Népújság, 1956. augusztus (11. évfolyam, 180-205. szám)

1956-08-05 / 184. szám

*

;Kazimiers Brandys: Honpolgárok

FODOR JÁNOS

Æ két unokaöcsém játszóit. Kovácsot. Lackó a fal

IBEÍKÚLES HAZA

mellett ült. Kis kalapácsával vasat kalapált. Sundi négykézláb verte a homokot. Lackó nézte, tapogatta a vasat. Jónak találhatta, mert odakiáltott az öccsc- nek:

— Jöhet a ló!

Sundi odatrappolt. Szabályos patkolás következeit. Sundi felemelte a lábát, Lackó ráillesztette a vasat és kalapálta. Enyugit láttam és bújtam tovább Katona József, nagy drámaírónk életrajzai.

Fájdalmas jajgatások, sűrű, apró csattanások riasztottak fel elmerülésemből. Mire felnéztem, Lackó pirosán támasztotta az eperfát, Sundi szájából csordult, bugyogott a sírás. Nagy könnycseppek gyöngyöztek a szeméből, áztatták pufók kis arcát. Az asszonyok, nagylányok szaladtak hozzájuk. Lackóra pergett a neheztelés:

— Szégyelld magad.

— Nagyfiú létedre a kisebbet bántod.

Lackó mereven, dacosan húzódott a fa mögé. Bátortalanul védekezett.

— A kovács is megüti a lovat, ha rúg.

Sundi a kétévesek buzgalmával sírta:

— Fáj.

ölbekapták, csókolgatták, babusgatták, a könnyét törölték. Közben szálltak Lackó felé az intelmek:

Lackó szája remegett, Nem sírásra. Haragra.

— Akarta, mondta, amiko1 megrágott, hogy• az igazi ló u rúg.

Erre tovább nyilogattain értelme kapuját, közben a szivét is kerestem. A kettő együtt a gyereknél könnyen megfér. így érkeztünk el oda. hogy szelíd simogatások után megkérdezte:

— Csakugyan bocsánatot kérjek?

Játszottam én is nyomban a kovácsot. Üsd a vasat, amíg meleg. Indítottam útnak a konyha küszöbén szepegő Sundihoz.

— Szaladj, csókold meg és mondjad neki: ne haragudj.

Bizonytalanul indult, a konyhához gyorsan ért. Megállt Sundi előtt. A kezét hátul összekulcsolta. Gyanús óvatossággal lenézett, viszont Sundi félszemmel felfelé pislogott. Tuskó lába rúgásba, ugrásra mozdult. Újabb háborúskodást megelőzve szóltam oda:

— Mondjad, Lackó!

Lackó lehajolt, megfogta a bizalmatlanul összekuporodó öccse kezét és bölcsebben, okosabban oldott fel, mint ahogy én biztattam.

— Gyere Sundi, építsünk házat!

fcundi apró, fehér fogai ^ kacagásra csillantak. Boldogan húzta bátyját a kőkockák felé és építeni kezdték a kibékülés házát.

Ez S lengyel regény olyan problémákról szól, amelyek nálunk is ismerősek, amelyekkel mi is vívódtunk és vívódunk. Az 1950-es évek elején játszódik Varsóban. Tulajdonképpeni hőse nincs: több ember életsorsát mutatja be, hogy minél teljesebb keresztmetszetben ábrázolja korát. Ezeknek az embereknek az élete három munkahelyen folyik: egy középiskolában, egy napilap szerkesztőségében és egy építkezésen. A regény folyamán a három munkahelyen történő dolgok nem kapcsolódnak össze; az író mirAcgig egymás mellett futtatja a szálakat, csaií időbeli tago- lássa* eszi egymás mellé az egy időben folyó eseményeket.

A legfőbb alakok azonban összefüggő láncot alkotnak. A* építkezés vezetője, Michal Kuznar (munkáskáder, régi szakszervezeti harcos) fia az említett középiskolába jár, náluk lakó unokaöccse az említett napilap szerkesztőségében dolgozik. S ez az uno- kaöccs — Pawel Czyznek hívják — beleszeret az iskola egyik tanárnőjébe, Agnieszka Nieborzankába. aki különben Kuznar orvos- tanhallgató lányának a barátnője. Morawiecki tanár, a regény legjobban, leggazdagabban jellemzett alakja a Kuznar-fiú, Antek osztályfőnöke s természetesen Agnieszka kollégája. Róluk s a három munkahelyen velük együtt dolgozó emberekről: mérnökökről, munkásokról, újságírókról, tanárokról, diákokról szól a regény.

FŐ mondanivalója az, hogy a szocializmus építése nem megy egyszerűen, simán. Legkönnyebb még az anyaggal, a természettel megküzdeni. Az új épületek, új utcák, új városrészek egymás után nőnek ki a lerombolt Varsó földjéből, s az építők még a vizes, ingoványos talaj legyőzésének módját is megtalálják — sokkal nehezebb megküzdeniük a bürokratákkal, sokkal nehezebb elérniök, hogy az emberek, a munkások világosan lássák, mit építenek, miért, kinek építik, s lelkesedjenek érte. Még nehé,- zebb az a harc, amely a szerkesztőségben folyik. Pawel Czyz, tz a vidékről felkerült becsvágyó s jószándékkal teli fiatalember <1/ opportunista szerkesztő befolyása alá kerül, s annak pártszerűen hangzó szavaitól elkábulva '»lakkozó«, a valóságot megszépítő, a hibákat elkendőző riportokat ír. De talán mégis az iskolában a legnehezebb a helyzet. Morawiecki tanár nerp kommunista, de a népi Lengyelország becsületes honpolgára/ akar lenni. Nem könnyű ez. Nemcsak azért, mert a régi barátság, a »humanista« megértés egy olyan kollégája felé is húzza, aki — mint később kiderül — összeesküvést szervez a népi Lengyelország ellen, hanem azért is, mert igazgatója, kollégái s egv-egy pillanatra mes diákjai is hajlandók őt is az ellenség közé sorolni.

A regény nem tartalmazza a felvetett kérdések teljes és helyes megoldását. Ebből származnak kisebb eszmei és művész: gyengeségei is. Az építkezésen történő események bemutatását, az ott dolgozó munkások, mérnökök és az építésvezető alakját helyenként kissé sablonosnak érezzük, a nagy építésekről szóló szovjet regények mintájára készültnek. Túl egyszerűen, könnyen oldódik meg Pawel Czyz problémája: elég hozzá egy-két gyűlés s egy becsületes vallomás arról, hogyan vezették félre Pawelt mikor az anyagot gyűjtötte riportjához. Az író általában óvakodik attól, hogy a felsőbb vezetés hibáiról írjon, vagy ilyen hibákra egyáltalán csak gyanakodjék. Ezt azonban — a XX. kongresszus előtt írt regényről lévén szó — aligha kifogásolhatjuk,

1 Morawiecki alakjának és problémáinak ábrázolásában érezzük leghitelesebbnek és leghasznosabbnak az író mondanivalóját. A regény utolsó fejezetében Morawiecki így vívódik, feleletet keresve problémáira: »Ezrivel vannak, hozzám hasonló emberek, meg kell hallgatni a kérdéseiket!.,; Vajon a forradalom nen azonos a nép szeretetének meghódításával? A szeretetünket akkor nyerik meg, ha mindegyikünknek joga lesz a maga kételyeivel, aggodalmával vagy akár tiltakozásával önökhöz fordulni!...-»

Úgy gondolom, a szocializmus építésének a XX. kongresszussal kezdődött új szakasza megnyugtató választ ad ^Morawiecki szavaira, Brandys regényének problémáira Lengyel- országban is — nálunk is. Orosz László, a TTIT tagja

Utkövezőknél

Négy felé már szinte kegyetlen volt a nap. Dolgozni sehogy sem lehetett. A fiatalabbak, voltak vagy négyen, befeküdtek az árokba egy akácfa alá. Az öreg Somos egy áttüzesedett vas- pálcával nyomogatta i kátrányos hordót, t elni kellett, hogy ki- oatakzik az egész, me- szíik meg nem volt. A fele út fel volt szedve, az aprócska kövek kupacokba álltak az ,;tszélen.

Az öreg Somos a vas- aottal, akár egy ósdi anító nádpálcával, járt te s föl, nézte a fiúkat, és alig tudta olyan gyorsan törölgetni ráncos nyakát, meg homlokát a zsebkendővel, mint ahogy folyt rótaa , víz. Szemével néha messze nézett az országúton. de a távoli kanyarnál messzebb nem láthatott. Leült egy kőkupacra, két térde közül felmarkolt egy csomó éles kavicsot és lassan csurgatta lefelé. Gondolkodni akart, de úgy és csak azt érezte, hogy forr az agy vele je. A napot valósággal a halántékánál vélte, majd megőrült, úgy zakatolt a dobhártyája;

— Kutya meleg, kutya meleg! — mondogatta félhangosan: — Csak legalább egy kis ’ vizünk lenne.

Bizonyságért odament mégegyszer a gőzgéphez, felmászott, az üléshez, felemelte róla a vastag, olajos pokrócot. Talált egy fehér üveget, az alján volt még egy kis víz. Mohón emelte a szájához; A víz poshadt volt. meleg és benzinszaga Undorodva vette le a szájáról. Gondolkodott egy darabig, mi tévő is legyen, majd lassan elindulta falu felé. Folyton csak az járt eszébe, lehetett volna annyi esze, már a hatvanhárom éves kora miatt is, hogy beletesz a tarisznyába reggel egy üveg vizet. De arra gondolt, az igaz, hogy elmentében a kapunál, hogy a többiek nyílván hoznak majd. Hej, de cudar dolog, ha özvegyen kell élni! Bandukolt előre, közben folyton gyűjtve szájában a nyálat, s az járt az eszében, hogy ilyen irammal félóra múlva eléri az első házat.

Már túl volt a kanyaron is, látszott is a Bódogh-tanya nagy nyárfája, mikor hirtelen szúrást érzett a fejében. Aztán mintha minden vére a szemébe szállt volna, piros lett az egész világ és meg- tántorodott.

— A meleg, a meleg — motyogta fogatlan ínyei között. Kibotorkált az árokszélre egy eperfához. Megfogta töredezett kérgét és lesegítette vele magát a földre. Kicsit árnyékba került, levette gyűrött, zsíros kalapját, a rongydarabkával végighúzta tar koponyáját:

— Vissza, vissza kell menni — szólt benne a parancs — mondani kell, hogy rosszul vagyok ; : :

Az árokban próbált menni, ahol kicsivel árnyékosabb volt a taAz igaz szó védelmére

Vannak szavak, melyek mákonyiként rontva, Mint hüllők fonódnak az elméd köré És a rutin talmi köntösét hordva Bújnak meg az igaz, a hasznos mögé.

Ha ilyenre akadsz, rántsd le álarcát, Vetkőztesd pőrére, reszkessen a rút! Hangozzék felé a gyilkos, kemény vád, Melytől az igaznak megtisztul az út.

Kavargó, színpompás, telt-dús forrása Eleven szavaknak, de becses nekem.

Ha lélekből törő útját vigyázza A tiszta tudat cs kristály értelein.

Mezei Agnes

iboooo-oo.oooooooooopo.0 O OOOO 00000-0000

JEGENYEFÁK

laj, de a bógáncsos bokrok nagyon nehezítettek a járást Kiment újra az útra. Mintha megütötték volna. Nehéz lett a feje, mint a részegeknek, már botorkálni sem bírt. Hirtelen nagyot gondolt és levetette a foltos kabátját. Fejére terítette, duplán, hogy ahol lyukas is a szövet, ne menjen út a nap, legyen alatta másik is. Nagynehezen odaért. Leguggolt az alvó Szegőhöz és megrázta.

— Drusza, hallgass mán ide. Nyűglődöm... Átkoz a nap... Rosz- szul vagyok. Víz kéne .. : Szaladj mán be a faluba. ; :

— No, hagyjon békén. Feküdjön a gép alá, ott árnyék van ;.. — azzal mormogott még valamit, s átfordult a hasára, csak a kalapot fordította ki a fején.

Somos bemászott a bokrok közé és nagy nyílalással ledült közéjük, Arcára terítette

a kabátját, de nem sokáig birta ki alatta.

Hirtelen a kanyarban feltűnt egy teherautó. Somos megismerte. A földművé,sszövet- kezeté volt. Felugrott, hogy majd kiszalad a makadámra és megállítja, hátha van egy kis vize. Felugrott, de rögvest visszahanyat- lott. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkából. Az olyan száraz volt, mint maga a sivatag. Inteni próbált, de nem bírta mozdítani a kezét. Zsibbadt volt az egész teste. Aztán már csak lihegni tudott.

Egy óra múlva, mikor már a nap-égés alábbhagyott és a le- ' gények felkeltek dologra, nem találták sehol az öreg Somost. Először kiáltoztak, majd mikor Szegő mondta, hogy bement a faluba vízért, megnyugodtak. Csak késő este találtak rá halva a bokroknál. Az orvos azt mondta, agyvérzést kapott.

Benedek István

j> Halk szúnyogmuzsika közben í>a művészet gondolatán töprengett a kupaktanács. Arról ta- 'rnácskoztak, miként lehelne líráiban örökérvényűvé tenni az fökörkérődzés által keletkezett '{hangokat olyképpen, hogy azok a )tökéletesség határán feliilemel- >kedve mitoszi könnyeket csalimnak a szentimentalizmust él- fvezök szemébe.

A magasszínvonalú eszmecse- ]rébe beletörtek a napsugarak, a -tüzes vasgolyó pedig nyugovóra 9csúszott, A favoritok még soká 3együttmaradtak, mert egyéni îképességeiket a hold fényénél 6is meg akarták csillantatni.

2 — A magasabbrendű művé- oszef — kezdte az egyik — nem xtűr megalkuvást, viszi a képzésiét szárnyán a haladó fantáziát, 9mint sas a sündisznót. Erre az kiállításra a részvevőkön kívül az óudvari akácok kontyai is ráhó- QÜntottak.

0 Költőnk óképpen folytató:

0 — Én, egyébként kultiválom

I

a. művészet csaknem minden ágát. Tehetségem rokokó kertjében télen, nyáron virít a nárcisz. Illata az átlagon felüli művészetre inspirál.

— Más az, ha az ember, mint jómagam is, nem közönséges, — üdvözölte sajáimagát a másik, majd emelt ádámcsutkával rs- begte hozzá: — csak alakosko- dók ne volnának. Bár biztos vagyok benne, hogy az emberek

szívük mélyén hordják azt a babérkoszorút, amit halálunk után a fejfánkra akasztanak, Most még csak az irigység korlátozza bennük a mi felismerésünket.

— Elfogadásunkat! — luisilott bele a csöndbe a másik.

— Éljen, éljen! —• zsibongott a tanács.

— Arra jöttem rá — tüsszentett bele a lelkesedésbe a »piktor«, — hogy a sikertelenségünknek volt tanáraink az okai; Félrevezettek bennünket az iskolában. De mi már akkor is túljártunk rajtuk. Inkább futballoztunk, mintsem tanultunk volnai

— Túladtunk rajtuk!!! — eszei a jelszóval tápászkodtak fel az asztaltól. Éjszaka volt már* a hold vakmerőén vigyorgott, majd gúnyos fintorral bújt azt égen legelő bárányfelhők mögé* Szégyelte tovább világítani na utat, kicsinek érezte magát ahhoz, hogy a hazafelé tartók előtt pislákoljon. De aztán, mint aki meggondolta magát, restelkedve mégis előbújt és árnyékot ragasztott az arisztokrata orrú* tehetséges művész földi porhüvelyéhez, aki nem tudott most- már betelni saját árnyékával, amint látta, hogy az egyre nőt A nagy akarat lábujjhegyre billentette egyéniségét és a három -, méteres árnyéka fürgén szaladt: mellette, ö pedig arra gondolt* milyen művészi ez az árnyék!

Eszik Má&do* .

I

— Többet ne merd megülni!

— Hátrakötöm a sarkadat,

Elhangzott a büntetés is:

—■ Eredj a sarokba!

Lackó hozzám jött. Melléin húzódott. Kis karjával 'átölelte a nyakamat. Szöszke haja az én deresedőmet borzolta. Vigasztaltam és tanácsoltam:

— örülj, hogy nem kaptál ki. Eredj és kérj bocsánatot Sundi- tól.

Nagyranyilott szeméből

ömlött a felhábor^^. Mondta is:

— Csak akkor ütöttem, amikor megrúgott, pedig szelíd lovat játszottunk. Sundi kérjen bocsánatot.

Komoly felnőtt mit tesz ilyenkor? Bölcsen és okosan magyaráztam: te nagyfiú vagy. Sundi kicsi, eltévesztette a játékot, azért nem kell mindjárt verekedni. És félreérthetetlen kívánsággal kezdtem a lelkigyúrást:

— A békülést neked kell elkezdeni.

f ackú az ujját rágta. Nagy gondban volt. Az ősz- szefüggést és az értelmességei kereste az elhangzottakban. Se- hogysem tudta megérteni a nagt feladványt: a sértett kövesse meg a sértőt. Segíteni akartam:

— Értelmes fiú vagy. Sund nem akart, biztosan nem akar. megrúgni. Ezért kell bocsánata:

Icâ.riÂl. ’Rpk.ülÁP.tp.k. ki STP.npr).