Népújság, 1956. április (11. évfolyam, 79-103. szám)

1956-04-15 / 90. szám

I r o ci al om '=**** Művészei

Katona József és író-kortársai

As elmúlt években

szép szokássá vált, hogy e lap hasábjain születése és halála évfordulóján megemlékeztünk Katona Józsefről, Kecskemét nagy költő-fiáról. Félő azonban, hogy ez a szép szokás megszokássá válik, fel sem figyelnek rá. Kü Ionosén akkor, ha az emlékező cikkek beérik azzal, hogy újra és újra kiutalványozzák az ün nepeltnek a halhatatlanságot.

Hasznosabbnak, a figyelmet inkább megérdemlőnek tartjuk, ha az évfordulón Katona életének és költészetének egy-egy mozzanatára, egy-egy problémájára hívjuk fel a figyelmet. Ezért elevenítjük fel most azokat kapcsolatokat, amelyek Katonát írókartársaihoz fűzték.

Ászul kell kezdenünk,

hogy Katona a pesti színészek társasagában otthonos volt, az irodalom berkeiben azonban nem. Nemcsak azt mulasztotta el, hogy személyes kapcsolatokat keressen az irodalom akkori elismert tekintélyeivel, hanem még azt is, hogy alkalmazkodjék az irodalmi életben szokásos •társalgási« nyelvhez, tónushoz, Ismeretes, hogy Bánk bánja a kolozsvári dráma-pályázaton mellőzésben részesült. Sokan és sokféleképpen találgatták, miért. Pontos és végleges választ aligha kaphatunk erre a kérdésre; de a mellőzés okai közt feltétlenül szerepet kell tulajdonítanunk annak a hangnak, amelyen Katona az irodalmi kritikusokról, a recenzensekről nyilatkozott a Bánk bán első kidolgozásának erőjátékában. Ezt írta:

»ËN: Nézd, nézd, amott az a sovány legény mely szájvonyít- va hányja félre a sok könyveket — nini, hisz a feje üres — ve- lőtlen. — MENTOR: Oh, az a recenzens. ÊN; Gutát, komám, miféle marha az? MENTOR: Egy olyan ember, aki aztat is, amit megengednének a tovamondott urak (feljebb a cenzorokról volt szó) tökéletesen elítéli fidibusznak, aki egy pohár bor mellett Ítéletét kimondja, s eltapodja minden érdemét egy olyan munkának, amin a szorgalmatos szerző talán esztendeig tőré az eszét; csupán azért, mivel vagy nem érti, vagy pedig liaszont vadász.« Petőfi jut eszünkbe, mikor ezt a részletet olvassuk, ő is ilyen közvetlen tiszteletlenséggel és ilyen maró gúnnyal nyilatkozott nem egyszer az értetlen és rosszakaratú kritikusokról. S mindezt olvasták azok a kritikusok, akiktől Katona műve kedvező megítélését várta. Alig'ha hangolta őket különös jóindulatra!

A cenzúra nem engedélyezte a Bánk bán előadását, csak ki- nyomatását. Katona tudta jól, hogy a színpadról letiltott dráma könyv formájában aligha juthat népszerűségre, mégis élt a nyomtatásbeli engedéllyel. Arra számíthatott, hogy ha a közönséget nem is, a hozzáértőket meghódíthatja művével. De ebben is csalódott. Azt sem tudjuk bizonyosan, elolvasták-e egyáltalán azok, akik ítélete, elismerése nyomott volna a latban: Kazinczy,

Kisfaludy Károly, Kölcsey. Any- nyit azonban megállapíthatunk egy-két célzásukból, nyilatkozatukból, hogy Katona nem volt rokonszenves előttük. Nyílt szókimondását faragatlanságnak, parlagiasságnak és tiszteletlenségnek tartották.

Dramaturgiai érlekezését —, melynél ebben a tárgykörben nem írtak magvasabbat magyar földön —, Katona így fejezte be: -Te, kedves nyelv, meiynel; ügyéről itt fűzfám alatt talán füzfamódon okoskodtam, szólítsd meg még fiaidat azért, amivel anyjoknak tartoznak. Ha egyenesebb vala szónk, mint szerelnek, mondd, hogy mi a mezőről való

vagyunk, igazat szóloltunk, senki tagadhatja.« Aligha képzelhető el nagyobb ellentét, mint ami a »fűzfa módon okoskodó«, »mezőről való« Katona és a finom ízlésű, ai’isztokratikus magatar- tású Kazinczy között van. Nem leéli hát különös csodának tartanunk, hogy Kazinczy sehol, hatalmas levelezésében sem tesz említést Katonáról, a Bánk bánról. Lehet, hogy az ízlésbeli ellentétet részéről még személyes sértődöttség is élezte. A dramaturgiai értekezésnek ezt a kifejezését: »a Parnasszusra könnyen szamárháton nyargalhat az em bér« — magára érthette. A Mon- dolat címlapja ábrázolta Kazin czyt így; szamárháton ügetve a Parnasszus felé.

Kölcsey sem nyilatkozóit sehr,! közvetlenül Katonáról és művéről. Közvetve azonban igen. 12 évvel a Bánk ban megszületése, 7 évvel kinyomtatása után egy tanulmányban megállapította, ■hogy a magyar irodalomban szamba vehető tragédia még nem született. Egy másik írásában kikel azok ellen a »géniekében, akik a theoriában való járatlanságukkal, szilaj és szabad természetükkel tüntetnek. Valószínűleg a »mezőről való« és »fűzfa módon okoskodó« Katonára céloz, mert »jeruzsálemi András királyunk idejét«, a Bánk bán cselekményének idejét is emlegeti.

Kisfaludy Károlyt személyesen ismerte Katona. A drámaírásban ó volt a szerencsés vetélytárs: tarsolyában a színpadról letiltott Bánk bánnal az ő összehasonlíthatatlanul gyengébb drámáitól keltett tapsviharokat kellett hallgatnia. Katona nem ösztönös alkotó volt, hanem tudatos művész. Ismerte a drámaírás minden csínját-bínját, Helyesen látta, hogy Kisfaludy drámái nem időtálló művészi alkotások; azt is észrevette, hogy sikerüket csak a »nemzeti dicsekedésnek«, a hangoskodó nemesi nacionalizmusnak köszönhetik. Mindezt meg is írta. Az Ilka bírálatában Kisfaludy egyik legnépszerűbb művének gyöngéit tűzte gombostűre, dramaturgiai értekezésében pedig sommásan így ítélt a Kis- faludytól követett irányról: »...az írónak, ...ha dicsőséget akar aratni, nem jóalkotású, hanem csak dicsekedéssel teljes hazai drámát kell írni; — még a szép tettek is elmaradhatnak, elegendő az, ha teli tömettetik a darab azoknak dicsekedő emlegetésével. Most hát támadjon egy, aki e mód szerént írjon, már Magyarország mindjárt megtalálja fénikszét.« Ez a ítélet tökéletesen egyezik azzal, amit később Kisfaludy Károly maga is vallott ezekről a pályakezdő művekről. Ekkor azonban még csak irigységet és rágalmazást lát benne, A Ilka-bírálatról ezt írja egyik levelében: »Meg kell . . . vallanom, örömömre szolgált, hogy mindazok, akik ezt a kéziratot olvasták, nevetve dobták felre, s hangosan méltatlankodtak. Már többen ajánlkoztak, hogy a még egészen ismeretlen recenzensnek megfelelnek, én azonban soha egy sort sem válaszolok reá. Érzem, hogy dolgozásomban nem nemtelen ösztön vezérelt, s míg öntudatom emel, felőlem akár rekedtre kiabálhatja magát a rágalmazás és irigység.« Katona Bánk bánja egy példányát dedikálta Kisfaludy nak. Kérte, hogy tudósítsa, ha valamit meg tud fogadtatásáról, sorsáról. Az előzmények utón azonban nem csodálhatjuk, hogy Kisfaludy sem igyekezett meg- törni azt a süket csöndet, amely a Bánk bán körül kialakult.

Egy színész, Udvarhelyi Miklós vitte először színpadra és sikerre a Bánk bánt, 1833-ban, három évvel Katona halála után. Az irodalmi közhangulat még ezután is sokáig fagyos maradt iránta. Első igazi rajongói csak a •sü-es években támadnak, irodalmunk népies irányba yaló fordulásának idején.

Utaltunk már rá, hogy Katona szókimondó közvetlensége, irodalmi tekintélyek előtt való megnemalázkodása Petőfit juttatja eszünkbe. Úgy gondoljuk, hogy nemcsak származása és nagy művének mondanivalója, hanem az irodalmi életben való helyzete is a plebejus Csokonai és Fazekas mellett, a forradalmár Petőfi felé vezető úton jelöli ki a helyét,

*

(Kazinczy, Kölcsey, Kisfaludy Károly szerepe ebben az összefüggésben kedvezőtlen színben tűnik fel. Talán szükségtelen ugyan, mégis megjegyezzük, hogy ez nem érinti más területeken szerzett hatalmas érdemeiket. Az irodalom története igen bonyolult folyamat; egy nézőpontból nem lehet áttekinteni, még kevésbé megítélni.)

Orosz László a TTIT tagja

Tavaszi dal

Sok, sok apró bárány legel kint a réten, mint megannyi csillag szétszórva az égen,

friss, harmatos Kiben • harapnak vidáman jóllakva indulnak haza valahányan.

Négy kisgyerek gurul utánuk a porba, maszatos, mosolygós képük piros pozsga.

Hol előbb szaladnak, hol hátra maradnak, most meg összebújva tanácsot tartanak.

Karcsiból kovács lesz, Tóniből traktoros.

Géza te mi leszel?

— én meg géplakatos!

Peti paraszt marad, neki az a terve; brigádvezetö lesz a szövetkezetbe !

Vjra elindulnak, fogják egymás kezét, megszorítják, mintha már a szerszám nyelét

ölelné bársonyos izomnyaláb Iwrül.

Apró kis .terveknek dzellöcske is örül.

Fölülte ti a hírt a bárányfelhőkre, nap sugározza szét erdőre, mezőre.

Eszik Sándor

A kellemetlen ember

íí hatos iroda bal sarkában mindössze két napig állt gazdát* C'C lan az íróasztal. Megérkezett az új bérelszámoló.

Nem nagy eseméiiy az ilyesmi. Bemutatkozások, sok szerencsét, ha kell, szóljon, segítünk. Barna Istvánnal sem történt másképp. Az egyik gépírónő megjegyezte ugyan, hogy kissé hasonlít Papp Lacira, de satnyább kiadásban. A pillanatnyi érdeklődés ezzel meg is szűnt. Zavartalan nyugalommal végezhette munkáját,

A személyzeti osztályon átolvasták az életrajzát; Megállapították, hogy a bátyja nyomdász, így rá lehet bízni a faliújságot.- Amúgy sem nehéz az, csak ideg kell hozzá. Vidrányinénak is könnyebb lesz a helyzete, többet foglalkozhat az MNDSZ-bélye- gek szétosztásával. Mindkettőjüket értesítették telefonon. Barna István hétfőn délelőtt tizenegytől kezdve faliújság-felelős lett. Hiába tiltakozott, magyarázott, érvelt, Csüggedten tette le a hallgatót.

Két hétig próbálgatta. Sehogyan sem ment a dolog. Futottak előle, ha látták. Összeszorított szájjal gyártotta a cikkeket. Maga írta és olvasta valamennyit. Nem akarta feladni a harcot. Magára haragított mindenkit. »Kellemetlen ember« — így emlegették.

/Egyszer este, rántotta után, mindent elmesélt a bátyjának.

Őszintén. Kétheti kálváriáját, meddő. küzdelmét.

— Nem értek az ilyesmihez — mondotta a bátyja. .— Más a nyomda és a szerkesztőség. Azokat keresd fel.

Másnap felment a szerkesztőségbe.

Egy szemüveges újságíró türelmesen végighallgatta, majd három cigarettányi időt beszélgettek. Barna hallgatta is, kérdezett is és egyre inkább kezdett rájönni a dolgok nyitjára.

— Nem ördöngösség ez — foglalta össze végül az újságíró. — Csak arra kell ügyelni, hogy üzemi faliújság legyen igazán és ne elméleti folyóirat, szemináriumpótló, vagy valamelyik újság ross; utánzata. Az üzem tükre legyen. Magukról szóljon. Helyi problémák, érdekességek, hírek, amik mindenkit érdekelnek. Olyanok amiket szívesen írnak és olvasnak, Ügyeljen a fokozatosság elvére is.

Barna boldogan sietett vissza munkahelyére.

— Javul a koszt — hallotta délben az egyik megjegyzést. Pár perc és megbeszélték a cikket. A folyosón haladva panasz ütötte meg a fülét. A hármas műhelyben már két hónapja rossz a szellőztető. Nem volt nehéz az illetőt rábeszélni, hogy írja meg.

A következő reggel három cikk várta az íróasztalán. A harmadikat a könyvtáros írta. Neki senki sem szólt, csak hallott fc másik kettőről és hirtelen kedvet kapott. Jó írás volt az is. Pár olyan regényt ismertetett röviden, amelyek az üzem munkájává- kapcsolatosak. Az eddigi olvasók véleményét is idézte. Nem sokka később, hogy a papírlapokat ráhelyezte a táblára, híre futott támadó cikk van a faliújságon! Jó, öreg tábla... Soha nem álltak előtte annyian.

Az eső legelső cseppjére kell csak soká várni; A többi jön. egymást követve, szaporán. így volt ez a faliújságnál is. Pár hét telt csak el és már harmadnaponként cserélhették a cikkeket. Ak: hétfőn új filmet nézett meg, keddre írt róla. Közlési vágy, újságírási láz támadt. Akadt állandó sporttudósítő. A portás pirulva nyújtott át gondosan titkolt verseiből. A konyháról felküldték ynnak a finom és omlós tésztának a receptjét, amely mindenkinek annyira ízlett, de eddig senkinek sem árulták el. Állandó folytatásokban közölhették Borbély Petemé »Miket ír az unokám Lenin- grádból?« című írását. Igen nagy érdeklődést keltett az a cikk is, amely a »Milyen lesz a gyárunk öt év múlva?« címet viselte.- Rövid, de csattanós megjegyzések a divat túlzóiról, ízes egyéni politikai vélemények, s így sorolhatnánk tovább. A várakozók gyűrűjétől körülvéve helyezte el a századik cikket. Bogáti szaktárs ú; munkamódszeréről szólt és koszorúval körülfont, hatalmas 100-as szám díszítette,

A készáruraktár egyik fiatal dolgozója, aki ezúttal felcsapotl CJL- alkalmi riporternek, izgatottan kérdezte Barna Istvánt:

— Mit érez most?

Valami szépet, okosat, ünnepélyeset szeretett volna mondani a faliújság szerkesztője. Kereste a szavakat egy darabig, végül elszégyelte magát és egyszerű őszinteséggel, halkan csak eny- nyit felelt:

— Nagyon boldog vagyok. ;.

Fazekas Tiborc

Ha ciné, ma lenne 70 éves a „rímek szelíd mestere*'. Fénylő homlokát babér övezné, műveit a nemzet elismerése, létért való harcát alkotó békévé oldaná népünk gondoskodása.

Testi valóját egy kép örökítette emlékezetünkbe: szenvedésben megtisz-i tűit arc, a világra idegenül csodálkozó tekintet és egy szívhez szorított könyv. Szellemének „örök virágait“ pedig az a néhány kötet őrzi, amelynek termékei távozása óta már klasszikus értékké nemesedtek.

Költő volt? a nagyok közül való, akit tehetségén túl jelleme, megrendítő élete, sorsvállalása, kultúrája és szolgálata avatnak naggyá, A mélyről

Tóth Árpád

indult el és az oszlálytár- sadalmak vastörvényei miatt sosem juthatott magasabbra. Gyermekkora a századvég boruló kispolgári világának sivár környezetében száll el, ifjúsága az éhbérért loholtató kapitalista sajtó sötét műhelyeiben, rövid ferfikora a tüdővész gyilkos szorításában. Élete tökéletes példázat, mely értelmet nyiltau mutatja.

Költői fejlődésének útját mesterien festi a nemrég megjelent róla szóló nagy tanulmány. A hanyatló polgári életérzés és szemlélet öncélúságáíól indult cl, „feljutott a szocialista forradalommal valu együttérzés, sót azonosulás magaslatára^ s a forradalom bukása után megvetette lábát a lehetséges ellenállás kemény pozícióiban. Nem volt következetes forradalmár, de a világháború és a forradalmak alatt erősen közelébe érett a marxista- leninista forradalomnak, költészete a bonyolulttól az egyszerű, a burzsoától a népi, az egyéniből a közösségi felé haladt.. Fejlődésében híven tükrözi a kapitalista hanyatlás társadalmát, az imperialista világháború kaotikus válságát és a forradalmi fel- szabadulást, végül a dolgozó tömegek elnyomatását és belső ellenállását. Csokonai, Berzsenyi»

Arany, Vajda, Ady útját járta, tőlük kapta a leg- töb rokoni ihletést st szemlélet, a tartalom, a művészi kifejezés területen“. (Kardos László: Tóth Árpád.) Nem volt harcos költő, de nem vált meg' alkuvó, áruló költővé akkor sem, amikor fenyegetés vagy csábítás egyaránt erre terelte volna* Költészete annak bizonysága, hogy népünk legte* kétségesebb költői minői? szabadságra vágytak, és a maguk módján mindig tiltakoztak az elnyomó rend ncpellcncs uralma ellen, még akkor is, ha elkoptak a vergődő és fénytelen harcokon.

N ánásx Miklós, a TTIT tagja