Bácskiskunmegyei Népújság, 1955. október (10. évfolyam, 231-256. szám)

1955-10-30 / 256. szám

vVsAAAíO Művészei ~~ Irodalom WWW A TRAKTOR NEM HAGYJA MAGÁT DÉLUTÁN NÉGY ÖRA. ülök az íróasztalnál, s az előttem lévő lapra sorakoztatom a betűket. Úgy, mint katonáit a hadnagy. Tollal-tintával, mert vére készül. Elbeszélő költe­mény. Már a hagyomány és a műfaj iránti tisztelet sem en­gedi, hogy géppel kopogtassam. Az államalapítás koráról szól. Aranyhajú Léla, a rabbá lett fejedelemlány és Doboka fia, Csanád vezér szerelméről. S az Arany János által majdnem megírt történet keretében ma­gáról a korról, mozgató erőiről, az új és az elavult harcáról. Egész beleélem magam István sorsdöntő korába. Azt sem tud­nám megmondani hirtelen, hogy milyen nap van ma, Vagy mi­kor lesz anyósom névnapja. Lé­lát látom csak, a diadalmas rablányt: Szeme kék kristálytó legszebb hulláma. Olyan mély, mint gyermek békés, boldog álma. Ártatlan nézése nyugtat is és éget, csókolgatva lágyan erdőt, messzeséget, Bőre hamvas, piros. Ajka friss cseresznye, férfi csak csodálta, soha nem ízlelte. : : Az »epikai tizenkettes« sorok dakulását valami furcsa zaj ráborítja. Dübörgés, Mindig kö- íelebbről. Egyre erősebben. Szétpattan a hangulat, mint a szappanbuborék. Hol van már Léla, a szekér és a többi? A (aj uralkodik. BECSUKOM AZ ABLAKOT, oár a cigarettafüst légiói miatt nem ajánlatos. Mindegy. In­kább fulladjak meg, csak az ördögmotolla dübörgését vala­hogyan ki bírnám űzni, Hiábavaló kísérlet. * Már azt is tudom, hogy trak- orról van szó. Gondolatban ri- rr.ánkodni kezdek. Megszorult kétségbeeséssel: — Kedves traktor, kissé hal­kabban ... Hagyj nyugodtan ír­ni. Legalább félóráig.;: Könyörgésem nem hatja meg a gépet. Zúg, morog tovább. —- Igazán, mi bajod velem? Mit Vétettem ellened? A traktor természetesen nem válaszol. Tépelődésem közepette ismét 3 papírra téved tekintetem. Az előbbi verssorokra. Léla bájá­nak magasztalására. Villámcsa­pásként hasít belém a felisme­rés. Érteni kezdem a kegyetlen- monoton dübörgést. Mintha vá­laszolna. — Buta ember! Ülsz a szobá­ban. Női szépségről, régi idők párviadalairól regélsz. Itt va­gyok én! A jelen! Dübörgőm a holnapot! Még most sem hallod? Micsoda ritmusom van! KABULTAN ÜLÖK. Mentsé­geket, érveket keresek. Azt, hogy tiszta a szándékom. Nem menekülni akarok a má­ból. Ellenkezőleg: történelmi tényekkel igazolni szinte, hogy az idő kerekét már akkor sem lehetett Visszafelé forgatni. A fejlődő, az új, a szükségszerű győz. — Haha! Ugyanazt mondod, mint én! Hagyd Lélát! Kár olyan messzi visszamenned. Engem fi­gyelj! Nem kell előzőleg húsz könyvet végigtanulmányoznod, csak a szemed-füled-szíved ki­nyitni. Az államalapítás meg­történt. Ez a mostani még dicsőbb! Nem lehet vele vitázni. Alkudozni próbálok. Nem hagyja magát. ELINDULOK A HANG FELÉ. Jó tíz perc séta. Már lá­tom is. Hangja így lármásabb ugjan, de békeSségesebb. Né­zem. Még közelebb megyek. —' Rólam is írj — pöfögi ba­rátságosan. Biccentünk, összemosolygunk az ismerős traktorvezetővel. Munkája és a zaj miatt más­képp nem is köszönthetjük egymást. Föld. Gép. Rajta az ember. Az új Csanád... És maga a traktor? Érdekes, most tűnik fel eiőször, mennyi forma! Micsoda tökély! Csillog, mintha új lenne. Jói gondozzák. Lámpaszem, hogy éjjel is lásson. A szántás? Mint­ha mérnökök szerkesztették volna. Három helyen mérem sebtiben tört gallyal a mélysé­get: egyforma. A sorközöket négyszer: hajszálpontosan egye­ző távolságok. Milyen egyszerű és milyen felséges a gép és a művelet! Szép és hasznos. Röviden: őszi szántás. Ha festő lennék, a képnek ezt a címet adnám. Nem. Több közül lehetne vá­lasztani. Harc. Győzelem. Élet. Történelem. HlABA, ÍGY VAN! A sze­repek cserélődnek. Délelőtt én tanítok harminckét gyermekei, délután pedig nekem ad leckét a traktor, az élet... S nagyon jói van így. Fazekas Tiborc. REJTENÉS Rövidnadrágos kisfiú Újból beszél, már járni tud megtudta már, a háború nem feledte a háborút! nem tréfa. Testét csúf szilánk A teste nőtt is, hangja más, sebezte, marta gyötrő láz. de benne él az irtózás! Kenyérről, csendről álmodott Nem kell! kiáltom, háború, a pince mélyén, s átkozott mert én voltam a kisfiú mindent, mi fáj, mi jajt arat, és benne éltem már egyszer, embert, papírt, szót,' vasat... Nyugalmas béke, béke kell! ,.. Ha ára örök szolgaság: egy percig sem aikutárgy a béke. Mert mit ér neked szabadság nélkül életed? OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOCOOOOOOOOóíKKKKKXJ-OŰOÚOÖ A HÉT KÖNYVEI UJ MAGYAR KÖNYVKIADÓ: Esperanca: Úriemberek. Regén; Groszman: Sztyepan Kolosugin. Regény. Heym: Aranyváros. Regény. Lindsay: Elárult tavasz. Regény. KÉPZŐMŰVÉSZETI ALAP: Fenyő Iván: Dürer. (A realizmus nagy mesterei. MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ: Barabás Tibor: Beethoven Veres Péter: Számadás, önéletrajz. MŰVELT NÉP KÖNYVKIADÓ: Geréb László: A hazai osztály­harcok irodalma. Köpeczi Béla—Várkonyi Agnes: II. Rákóczi Ferenc. (Magyar Történelmi Társulat.) Nővérré: Levelek a táncról és a balettekről. SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ : Barta Lajos: Szerelem és más színművek. London: Az éneklő kutya. Tamási Lajos: Dal az ifjúságról. Vörösmarthy Mihály összes versei. SZIKRA KÖNYVKIADÓ: Nemes Dezső: A he.zafiság kér­dése és a jobboldali jelenségek. (Előadás.) Smerling: A százarcu liőr. (Érdekes könyvek.) Willard: Vádol a védelem. Lenin és Gorkij barátsága az ész és szív, a tett és a tettet for­máló szó csodálatos barátsága volt. Gorkij gyakran kereste fel Lenint a forradalom után is. Felolvasta új műveit, taná­csokat, véleményt kért. — Képünk: Lenin Gorkijjal, a nagy proletár íróval. cA Qlaqy \ Ok tó her Im i Nincs hatalmasabb fegyver, mint a forradalom szava. A szó, amely tettékből támad és tetté válik. »Anyagi erőt csak anyagi erővel lehet megdönteni — mondotta Marx, — de az elmé­let maga is anyagi erővé válik, mihelyt a tömegekbe hatói.« A forradalmi elméletnek a tömegekbe hatolásat hatalmas erővel segítették elő a cárizmus nyűge alatt készülődő forradalom számára a nagy orosz írók, az értelmet és szívet hordozó szavak munká­sai, allcotóis A Nagy Októberi Szocialista Forradalom előtt a nép fiai, a forradalom lánglelkú vezérei mellett olyan író is küzdött müvei­vel a tőkés kizsákmányolás, a cári elnyomás ellen, akinek hang­ját minden proletár meghallotta. Ez az író Gorkij Maxim voit. Első elbeszéléseit a csavargókról, a számkivetettekről, a tár- saaalom perifériáján élő, züllésbe taszított emberekről írta. Min­den szava vádolt, de művészete nem állt meg itt. A vádból forradalomra késztető ösztönzés lett.. Részt vett az 1905-ös for­radalomban, majd megírta »Anya« című regényét, az izmosodó munkásmozgalom hősies küzdelmének utolérhetetlen ábrázolását. Megmutatta az egész nép előtt a meg nem alkuvó, önfeláldozó forradalmárt. Felmérte és ábrázolta azt a tengerét a kínnak, amiben a munkásosztály élete folyt a töke igájában. Gorkij kor­szakot formáló művei sokfelé eloszlatták a tudatlanságot. Érlel­ték a forradalom erőit. 1917 októberében Gorkij már Lenin mel­lett állt. Egy évtizeddel korábban kezdődött barátságuk a for­radalom lánglelkú vezérének haláláig tartott. Határtalan szere­tettel ragaszkodott azután is a nagy író Lenin és Sztálin pártjá­hoz. Így írt: »Nálunk az ember iránti szeretetnek fel kell tá­madnia — s fel is támad — az ember alkotó energiája iránti csodálatos érzésből, az embereknek abból a kölcsönös tiszteleté­ből, amelyet az élet szocialista formáit megteremtő határtalan munkás kollektív erejük vált ki belőlük, a Párt iránt érzett sze­rétéiből, amely Párt minden ország dolgozó népének vezetője és minden ország proletárjainak tanítómestere.« A nagy tró nemcsak ezzel a regényével, »Ellenségek« című színművével méginkább hozzájárult a Nagy Október előkészítésé­hez. Ebben a darabban már az eggyé forradó munkásosztály ha­talmas erejéről beszélt. Gorkij nem állott egyedül egy új osztályharcos irodaion. kialakításában. Költők, írók egész csapata harcolt az új élet meg­teremtésén. Vlagyimir Majakovszkij harsány hangja mindig öli csendült fel, ahol erősíteni kellett a harcot. Nemcsak írt, hanem ha kellett, plakátolcat festett, szónokolt. Feledhetetlen verssorai nemzedékeknek adják át a Nagy Október dicső napjainak egy- egy gyönyörű epizódját, nagyszerű pillanatát. Országszerte han­goztatták az ő jelszavait, s új visszhangot ébresztettek versei. Es a Nagy Október harsonázó költői kórusa nemzedékeket nevelt. Gorkij, Solohov, Osztrovszklj, Gladkov, Alexej, Tolsztoj és a többiek szava ma is zeng. Zengő szavuk kórusa egyre erő­teljesebb, mert egy békét építő, hazáját hősiesen védelmező, a kommunizmus távlataiba tekintő szovjet nép új művésznemze- dékcinek érces hangjával gazdagodik. ’ A rézszínű köntösbe öltözött leve- leket frissen táncoltatta az ok- cóberi szél. Tovasuhànt a nyár és át­adta helyét a szüret munkáskedvű hó­napjának. Rudi is befejezte a tanu­lást. Könyveit összepakolta és elrejtette táskája öblös gyomrában. A kisfiú tekintete tanulás közben többször megakadt az asztalra helye­zett kis egyszerű rigai látképen. Rajta orosz, német, angol nyelvű felírás. Ezen a levelezőlapon értesítették a nagy­mamát arról, férje 1922-ben Rigában meghalt. Rudi hallotta, hogy az utcai kapu becsapódott. A legényke már rebbent, hogy kinyissa az ajtót, de ekkorra már apja betoppant a szobába. Köszönés után megkérdezte édesap­jától: — Miért Rigában van a nagyapa sír­ja? — Kész vagy a tanulással? — kér­dezte a férfi. A gyérek igenlően bólintott. Mind- ketten leültek a kanapéra. Az apa megcirógatta a lenszőke fiúcska ar­cát és lassan megeredt belőle a szó, mint az őszi fellegekből az egésznapos aső. — Nagyapád nyomdász volt. Magas, íovány ember. Egyszerű ember voit a ERIK á VETI nagyapa és gondolatai oly tiszták, mini szemeinek tavaszt hozó fénye. Az em­berek nagyón szerették, mert közvetlen modora, jószíve megnyerte szeretetüket. Legényember korában megkezdte a po­litizálást. Mindig a szegéhyemberek iga­záért harcolt. Az urak szemében szúró szálka volt és ezért, ahol csak tehet­ték elnémították vészharangot kongató hangját. Kitiltották a megyéből. Ek­kor Budapestre került. Az újpesti grund proietárgyermekei úgy szerették, mint saját apjukat. Szabadidejében ki­rándulni vitte őket és népdalokra, ha­zafias versekre tanította a rongyos- gúnyájú emberpalántákat. A szülők úgy bíztak benne, akár egy igazi pedagó­gusban. A Hűvösvölgy susogó lombjai alatt ismerkedett meg az ifjúság, a haza szabadság s igazság fogalmával. Fárad­hatatlanul küzdött a nép győzelméért. 1919-ben népbiztos lett. Ebben az idő­ben nágyanyó sokszor hetekig nem lát­ta. Ilyenkor apró, gyöngybetűs levelek érkeztek nagymamához: Jól vagyok. So­kat gondolok rátok. A gyerekekre vi­gyázz. Amikor időm engedi, hazarucca­nok. Csókol szerető férjed; Rezső. A férfi tovább folytatta. A z ellenség leverte a forradalmat *"*• és el akarta pusztítani nagy­apád virágait. Az olyan embereket, mint nagyapa, tömlőébe vetették. Kí­nozták, ütötték, verték őket. Nagyapád a váci börtön falai között sínylődött. Nagymama minden nap ott őgyelgett a börtön előtt, de be nem engedték soha. Az őrök gúnyolódó szavai a lelke leg­mélyéig hatoltak és az önérzetében megsértett asszony könnyezve bandukolt haza az üresen tátongó utcákon. A bortömgazgatónak feltűnt nagy­mama gyakori megjelenése. Magához hívatta és igy szólt hozzá: — Ha a férje írásba adja, hogy le­mond kommunista elveiről és soha töb­bé nem fog politizálni, akkor szabad ember lesz és a hajaszála sem görbül meg. Az asszony, hogy férjét legalább egy­szer láthassa, megígérte, hogy átadja az üzenetet. Tudta, hogy ez hiábavaló ké­relem. Ezt a férjem még nekem sem ígérte meg, nemhogy a »börtönígazga- tónak«. Pedig engem aztán igazán sze­ret. Amikor nagymama elmondta a bör- tönigazgató ajánlatát, nagyapád meg­markolta a rozsdás rácsokat és büszkén mondta: — Százszor Inkább választom a ha­lált, mint sem árulója legyek az igaz ügynek. Nagyapád kicserélték magyar hadi­fogoly tisztekkel és így került ki Rigá­ba. A börtönben a tüdeje megbetege­dett. A szovjet elvtársak mindent meg­tettek, hogy megmentsék az életnek. Már nem volt mentség. 1922-ben meg­halt ... Becsületes ember volt a te nagyapád. A kisfiú most kezdte csak igazán-í*- megérteni, hogy miért a leg­kedvesebb unokája ő a nagymamának; Az öregasszony sokszor megjegyezte: —■ Olyan ez a gyerek, mint megboldogult Rezsőm földi mása. Estelente az ágya- szélére ülteti, ereinek vastag kötelét arcához simítja és szemeinek sárguló ráncai kisimulnak az örömtől. Rudi eleven gyerek. Ahányszor mái rossz fát tett a tűzre. ; A nagymama bölcsen hallgatott, a világért sem árul­ta volna el unokáját. I ? udi besomfordált a szobájába. Az ablakot kinyitotta és az ok­tóberi égen sziporkázó csillagok apró pásztortüzei felé suttogta: — Én is olyan becsületes ember le­szek, mint te voltál, nagyapám. BieLiazki Sándor,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents