Bácskiskunmegyei Népújság, 1955. május (10. évfolyam, 102-126. szám)

1955-05-15 / 113. szám

AZ ADÓÜG YI

— Jöjjön csak egy kicsit, elvtársnő, már egy tételt megint nem találok — szólt a parasztemberekkel körülvett asztal mögül Tandari Ferenc, Ábrahámné lelkiismeretes, szorgalmas munkatársa.

Ábrahámné odalépett a szekrényhez s néhány pillanat múlva egy vaskos könyvben már együtt bogozták, mpnnyi tartozása van Oz »ügyfélnek«, mit és hogyan lehetne sürgősen rendezni, hogy az államnak is jó legyen, és neki se jelentsen nagy megterhelést- Nem nagy összegről volt szó, néhányszáz forint, így hamarosan megegyeztek, hogy a napokban ki is fizeti. A parasztember összehajtogatta írásait, gondosan a zsebébe dugta, és már indult is kifelé. De helyette már újabb felek várakoztak ezernyi kérdéssel, tanácsra várva.

— Mindennap így megy ez nálunk — magyarázza csendesen, hogy a tárgyalókat ne zavarja. — Délelőtti munkánkat rendszerint az tölti ki, hogy itt bent tárgyalunk a felekkel, a délutánok nagyrészét pedig kint töltjük a határban, de sokszor előfordul, hogy az egész napot is.

— Itt azután egy kicsit sem lehet megpihenni, vagy elkényel- meskedni a munkát, mert akkor nem haladunk semmire sem — mondja mosolyogva, és egy parányi, de jogos büszkeséggel, hi-, szén erről a fáradhatatlan, kényelmet nem ismerő munkáról tanúskodik községünk: Csolyós- pálos múlt negyedévi eredménye is. Az első negyedévi adóbevételi tervét ugyanis a község 112 százalékra teljesítette, Es

»... A közétkeztetés forgalma ágén gyors ütemberi nőtt: 1954- ben mintegy kétszerese volt az 1949. évinek...« (A Központi .Statisztikai Hivatal első ötéves tervről kiadott jelentéséből.)

•

Délelőtt van, ebédfőzés ideje. À Kecskeméti Kinizsi Konzervgyár üzemi konyhájában nagy a sürgés-forgás. Az »idegen« »boszorkánykonyhában« képzeli el magát ebben a tiszta, jól felszerelt, mozgalmas helyiségben. Az egyik oldalon két hatalmas, 150 literes gőzüstben fortyog, a finom rizsleves, odább három bu- Jkóüst szomorkodik, ma üresen maradtalt, nem lesz főzelék. A nagy tűzhely ott a sarokban viszont roskadozik a lábasok, fazekak súlyától. A fehérbe öltözött asszonyok az asztalokon gyúrják a tésztát, arrább mérik m tölteléket

Sietve, hangtalanul folyik a munka, csak a szomszéd helyiségből áthallatszó bárdütések zavarják a csendet. Vida Teréz szakácsnő mindenütt ott van, ellenőriz, utasít, felügyel. Néhány percre — bármennyire is sok a munka — időt szakít és felel kérdéseinkre.

— Most naponta 500 előfizetéses és 40—50 szabad ebédet főzünk —, mert nálunk 53 óta ilyen is van. Sokan nem akarnak mindennap itt enni, vagy éppen szájízüknek jobban megfelel a mindennap hús. 6.30-ért két-háromféle szabad ételt készítünk naponta. Ma például bécsit és sertéspörköltet. De az előfizetésesek sem panaszkodhatnak a kevés húsra: ma tész- tás nap van, de a rizslevesbe jócskán teszünk szalonnakockákat, húsdarabkákat, hogy tartalmasabb legyen az étel. Egy

ebben a negyedévben sem kell attól tartani, hogy Csolyóspálos méltatlan lesz eddigi jó hírnevéhez. A negyedév első hónapjában, áprilisban 33 százalékra kellett volna teljesíteni a tervet, a csolyósialc 40-re teljesítették. Jelenleg már a 49 százaléknál tartanak és a hónap végére el akarják érni a hetvenet, hogy ismét 15 nappal a határidő előtt, már június 15-én számot adhassanak a második negyedévi tervteljesítésről is.

— Hiszen ezt fel is ajánlottuk — mondja a mindig mosolygósarcú, kedves kis asszonyka. Hátratekint a mögötte beszélőkre és csendesen int: — Az udvaron süt a nap, menjünk ki, ott nyu- godtabban elbeszélgethetünk.

Amint kiérünk, már újra mosolyog. Egy nem is olyan régi emlék jutott eszébe, mindjárt el is meséli: — arra a napra gondolt, amikor a kitüntetést megkapta:

— A múlt év őszén történt. Egyszer csak hivatnak a járási tanácshoz. Akkor mondták, hogy kitüntetést kapok: a Pénzügyminisztérium kiváló dolgozója címet. Nagyon jól esett az elismerés és valahogy rögtön az jutott eszembe, hogy ez kötelezettséggel is jár. Akkor határoztam el, hogy ezután mindig teljesítjük a tervet. Eddig még beváltottam ezt az elhatározást — bár most meg kell vallanom, hogy nem volt könnyű dolgunk. Mert valahogy olyan ez a mi munkánk, mint a pedagógusé, s úgy érzem, nem túlzók akkor sem, ha azt vallom, hogy egy kicsit talán még nehezebb. A pedagógus fiaIS Bír.

tányér jó leves, két nagy túrós- lepény a legéhesebb embert is lecsillapítja.

— Nincs panasz az ételre, de mindent bele is teszünk. Negyven nagytepsi lepényt sütünk, hatvan kiló lisztből, 30 tojásbói dagasztottuk a tésztát. A töltelék 50 kiló túró, 12 liter tejfel, 70 tojás. Még a legválogatósabb ember sem mondhatja szegényesnek.

— Csak ebédet főznek?

— Vacsorát is 6 forintért. De 1.50-ért mindig van paprikás- krumpli is. Jó zsírosán, ízesen' készítjük, szeretik a dolgozók és sokan fogyasztják.

;— Hányán készítik ezt a ren-: geteg ételt?

— Felszolgálókkal, takarítók-; kai együtt tizenháxoman vagyunk. Később, ha beindul a: konzervidény, többen leszünk,; akkor 900—1000-re is felmegy: az előfizetők száma.

— Tegnap, tegnapelőtt mit; kaptak a 3 forintért étkezők? í

— Tegnapelőtt lebbencsleves: volt és töltöttkáposza, tegnap: grízgaluskaleves, zöldbabfőzelék; és fasírt, holnap pedig sertés-; pörkölt lesz burgonyával. Vi-j gyázunk a változatosságra, rnin-i dent megteszünk, hogy a lehető: legízletesebb, legjobb étel kerül-; jön az asztalokra. Ez a köteles-; ségünk! Államunk sokat áldoz: az üzemi konyhákra, a dolgo-] zók étkeztetésére és mi érezzük; felelősségünket. Végeredmény-; ben rajtunk múlik, hogy jó: anyagból, ízletes, vagy pedig] csak tápláló lesz az .étel.

Hadd tegyük hozzá, hogy a' dolgozók értékelik is a konyha:

tál, kicsi gyerekeket tanít, nekünk már a felnöltékkel van dolgunl^ s ahány ember, any- nyiféleképpen kell vele beszélni, szót érteni. Van, aki könnyebben hajlítható, van, akit nagyon nehéz meggyőzni, kötelességtudásra nevelni. S mint annyi más munkát, türelem, emberség nélkül ezt sem lehet elvégezni.

— Az előbb is bent volt egy parasztember, Juhász Mátyás. A föld egy része a fia nevén van, aki éppen most katonáskodik. A fia földje után már több, mint egy éve nem fizettek adót, azt mondta, nem tudták, hogy akkor is fizetni kell, ha a fiú katona. Elmondtam neki, hogy a föld most is terem és az adót annak kell fizetni, aki éppen a földet műveli. Bizony, nem egyszer, de ötször is végig kellett magyaráznom, mire egyetértett velem. S ilyenkor nem szabad sajnálni az időt, mert ha már egy emberrel sikerül megértenünk egymást, már akkor nem egyedül harcolunk az egész nép érdekéért, hát még ha valamennyien ösz- szefogunk itt, a csolyósi határban a mindannyian egyet, jobbat- akarók.

Es e szavak egyszerű, de nagy igazsága cseng a fülembe még akkor is, amikor e sorokat írom. Milyen jó is lenne, ha még sok adóügyi megbízottunk a gondolataiba vésné: szeretettel, megértéssel nevelni a dolgozó parasztokat kötelességtudásra — ez jelenti az igazi nagy munkát, de az eredmény megéri a fáradságot, mint ahogyan a csolyóspálo- si példa is mutatja.

(Kulcsár Éva.)

munkáját, szeretik, dicsérik főztjüket, örömmel étkeznek.

*

, A konyha két tálalóablakán keresztül látjuk az ebédlőt. Már rendben, abrosszal leterítve várja a 28 asztal az első éhes csoportot. Mire elérkezik az ebéd ideje, ott párolog majd minden asztalon a leves és jegy ellenében máris hozza a négy fürge felszolgáló a süteményt. Az ebédidő befejezéséig jókedvű, megelégedett dolgozóktól hangos az étterem. Jó étvágyat a dolgozóknak — jó munkát a konyhában szorgoskodó asszonyoknak. (M. I.)

A könnyűipari tanulóképzésről

Ipari tanulóképzésünk az elmúlt esztendőben többször megváltozott. Mivel a tanulóképzést átszervezték, éppen ezért szerelnék röviden foglalkozni annak jelenlegi helyzetével.

Könnyűipari tanulóképzésünket az utóbbi néhány évben elhanyagoltuk. Annyira, hogy már a kihalás veszélye fenyegette az egyes szakmákat. Pártunk és kormányunk ezt látta s megfelelő határozatokkal biztosította a szakmunkás-utánpótlást. Ennek alapján szerveztük át és vezettük be Bács-Kiskun megyében egy-egy MTH-iskolában a könnyűipari tanulók oktatását.

Ma már elmondhatjuk, hogy jelentős eredményeket értünk el, hiszen több mint nyolcszáz fiatal sajátítja el szakmáját a szövetkezeteknél és a magánkis- iparban. Négyszáz fiatal hat iskolában szívja magába az elméleti tudást. Itt azonban meg kell mondani, "hogy egyes tanintézeteinkben nem megfelelő tanerők dolgoznak. Ezek még nem tekintik élethivatásuknak a tanulóképzést. Éppen azért nem is végzik olyan alaposan, körültekintően nevelői munkájukat.

Megnehezíti a tanoncképzést az Is, hogy a szövetkezetek egyes dolgozói és vezetői, valamint több kisiparos nem tartja be a rendeletekben meghatározott kötelezettségeket. Számos üzemben, kisiparosnál még fellelhető a régi »inasképzés«-rendszer. Sokhelyen még ma is úgy akarnak eljárni a tanulókkal, mint régente a »mester urak«. Ezek ugyanis mindéin munkát tanulóikkal végeztették. Szakmunkát azonban igen keveset. De a tanulókkal való bánásmód sem mindenütt kifogástalan. Előfordulnak esetek, hogy a tanulókat túldolgoztatják, és túlmunkadíjat nem fizetnek. Másutt az ipari tánulót önkényesen otthon tartják akkor, amikor a tanulóotthonban elméleti órán kellene résztvennie.

A modern -technika az eddiginél elméletileg alaposabban képzett, sokoldalúan felkészült tanulókat követel. Éppen ezért helytelen az az általános felfogás, amelyre általános iskoláinkban úton-útfélen akadunk, hogy alti ném szeret tanulni, az »jó lesz iparosnak«. Az ilyen rövidlátás káros ipari tanulóképzésünknek, hátráltatja népgazdaságiunk fejlődését is. Ilyen felfogással általános iskoláink nevelői inem bocsáthatják el tanulóikat, mert az a kellemetlen helyzet áll majd elő, hogy a gyenge tanulókat nem fogjuk felvenni ipari tanulónak. Vajon akkor a nevelő mit fog mondani a rossz tanulónak és szüleinek?

Jó szakmunkás csak az lehet* aki szeret tainulqi. Akiknek bizonyítványa félévkor és év végén elégséges, vagy elégtelen, nem számíthatnak ipari tanuló felvételre. Ipari tanulóképzésünket csak úgy tudjuk magasabb szintre emelni, ha az iskola, az üzem és a szülők együttesen munkálkodnak a jövő szakembereinek nevélésében.

Háló Ferenc,

megyei igazgató, Kecskemét,

Megtartotta első taggyűlését a Katona József Társaság

A héten tartotta első taggyűlését Kecskeméten, a városi - tanács kis tanácstermében a Katona József Társaság. Tóth László, a társaság elnöke ismertette a tagokkal a megalakulás óta eddig végzett munkát és ismertette azokat a feladatokat, amelyek a társaság előtt állnak.

Az első taggyűlés rögzítette azt, hogy a társaság tagjai közül ki mijyen területen dolgozzon. Szó esett a társaság közeljövőben megjelenő folyóiratáról, a Kiskunságról*

A taggyűlés a tagok hozzászólásává! ért véget.

Május vécére az első emelet lalai felépülnek

Sokan megállnak Kecskeméten a Rákóczi út elején, s hosz- szabb ideig elnézik az épülő ház körül sürgölődő-forgolódó építő- munkásokat.

Egyik-másik meg is kérdi, vajon mikorra készül el ez az épület? Azt már tudják, hogy 43 lakás lesz itt, szép üzlethelyiségekkel.

Milyen terveik vannak az itt dolgozóknak május hónapra? — Egy héttel ezélőtt az építésvezetőség, meg a brigádok úgy vélekedtek, hogy e hónapban az első emelet falait felhúzzák, E

munkából Szilvási Lajos és segédmunkás-brigádja vállalta, hogy a havi terv reájuk eső részét május 20-ig elvégzik.

Az első tíz nap minden egyes: napján naponta 150—160 száza-; lékot teljesítettek. Kilencedikéig; négy helyiség fedelét töltötték] meg betonlapokkal, majd salak-] kai. Hatvan folyóméter betont] készítettek és használtak fel az] előírt munkákhoz.

A brigádtagok vezetőjükkel: együtt úgy vélekednek, hogy] gyorsabban is haladnának, ha a] kőművesek, meg az ácsok .ob-] ban igyekeznének,

XI.

— Nem tudom, mindenki így van-e vele, vagy csak az ilyen magamfajta, morcos, munkájának élő és megcsontosodott agglegény. — Nevet. — Be kell ismernem, nagyon ügyetlen és szénalomraméltó vagyok. Azt akarom ugyanis mondani... azt szeretném magának bevallani, hogy... Igaz, magamnak sem akartam sokáig elhinni, mert ilyen még nem történt velem.., hogy... azt hiszem... igen.. > szerelmes vagyok magába...

A leány megtorpan. Áll, mintha földbe gyökerezne a lába. Achmedre néz és. felvillanó öröm, ijedtség, szomorúság váltakozik á tekintetében. Tudta, érezte, hogy egyszer sor kerül erre, hogy előbb-utóbb egymás tudtára adják érzelmeiket. Most mégis'olyan rendkívüli, érdekes és megrázóam boldogító, de egyben megdöbbentő is ez az egész.

Pár másodperc telik el néma hallgatással. Szinte érzik egymás szívének dobogását.

Achmed átöleli Jutkát. Forrón, szenvedéllyel magához szorítja, szájával az ajkát keresi. Hosszan megcsókolja.

— Szeretlek — mondja reszkető hangon. — Régóta szeretlek. Tudod te ezt? Tudtad ? Megérezted?

— Igen, Achmed...

Kibontakozik az ölelésből és

hátrább lép. A szomorúság éles fogakkal belemar a szívébe, amelyen mirit forró áramlat athullámzott egy percre a boldogság. Nyomában feltámadt a kétely, a zord valóság kijózanító hangja.

Mintha Achmed is megérzett, meghallott volna valamit ebből.

— Furcsán érzem most magam ■— szól révetegen. — Tudom, látom, hogy mi az, ami minduntalan közénk csap, ami elhúz, vagy eltaszít bennünket egymástól... Lehet, hogy neked volt igazad? De hisz, akkor, én már eddig is valami egészen jóvátehetetlen bűnt követtem el. Akkor... — elhallgat, habozás látszik az arcán — fáj kimondani is... mi... te meg én,

majdnem ellenségek vagyunk... Nem, ez nem lehetséges! Mondd, ugye nincs így? Féltő szeretettel szorítja a leány kezét, mintha attól tartana, hogy menten elveszíti. Hát miért ne lehetne, hogy a mi kőolajunk a békét szolgálja?

— Ez nem lehetséges, Achmed. Nézzünk szembe a valósággal. — Suttogóra fogja Julka a szót. — Nyíltan beszélek veled, — mondja a fiúnak — megbízom benned. Ez azért nem lehetséges — megmondom egyenesen, nem leszek óvatos — mert a mi országunk vezetői •nem erre szánják.

— Julka, — szól felindulitság- tól reszkető hangon Achmed — én tisztellek téged, mert rég tudom, hogy gondolkodó ember vagy. De... hallgass rám, édesem, hallgass most énrám. Nem akarlak elveszteni, nem akarlak senkinek átengedni. Szeretlek,

meg akarlak tartani. Féltelek..? Arról álmodom, hogy a feleségem leszel. Ne állítsd közénk ezt a rettenetes válaszfalat* Lásd be Julka, drágám, hát lásd be — kérleli, könyörög szinte! — lehetetlenné teszel vele. Nekem dolgoznom kell, ez a hivatásom. Mit tegyek? Mondjam, hogy nem furatok többé, nem dolgozom nekik? Meg lehet ezt tenni? Ugye, hogy nem? S ha megtennem? Jönne helyettem más, aki csinálná. Értsd meg •— kiált fel, — boldog akarok lenni! Veled! Ehhez megélhetés kell, nyugalom, biztonság; Hagyjuk az ördögbe a politikát. Hát mondd — kérdezi csendesen •— te nem szeretsz engem?

— ^Szeretlek Achmed. Nagyon* forrón szeretlek. De vannait dolgok, amiket még érted sem adok oda, amit mindennél, az életnél* nálad is jobban szeretek. Gondolj a hazára, az emberekre. A te kőolajod Achmed — mondtam már — szenvedést hoz a népre. Az amerikaiaké, a háborúé, a támaszpontoké ez a kincs, amire te olyan büszke vagy. Ezt nem lehet elhallgatni, ezt ne szépíthessük.

— Nem igaz — dobbant Achmed kétségbeesetten. Elfogja az indulat. — Nem és nem! Nem akarok hallani sem erről,

— Könnycsepp csillog a szeme sarkában a rátörő elkeseredéstől. — Tudod ml ez? Propaganda Én nem mondom, egy pillanatig sem állítom, hogy a kapitalisták nem gazemberek, egyetlen szóval sem vonom kétségbe, hogy háborúra készülnek. Jól tudom, mit művelnek az emberekkel, ha a mi újságjaink el is titkolják ezt, ha dicsőítik is a gazságokat.

If’olytatása következik.)