Népújság, 1956. május (11. évfolyam, 104-127. szám)
1956-05-06 / 106. szám
Szobrot kapott Móra Ferenc Kiskunfélegyházán — Szoboravafás elé — Ha bárhol az országban ismeretlen emberekkel beszélünk, és megtudják, hogy félegyháziak vagyunk, azonnal Petőfi és Móra városát idézik. Sok éves és fájó tartozást juttat eszünkbe ez, hiszen az elmúlt 10 esztendő alatt jóformán semmit sem tettünk annak érdekében, hogy városunk szép, haladó irodalmi hagyományait megbecsüljük. Mindig akadt ugyan a kiskunok között egy- egy lelkes ember, aki' szivvel-lélekkel végezte ezt a munkát, de ezek csak elszigetelt kezdeményezések maradtak. Arcpintó arra gondolni, hogy az 1920-as évek Kiskunfélegyházája választotta Mórát díszpolgárává, és elsősorban azok ünnepelték, akiknek a Daru utcai szegénygyerekhez semmi közük sem volt. Mi már csak az író emlékezete iránt ro- hatjuk le tiszteletünket. Sajnos, kevés íélegyhá- í\ és különösen kevés fiatal tudja azt, hogy ez a tehetséges és eredeti hangú író, Móricz Zsigmond mellett a magyar parasztság legjobb krónikása, menynyire magáénak vallotta városunkat, és menynyire városunk fiának vallotta magát. Hiába került el Szegedre, hiába emelte szárnyára az írói hírnév, 1933-ban, halála előtt egy évvel is így beszélt: »Akik írásaimat ismerik, azok tudják, hogy Félegyházán élek... Az igazság az, hogy én vagyok egész életemmel adósa ennek a városnak... Engem 1 élegyháza tett íróvá... Nekem Féi egyháza jelenti apámat, az ő derűjét, az anyám simogató kezét.« . Mórát elsősorban az teszi nagy íróvá, és ezért áll különösen ma közel a szívünkhöz, mert mindig megmaradt a szegény emberek írójának. Szerényen mondja élete végén: »... abban is hű fia vagyok városomnak, hogy éppen olyan szegény vagyok, mint ő ... Én tulajdonképpen doktori családból származom, édesapám a szegénységből volt doktor, még pedig doktor ut- riusque juris, amennyiben szegény volt, úgy is, mint iparos, úgy is, mint paraszt.« Nagyon sok nevelőerő és eddig kiaknázatlan kincs rejtőzködik ennek a méltatlanul elfelejtett, és különösen szülőföldjén elhanyagolt írónak műveiben. Egy-egy kötetéhez hosszú éveken át csak magánkönyvtárakban lehetett hozzájutni, és éppen a napjainkban megjelenő könyveinek hatalmas népszerűsége mutatja, mennyire időszerű volt már könyvkiadásunknak leróni ezt a tartozást. Városunk nagy költő- fia, Petőfi Sándor szobra már áll. Most a leginkább félegyházi író emlékművét is felavatjuk. Róla nevezzük el azt az iskolát, ahol néhány becsületes, jószívű tanár segítsége lehetővé tette, hogy kiemelkedjék a »Földhözragadt Ján„- 6ok« világából. Legyünk büszkék erre az íróra, ismertessük meg ifjúságunkkal. Tanulják meg fiataljaink, hogy az elmúlt 10 év alatt menynyire megrövidült és mennyivel könnyebbé vált a szegénysorról a felemelkedés lépcsőjét jelentő iskoláig az út. Forradalmiságot, elszánt lázadást hiába keresünk írásaiban. Nem követel és fenyeget, legfeljebb kér. Feltárta azonban a kisemmizett magyar milliók tarthatatlan helyzetét, és olyan közel került népének szívéhez, amilyen közeire csak legnagyobb íróink tudtak férkőzni. Igaza van, amikor így beszél magáról: »nem vagyok csillag, csak rőzsetűz, de amíg ég, meleget tud adni az egyszerű embereknek.« Keresztes Nagy Imre tanár, Kiskunfélegyháza. 000-0000OOCKJOOOOOOO-OOOOOOOOOOOOO-OOOr >Móra Ferenc: \Ének a mosó-asssonyi'uit A leknő mellet görnyedezve Pár tarka rongyot öblöget, Sűrű verejték összefolyj» Hús homlokán a fürtöket. A lúg magát beleette, rágta Bekötött ujja sebibe — Ti habkezü nagyúri dámák, Öli jertek, jertek most ide! S a hogy két reszkető kezével Csavarja buzgón a ruhát, Fakó ajkával fölsorolja Ötvenhat cv bú-baját S bár pillájára könny szivárog, Mosoly kél szája szögibe — Ti lágyszívű nagyúri dámák, Öh jertek, jertek most ide! Az élet, mely így megviselte, A szenvedések lánc-sora, De vérsíró sebét szivének Ű nem fitogtató soha. Álmatlan éjszakák sóhaját Sohsem hallotta senkisc — Ti jajgató nagyúri dámák, Öh jertek, jertek most ide! Fölér a minden Golgotával, Ha a szegény urat nevel Magának sok rongyoskodásán, Magának sűrű éhivei. De jó az Ür, hogy adta őket, Gondot viselni volt kire — Híres anyák, nagyúri dámák, Öh jertek, jertek most ide! De bár az évek fürge szálltán Akár az ujjam, úgy maradt S megroskadott a délceg asszony A sok száz nehéz kereszt alatt A szenvedések tengerén is Maradt reménye és hite — Ti csüggcteg nagyúri dámák, Öh jertek, jertek most ide! A kiknek lágy kacsója, karja Gyűrűvel, csipkével tele: De sokkal szebb a tieteknél Ez asszony lúgevett keze! Kinek nagyúri büszke szivit Hitvány selyemvért födi be: Hányszor szebb a tieteknél Az én anyám szegény szive! Móra Ferenc névaláírással a Félegyházi ilír- ; lap 1898. évi július 31-i száma közölte. — Július g 28 édesanyja nevenapja, Anna-nap volt. MÓRA FERENC: ^Petőfi Sándor Született a porban, mint minden, ami nagy. Született ösme- rehenül, szegényen és névtelenül, született a szabadság istenének jókedvébül. rabláncok három- százados csörgésibül, tolvajsötétben imbolygó lelkek titkos imád- ságaibul, vértől biboros trónusokra szórt átlcokbul; villámok csutáibul, viharok szerelméből. Mit akartok többet? Születését nem hirdették ágyúlövések, gyámoltalan karjait nem takarta aranyos pólya, keresztvizet nem csurgatott fejére kardinális: azt a fejet, melyet a hazaiszeretet halálos töviskoronája után glóriával övez minden nemzedék, azt a fejet akkor csak egy útszéli paraszt kérges tenyere simogatta, egy együgyű parasztasszony meleg könnyűje locsolta. Mit akartok többet? A génius születése csuda, mint a szivárványé: miért soprenétek el fölüle a mithojsz aranyos ködét a kegyetlen tudás hideg szelével? A többit mondja el róla az árvalányhajas puszta, a csalfa délibáb, a felhőlakó sasmadár, a kanyargó Tisza s a bősz szélvihar, mely beüvöltötte szilaj dit- hirambjaival, harsogó riadóival a zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes táját és az aranykalásszal ékes rónaságot! Aztán mit kérditek az éjszakák csudájától, az ég titokzatos vándorától. a hulló csillagoktul: honnan jössz, hova megy? Az o küldetése csak annyi, hogy az éjszaka sötétségében föllobbanjon, mint vigasztaló szövetnek a népek Golgotáján, hogy hírt adjon a földnek egy ragyogóbb világnál. Azután kihalhat, széthullhat, nyomtalanul elveszhet. Szent fejét összetaposhatták kozák-lovak patkói, megváltó vére vadrózsát nevelhetett a segesvári csaták porában, bujdo- kolhatott idegenben, éhen halhatott embertelen vadonban: elsorvadhatott a szibériai halálmezőkön; vagy magához emelhette tüzes szekerén az Isten, hogy legyen az égben angyala a szabadságnak, gondviselője elnyomott népeknek, villámruhába öltözött átka ijedős zsarnokoknak — mindegy: az ő küldetése betelt. Hírt adott a földnek egy ragyogóbb világrul, melynek szabadság a fundamentuma, hazaszeretet a boltozatja, testvéri egyenlőség az éltető napja. Ahol együtt emészt a rozsda rabláncot, koronát, ahol a dicsőséges nagy urak ölelkeznek a misera plebs contribuenssel. Ahol hívő és pogány együtt áldozik egy eleddig ösmerctlen istennek, akinek oltárán ez a fölírás ragyog: Világszabadság - ; ; Miért akarnátok, hogy még most is éljen? Hogy mindennap meghaljon halálnak halálával? Hogy mindennap vértanúja legyen eszméinek? Hogy megosto- j rozzák, mint országhábontót, , vagy kővel, sárral dobálják, mint j futó bolondot? Mért akarnátok? j Adjatok ellenben hálát a világo- j kai kormányzó bölcsességnek, í nie’y adott nektek olyan szentet, j kihez fogható nincs a népek tör- j ténetében és nem lesz soha! Ez a nap nem gyászünnep, hanem a nemzeti génius diadalünnepe. Toll nem írhat ma elégiát, csak himnust, ragyogó, büszke győ- zedelmi éneket. Ti magyar költők rázzátok le ma szárnyaitokról a köznapiság modern porát és gyújtsatok tüzet a jövendő ifjúságnak, ti magyar férfiak boruljatok le a hazaszeretet elfelejtett istene előtt, ti magyar nők, ; hintsetek be virággal minden kis i talpalatnyi helyet, ahová ő valaha lépett: ne mondja majd egy nálunknál nagyobb, ő hozzá méltóbb nemzedék, hogy még csak ünnepelni se tudtunk, — j ha majd eljövendő lészen a vi- j lág, az a ragyogó világ, melynek szabadság a fundamentuma, hazaszeretet a boltozatja, testvéri egyenlőség az éltető napja, ahol hivő és pogány együtt áldozik egy eleddig ösmeretlen istennek, akinek oltárán ez a fölira* ragyog; Világszabadság! (Megjelent a Félegyházi Hírlap 1899, július 30-1 száma- ; bún. vezércikként,) l Képek a megyeszékhely dolgozóinak május 1-i színpompás felvonulásáról
