Bács-Kiskun megyei aprónyomtatványok 1986-1992

1989

érzésének és tehetségének alkotásai itt vannak közöttünk. Itt látható égetett agyag és terrakotta szobrai szabadszállási, részben gyermekkori emlékeit örökítik meg. Felnőtt korában még látott népi élethelyzeteket, jellegzetes alakokat, akiket sajátos művészi eszközével, a mintázással átmentett a szobrászat világába, a népélet egy darab történelmévé.

E plasztikák egyszerre szólnak az élet és a művészet nyelvén. A művészet nem másolja a valóságot, magát az embert, hanem sajátos kifejező eszközeivel úgy költi át, hogy mégis a látott valóság teljes értékű „mását” kelti bennünk. így vagyunk Papp László alkotásaival is, legyen szó állatról, baromfiról, szamaragoló juhászról, libafosztó vagy piaci árus asszonyról, lóról és kiscsikóról vagy pusztai szárnyékban pihenő pásztorról. S ahogy megformálta az alakokat, ahogy mintázta megjelenésüket, ahogy föllazította, mozgalmassá tette külsejüket, abban az ő örökké izzó, tevékeny, valóban mozgalmas élete mögött meghúzódó alkotói nyugtalansága jut kifejezésre. Művei között akad két fekvő női akt is sima felületformálással. Ritka a természetben a szép, arányos női és férfi test. Ha női aktról van szó, abban Csók István szerint kell lennie a bájból, a nemes értelemben vonzóból. Papp László női aktjai ilyenek.

E két akt kivételével a többi alakon e formák lazítottak, mozgalmasak, a redők sem az arcokról, sem ruházatukról nem hiányoznak. Látszik, hogy alkotójuk örömét lelte az anyag gyúrásában, élvezte az arc redőinek, a ruházat ráncainak, fodrainak, gyűrődéseinek izgalmassá tételét. Nem embereket, nam állatokat, hanem szobrokat, műalkotásokat teremtett, tökéletes illúzióját keltve, a valóságnak.

Ha művészi munkásságát nézem, akkor kettétört életről kell beszélnem. De egy életmű értékét nem a művek mennyisége adja: Papp László meggyőződésem szerint

pár év alatt, mint szobrász, figyelemre méltóan örökítette meg környezete népi világát, ennek alakjait. Nemcsak önmagában értékes anyagot hagyott ránk, hanem műve- lődéstörténetileg is fontosat: az utolsó pillanatban örökítve meg népi arcokat, alakokat, jellemeket, élethelyzeteket. Szobrokba öltözött álmaival itt van és marad közöttünk.

Székely Tibor

festőművész is ennek a tájnak — a Kiskunságnak — a művésze. Festő — hadd tegyem hozzá, a javából. Nála minden adva van, ami művésszé tesz valakit: a vele született tehetség, a szakmai fölkészültség és a felelősség az iránt a közönség iránt, akinek alkot.

A pallérozott értelem, a kiművelt és csiszolt ízlésű emberfő tudja, hogy a millió formában megjelenő természet, a látható és a láthatatlan, a mikroszkóp, a górcső és a távcső által látható világ formai és színbeli változatossága kimeríthetetlen. Tehát millióképpen lehet kifejezni, megjeleníteni.

Székely Tibor 1935-ben született Budapesten. Nem faluról került a fővárosba, hanem abból a vidékre, a Kiskunságba, amely mocsarakkal, árvízi kiöntésekkel és milliárdnyi szúnyoggal a 18. sz. közepén indult el a modern értelemben vett civilizálódás útján, hogy aztán Petőfi korában már száz és száz kövér gulyájával, mezőgazda- sági termékeivel és a magyar művelődés kiválóságainak egész sorával ajándékozza meg népünket és kultúránkat. Valahányszor ezen a tájon járok, mindig Petőfi jut eszembe. Mintha az ő birodalmában járnék, az ő lángelméje világítana még ma is. Akármerre megyünk, ha minden évtizedet, korszakot a maga mértékével mérünk, olyan — nem egy esetben világraszóló — erdményekre hivatkozhatunk, ami szinte hihetetlennek tűnik, amikor szem-