Bácskiskunmegyei Népújság, 1954. augusztus (9. évfolyam, 181-205. szám)

1954-08-15 / 193. szám

THEODOR FONTANE : EFFI BRIEST ÍGY PERCRE Fordította : VAS ISTVÁN SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ, 1954. Úszó klub a Kómán ültem csak le közéjük, és az évek egy maroknyija, a régi törté-» netek dús csokra kopogtatott emlékezetemen. A fürdő zöld gye­pén tizenhat apró emberke ült egymás mellett. Olyan egyenes vonalat képeztek, mintha kifeszített zsineg mellé települtek volna. Előttük apró kis tányér és a belékanalazó apró kis kezek éppen a levest szürcsölték. A Voelker-telepi napköziotthonos óvoda legénykéi, lánykái valamennyien. Az a kis dagadt, ott » oor közepén már a második adagot kéri. — »Hű, de jó ez a kumpri, meg a hosszú tészta« — és a gyorsan mozgó kanál szinte láthatatlanná válik a gyors lefetyelésben. Icu a sor széle felé már nem olyan falánk. Lassabban eszik és kevesebbet. Minden falat után elgondolkodik. Négyéves szeme belesugárzik a fürdő környékébe és azt gondolja »de jó itt.., ez még az evésnél is jobb«. Kis szöszi copfjában piros masni virít és ez olyan keretet ad fehér-puha arcocskájának, mint mosolygó-piros muskátli a falusi ház ablakának. De azért a tányér itt is üres, ha egy-két perccel később is. Lesz erő a pajkos fickándozáshoz. A szélén az a kis tökmag még nem gyakorolta be az evés művészetét. A nagy kanál, ami az ő termetéhez viszonyítva talán Gullivernek is jó lett volna, nem fér rendesen a szájába, csak éppen a hegye. Ennélfogva a leves nagyrésze a tányérba vissza­hullik. Nem tetszik neki... nyöszörög. Mígnem az óvonéni legug- gul melléje és a kis éhes csőrbe öntögeti azt a nagyon finom »kumprit« és tésztát. Pityu helyzetet változtatott: hasrafeküdt, így a legkényelmesebb. A szája olyan közel került a tányérhoz, hogy egyszerűen csak lapátolni kellett. Palkó egy nagyon hosszú szál tésztára akadt. Először körülnézett, kapott-e más is olyan hosszút és miután látta, hogy ez a kitüntetés* csak őt érte, elége­detten szívta be a mintegy tizenöt centiméteres darabot. És eszembe jutott az én, a velem egykorúak vagy idősebbek gyermekkora. Fürdő?.., ebéd?.,, kirántotthús?... labda?.., vi­dám, gondtalan játék?.., nem, ilyent nem ismertünk. Ennek megismeréséhez valakinek kellett lenni. Nem az üdítő fürdőt, hanem a betegítő utcát vettük birtokunkba. A por.., ez volt játékaink anyaga, színtere. A kemény, agyonspárgázott rongy- iabda jelentette a játékokról alkotott képzelődéseink csúcsát. — Anyám bejárónő volt és mi öcsémmel a Forrás-utca egyik árká­ban bevehetetlen várat építettünk és a Tercsi bácsitól lopott tökuborkát sóztuk tízóraira. A kis Pityu apja a fűtőházban dolgozik, az anyja másutt. És ő tizenhatodmagával itt üdül, vízbeugrál, ha kedve tartja, vagy Icuval labdázik, ha már emezt megúnta. A mi figyelmes, gyerme­ket simogató hazánk éber szeme az óvónőben testesülve őrködik, vigyázza minden moccanásukat, óvja a hidegvíztől és az úszás első mozdulataira tanítja.. « Hallgassátok meg apáitok gyermekkori meséit, becsüljétek, szeressétek saját, felhőtlen gyermekkorotokat. (—r-—I) Bevezetik a rádiót a latók hegyi kolhozokba THEODOR FONTANE, a nagy német realista regényíró élete arra a korra esik, amikor hosszú évszázadok szétdaraboltsága után a reakciós porosz militariz- mus megteremtette a német egységet. Maga porosz földre plántált francia családból szár­mazott, s a porosz junkerek élet­módját s a Bismarck által irá­nyított porosz politikát nem egyszer sokkal többre értékelte a kelleténél. Mégis ő jutott el először a német regényírók kö­zül a porosz állam, a porosz társadalom lényegének he­lyes felismeréséig. Ö mutatta meg először, hogy a porosz ka­tonatisztek és hivatalnokok so­kat emlegetett becsületessége, feddhetetlen erkölcse életet és boldogságot megölő társadalmi kényszer csupán; s az egész tár­sadalom, az egész állam erre az embertelen kényszerre épült. Fontane nem tudatosan po­litikus író. Nincs meg benne a társadalom teljesebb, körkép­szerű ábrázolásának, a nagy társadalmi leleplezésnek szándé­ka sem. Egyszerű, kis, néhány alakot mozgató történeteiből minden különös szándékoltság nélkül tűnik ki a porosz uralko­dóosztály társadalmi és erkölcsi rendszerének embertelen kímé­letlensége. Az Effi Briest — legkiválóbb regénye — tulajdonképpen egy házasságtörés, válás történetét mondja el. Milyen sablonos tárgy ez a XIX. század második felének irodalmában! De milyen másként fogja fel és dolgozza fel tárgyát Fontane, mint a többiek! Effi Briestet szülei — vidéki birtokos nemesek — 17 éves korában adják férjhez a nála 20 évvel idősebb Innstetten báró­hoz, egy előkelő hivatalnokhoz. Innstetten szereti szép, fiatal feleségét, de kora s méginkább szigorú »alapelvei« miatt inkább nevelője, mint együttérző férje. Nászútjukon, Olaszországban, múzeumokkal, képtárakkal fá­rasztja, otthon esténként ezek­ről beszélget vele, jóerkölcse megóvása végett házi kísértettel ijesztgeti. Férje idegensége, a kisváros rideg unalma és fia­talos meggondolatlansága viszi Effit a könnyelmű udvarló, Crampas őrnagy karjába. De nem élvezi ezt a viszonyt, azon­nal visszariad tőle, s megváltás­ként fogadja Berlinbe költözé­seket: úgy érzi, hogy fátyol bo­rul a múltra, új, szebb életet kezdhet, INNSTETTEN hat év múlva találja meg az őrnagy egy leve­lét felesége varróládájában. Nem érez bosszúszomjat — az idő elmosta, »1 feleségét is szereti továbbra is. Legjobban szeretne napirendre térni a régi történet felett. »De az emberek együtt­élésében kialakult valami, ami itt van, akár tetszik nekünk, akár nem, mi pedig hozzászok­tunk, hogy ennek a valaminek a paragrafusai szerint ítéljünk meg mindent, másokat is, ma­gunkat is. És ez ellen cselekedni nem lehet...« így fogalmazza meg Innstetten barátjának az erkölcsöt helyettesítő társadalmi kényszer uralmát, s barátja — maga is magas állású hivatalnok — igazat ad neki. Innstetten párbajban lelövi Crampas őrna­gyot, feleségét eltaszítja magá­tól, lányát elveszi tőle, s nemcsak nélküle, hanem ellene is neveli. S a társadalmi kényszer olyan erős, hogy az Effit nagyon sze­rető szülők sem merik kivonni magukat uralma alól. Ezt írja Effinek az anyja: »... nem nyújt­hatunk neked ... menedéket a házunkban, mert ez azt jelen­tené, hogy ezt a házat elzárjuk az emberek elől, és erre határo­zottan nem vagyunk hajlan­dók. . ; színt akarunk vallani, és az egész világnak tudtára akarjuk adni, hogy elítéljük azt, amit tettél, amit a mi egyetlen és olyan nagyon szeretett gyer­mekünk tett...« Innstetten »lovagias« tette emberek, családok boldogságát dúlta fel. De feldúlta a maaáét is. Ha legalább bosszúból, szen­vedélyből tette volna, amit tett! »A szenvedély, az végülis meg­járná« — elmélkedik, — »de az ember nem szenvedélyből tesz ilyesmit.« A világ előtt való »becsülete« megóvása végett, »elképzelések kedvéért« gázolt át mások és a maga életén, bol­dogságán. »Az életem el van puskázva«, »agyon kéne lőni magamat, ha ez nem volna olyan nevetséges« — summázza életét a regény utolsóelőtti fejezeté­ben, még mindig a látszattól, a nevetségessé válástól félve. EFFIT SZÜLEI végülis vissza­fogadták, otthon halt meg, fiatalon. Maradék életében so­kat elmélkedett a történteken. Rájött, hogy nemcsak s talán nem is elsősorban ő a hibás, hanem a férje: »mert józan volt és számitó és végül még ke­gyetlen is.« Halálos ágyáról mégis megbocsátó üzenetet küld neki: »Mert sok mindenben jó természete volt, és olyan ne­mes volt, amilyen csak lehet valaki, akiben nincs igazi sze­retet.« Nem volt benne igazi szeretet, semmi igazi érzés. A társadalom automatizmussá vált szokásrend- szere irányította cselekedetei­ben, egész törtető életében. Ezért tette szerencsétlenné magát is s a hozzá kapcsolódó embereket is. Van Leninnek egy emlékeze­tes idevágó megállapítása. E sze­A Káma-folyón minden nyá­ron közlekedik a fa- és papír­ipari szakszervezet úszó klubja. A hajón olvasóterem, kultúrte­rem, műszaki kabinet és könyv­tár várja az erdei munkásokat. A távoli faúsztató helyeken, a folyóparti fakitermelő helyeken, a papírkombinátok lakótelepein nagy örömmel fogadják az úszó klub megérkezését. A klub kultúrmunkásai a2 utóbbi hetekben például a nem­zetközi helyzetről, a rakétatech­nika újdonságairól, a szovjet hazafiságról, a népi demokra­SZABO Még tavaly ősszel történt. A várható időjárás szinte na­ponta esőt, szelet jelzett, de ezen a napon mégegyszer meg­csillant a nyár. Mint öregben a fiatalságra emlékeztető derű, úgy tért vissza a halvány szí­nekben pompázó őszbe a lus- tító, simogató verőfény. A vén­asszonyok nyara — mondanánk, ha hosszabb lélegzetű lenne, de erre semmi okunk, mert a zord esős-szeles őszbe csak erre a napra vigyorgott bele kajánul is, kacéran is az öreg nap. Motorra ültem, hogy az évben mégegyszer átjárjon a felmele­gedett levegő, hogy arcom éle­sen belevésődjön a sűrű, omlós napsugárba. Gyorsabban-lassab- ban hajtottam, hullámzó ked­vem szerint. A sebességtől hol kerítésnek láttam az út szélébe ültetett fákat, hol mindegyiket külön-külön vettem szemügyre, hogy megcsodálhassam a termé­szet alkotásait. Repedezett hán­csuk a kérges, napszítta dolgos kézhez volt hasonló, az évgyűrű akkorát vastagított derekukon, mint a jólét a gömbölyödésre hajlamos menyecskén. Mint, a veszélyt kémlelő emberi szem — úgy szúrtak bele a magasságba a friss hajtások, a levelek olyan fájdalmasan szakadtak le he­lyükről, mint csillogó szemből a könny. Minden olyan ünnepélyes. Ta­lán a búcsvzásra öltözött ünnep­lőbe a természet. A nagy pihenő előtt még egy utolsó tánc, egy villanásnyi szemkápráztató gyó­nni akkor érik meg egy tár­sadalom a változásra, a for­radalomra, ha az alullévők már nem hajlandók tovább tűrni a nyomort, s a felüllévők sem ké­pesek régi életüket élni. Fon­tane regénye a felüllévők, formák gúzsába kötött, sivárrá, tartalmatlanná vált életét ábrá­zolja, olyan életet, mely menthe­tetlenül tragédiába torkollik. Félreértés ne essék: nem a há­zasságtörő asszony » szabadsá­gát« akarja igazolni, hanem az ellene indított hajsza erkölcsi alapját leplezi le: a valójában üres és erkölcstelen társadalmi formalizmust, a magukat túlélt társadalmi osztályok álszent és képmutató embertelenségét. THOMAS MANN, a legnagyobb élő német író így nyilatkozott az Effi Briest-ről: »A legjobb re­gények gyűjteményéből, mégha a legszigorúbb szempontok sze­rint válogatnánk is össze, s ha egy tucat, sőt tíz vagy akárcsak hat kötetre korlátoznák is, — nem hiányozhatnék az Effi Briest.« Ebben az ítéletben ta­lán van némi elfogultság. Az azonban bizonyos, hogy az Effi Briest nemcsak a fentebbiekben vázlatosan ismertetett tartalma, mondanivalója, hanem ragyogó formai megoldása: arányos szer­kezete, finom pasztellszerű jel­lemábrázolása, a társalgási nyelv könnyedségét tükröző stílusa miatt is igen kiváló regény — és igen érdekes olvasmány. Vas Ist­ván nagyszerű fordítását s a kö­tet szép kiállítását külön dicsé­ret illeti. OROSZ LASZLO. tikus országok dolgozóinak éle­téről és eredményeiről tartottak előadásokat. Ezeket az előadá­sokat gyakran erdei tisztásokon, papírkombinátok műhelyeiben, valamelyik munkásszálláson vagy üzemi kultúrteremben ren­dezik. Az úszó klub fedélzetén a ku- dimkarszki drámai színház mű­vészei is fellépnek. Eddig 103 előadást tartottak, amelyeket több, mint 43.000 néző tapsolt végig. így gondoskodik a fa- és papíripari szakszervezet területi tanácsa az erdei munkások nyári szórakozásáról. Esteledik. Sötétség burkolja a magas, hófedte csúcsokat. De hirtelen fények törik meg a sö­tétséget, felgyúltak a villany­lámpák a varzobszki kerület -Komin lern«-kolhozában. Zene hangja árad szét a völgy felett, a kolhoz rádióközpontja Moszk­va műsorát sugározza. A »Ko­mintern« kolhoz minden lakó­házába bevezették a rádiót. A rádió ma már szorosan hoz­zátartozik a tadzsik kolhozpa- rasztok életéhez és még a leg­távolabbi hegyi kolhozok több­ségében is van rádióközpont. A napokban helyezték üzem­be a gisszarszki kerület egyik nagy kolhoza, a Lenin-kolhoz rádióközpontját. Mintegy 1500 lakásba vezették itt be a veze­tékes rádiót. — szodó, vékonyszemöldökű, köze­pes termetű, izmos, tekintete élénk, arca redős. Beszédes ter­mészetű lehet, de rövidre fogal­mazza mondanivalóját. Negy­venkét éves, egyetlen fia építő­ipari technikumot végez. Vagyo­na; másfél hold szőlő és két hold szántó sok mindenfélével bevetve. — Ritkán vetődik erre valaki, városi meg különösen... Azelőtt még csak jártak néhanapján azok a... hogyishívjákok...nép­nevelők, de mostanában ember­fia alig verődik erre. így aztán tudunk is valamit a nagyvilág­ból, meg nem is. A községbe is hiába megy az ember, olyan egyhangú az, mint a.-nagydob. Igaz, hogy a szürettel volt elke­veredve mindenki, most meg azt lesik a hordó lyukán: hogyan forrnak a borok. — Hát hogyan formák és mennyi? —- kapcsolódok a vég­szóhoz. TVem felel mindjárt. Talán ' számol, talán fontolgatja, hogy megmondja-e az igazat. — Volt már jobb esztendő is, A falu szélibe fekvő darabon, olyan ezerkétszáz szögölön negy­ven hektó, ezen itt a kút végi­be húsz hektó szüretelődött. — Az hatvan hektó — adom össze — ... szép termés. Ilyen­nel kevesen dicsekedhetnek. — Ami azt illeti tényleg — kevés olyan kövidinka volt, mint az enyim. A permetölés, tudja... hétszer... az az orvos­sága. .. akkor nem fukar a tőke. Úgy éreztem, hogy most hil­ISTVÁN nyörűség. Amott szélesen hul­lámzik a csupa bársonynak tűnő erdő, bosszantgató szél cibálja, harapja a nyárfák, akácok nap­tól bíborló koronáit. Szürke, pi­ros, mindenszínű levelek tépőd- nek le, ott keringenek a leve­gőben, majd belevesznek a fű­tengerbe és a tovatűnt nyárról tarka mesét pötyögtetnek zöld­jére. C míg figyeltem a termé- ^ szét titkait, motorjával bíbelődő ember került elém. — Karját megállásra lendítette, nyilván nem birkózott a hibá­val. — Nem megy? Mi baj? — A franc essen bele... most vettem, aztán máris eszi a fene. Nem húzott, leállt. Most meg nem akar beugrani. — Na nézzük csak — néhány szerszámot kapartam elő, levet­tem a deknit, lekeféltem a gyer­tyát. .. Egyből ugrott. .— Tessék — mondom —, lehet tovább­menni. De alig értünk tovább, újból valami baj érte, mert hiába rúgta, tolta, szaladt vele, a két­kerekű jószág csak nem enge­delmeskedett. Kérés nélkül le­álltam és pillanatok alatt meg­állapítottam; nincs benzin a tankban. Az egyik tanyából ka­pott bögrével aztán átmértünk néhány kilométerre valót. Köszönte a szívességemet és invitált, hogy nem olyan mesz- sze van a tanyája, ballagjunk talán és közben hadd fogyjon a szó. —» Talán nem motorozott még, mert az üres tank az új motorosra vall? — Most tanulnék... de min­dig elfelejtek valamit. Hiába, mindennek megvan a mestersé­ge, míg bele nem tanul az em­ber, addig csak a tandíjat fizet­heti folyvást. — Aztán hogy-hogy motoro­zásra szánta magát? — Régen töröm én ezen a fe­jem. .. merthát messze van ez a Lakitelek mindentől. Alsóalpár meg, ahol a tanyám van, még odébb esik. Persze hiába törtem a fejem, ha pénzem nem volt. De most lőtt. Bevágott a diny- nye.. jócskán árultam... a fele adott egy motort. Tudja, úgy van az, ha jó az esztendő, meg minden egyéb, akkor tollasodik a paraszt — és a tulajdonos ki­csit önző szemével nézte végig a kezdőnek engedetlen gépet. m IVa itt a tanyám dűlője, " 1 ~ kerüljön beljebb egy po­hár jóféle borra. Nem kérettem magam. Az út­ról balra tértünk. Egy bozótos, csupafa dűlő nyelt el bennün­ket. Az akácok koronái, mint a szerelmesek ölelkeztek. Alattuk ott szunnyadt az árnyék és ebbe a tompa némaságba elbődült a gazda tehene öblös, lágy, jósá­gos hangján. Tanyája a dűlő elején húzódik meg szerényen. Betessékel... a gangon ülünk le egy nagy festett padra. Előkerül a kancsó bor, összecsengenek a poharak, azután közvetlenebbül, őszintébben folyik a beszélgetés. Szabó István úgy fest, mint a legtöbb parasztember. Sima- hajú, homloka két oldalán kopa-

Next

/
Thumbnails
Contents