játszik, barnát, meg pirost.

Izéből én a munkát klérezem; a cséplő-gépek egyhangú zaját azt hogy a rendet vágta két kezem és a malomkő surrogva darált

Egy ország népe oszt szét maga közt és jó étvággyal harap ma beléd mohó gyermekszáj és vének foga.

Te szolgálod leghívebben a közt te adsz szivünkbe hitet és reményt.

Ó, asztalunkról, ne fogyj el soha!

Kecskemét, 1956, VIII;

Nagy Istók István

OOOO-OO-OOO-OOO-OO-O-OOOO-O-OO-OOOOOOOO-OOOOOOO-OO-O-OO 00-00

cÆ inábialxókm k lire

Az alábbi történet a Sükösdi Állami Gazdaság DlSZ-fiatal- jai egy aprócska kis közkatonájának, a 14 éves Miskolczi Janinak dicséretéről fog szólni; A gazdaság DISZ-fiataljai vállalták a két évvel ezelőtt telepített 10 holdas málnatábla gondozását és szüretét. Szorgoskodtak is a fiatalok és mikor a málnabokrok gyümölcse pirosodni kezdett, szinte egyöntetűen állapították meg: — a málnát nemcsak a medvék szeretik, amikből errefelé egy sem akad, de a tábla körül csellengő idegenek is. Kár volna pedig, ha csak egy szem is szabad prédára kerülne.

így vetődött fel a gondolat, hogy őrt állítanak a málnatábla őrzésére. Főleg az út szélére. Itt ugyanis a legnagyobb a veszély. Igen csalogató ám az érő, pirosodó málna! Ki legyen az őr? Végignéztek soraikon, minden tekintet a kis Miskolczi Janin akadt meg. Ügyes, virgonc kis gyerek, olyan a szeme, mint a sasé. Meg aztán bátor, határozott a fellépése, — nem amolyan anyámasszony katonája.

— Jani, vállalod-e a málna őrzését?

Hogyne vállalta volna. Janiban egyszerre dagadni kezdett az önérzet büszkesége, hogy reá, aki még csak most lett tizen- négyéves, a fiatalok ilyen fontos feladatot bíznak.

a gyepre. De utána meg szaladt a vendéget fogadni, mert Pannika, Berente bácsi nagyobbik unokája uzsonnát hozott a nagyapának. El is fogyasztották hármasba. Az uzsonna után Berente bácsi ráparancsolt Pannira, hogy vigyázzon a birkákra, mert neki fontos beszélni valója van az elnökkel.

öreg szíve zakatolva vitte, ment, ment, míg csak a bozótos partig nem ért, azon túl az iskola volt. Már a torkában vert a szíve, amikor a csikorgó kiskaput becsukta magamögött. Éppen szembe találkozott a tanítóval, akit megelőzött a köszönésben, amaz barátságosan a lakásba tessékelte. De nagyapa maradt. Szabódon.

— Csak azért gyüttem, hogy hogy van a »pö« betű?

A tanító elsőbb nem értette, csak mosolygott. Mit lehet erre válaszolni — gondolta magában. De amikor az öreg értelmetlen szemébe nézett, minden megvilágosodott előtte.

Leültette magával szemben az asztalhoz és megmutatta neki, hogy kell írni a »p« betűt. Az öreg nézte egy darabig, aztán ő is megpróbálta.

— Hát akkor így-e?

— XJgy, Berente bácsi, csak kicsit bátrabban.

Észre se vették, teleírták a nagy papírt.

— Köszönöm tanító úr *— mondta meleg hangon az öreg, — most már én is meg tudom mutatni az unokámnak.

És ezután délutánonként »Pici« lett a teljhatalmú juhász, Berente bácsi, meg a tanító úr ültek a gyepen és viaskodtak az ÁBC-vel.

Eszik Sindoz

“ Bízzátok csak rám az őrzést, egyetlen málna nem fog hiányozni; Isten bizony, én sem fogok egy szemet sem enni belőle.

így került Miskolczi Jani a málnatábla őrzésére. Kora reggeltől napestig szorgalmasan járta a bokrok sűrűjét. Ez csel volt, hogy elbújva a levelek sűrűjében, hadd lássa, ki az az emberfia, aki dézsmálni merészkedne. A kis Miskolczi Jani nemcsak a méheket hajtotta, de elűzte azokat is, akiket a málna édessége csalogatott.

Történt aztán egy napon, hogy embereket látott feltűnni a málnatáblához vezető úton. Beszélgetve jöttek, mintha nem is tudnák, hogy mennyi málna pirosodik a bokrokon. Áhá! — gondolta magában Miskolczi Jani, ezek amolyan óvatos dézsmálok; Bizton arra számítanak, ha valaki látná őket, hadd higyjék, hogy csak egy kis beszélgetésre tértek erre az útra. Elbújt az egyik bokor tövébe, onnan figyelte őket. És egyszerre, úgy érezte, mintha a szíve a torkában dobogna. A beszélgetők beléptek a málnatáblába, sőt az egyik férfi egy szemet a szájába is csúsztatott. Hát ezt már nem állta tovább.

— Tessék a táblát elhagyni. Itt idegennek semmi keresnivalója nincs. Én vagyok a málnaőr!

Ezzel meg is indult feléjük, hogyha kell, hát éppen bírókra is kel velük, de megvédi a málnát, minden bokor, minden szemét.

Az idegenek megálltak, Miskolczi Jani szaporázta lépteit, hogy erélyes közbelépésével kitessékelje az idegeneket a málnabokrok közül.

Mikor elébük ért, harsány hangon követelte:

— A bácsik hagyják el a málnatáblát. És ne tessék megdézsmálni, mert ezt mi az országnak termeltük. A sok városi gyereknek, akik nemcsak a málnát, de a málnaszörpöt is szeretik.

Az egyik férfi mosolyogva nyújtotta feléje kezét.

— Derék fiú vagy. Ember lesz belőled. Engedd meg, hogy bemutatkozzam. Kild Gyula vagyok, az Élelmiszeripari Minisztérium termelési osztályának főelőadója.

— Szóval hivatalos ember. A másik bácsi is az?

— Igen. Ez a bácsi dr. Fekete Ferenc, a Kalocsai Fűszerpaprika Vállalat termelési előadója.

— Akkor itt maradhatnak a bácsik, de egy szemnél több málnát nem vehetnek le a bokrokról.

— Mi csak a termést akarjuk nézni, azt akarjuk látni.

— Azt lehet, de csak az én ellenőrzésem mellett. Mert az őr abból nem maradhat ki.

így lett Miskolczi Janiból, a málnaőrből hivatalosi közeg. Miskolczi Jani olyan derekasan töltötte be hivatását, hogy a kétéves ültetésű málnabokrok holdanként! 4 mázsás terméséből egy szem sem hibázott.

Eddig szól Miskolczi Jani közkatona története, a becsületes helytállás mezejéről.

«■ Bíró László